„Ki a kóser (alkalmas, méltó) asszony? Az, aki férje akaratát cselekszi.”
„Ismeretes, hogy az ember a ‘nő’ minőségének számít, vagyis egy ‘nősténynek’, aki a férjétől kapja a bőséget. A Teremtő ad minden gyönyörűséget teremtményeinek. És mikor tekinthető valaki kóser asszonynak? Amikor férje akaratát teljesíti, vagyis amikor minden örömöt kizárólag azért fogad el, hogy ‘férje akaratát’ teljesítse, és ne a saját akarata miatt.”
RABASH – Vegyes feljegyzések 839. Egy kóser asszony
Minden ember két egymással ellentétes világot hordoz önmagában.
Az egyik az adakozás utáni vágy, az önmaga fölé emelkedés vágya, a Teremtőhöz való hasonlóság utáni sóvárgás.
A másik az ősi, kielégíthetetlen vágy, amely szüntelenül ezt kérdezi:
„Mit kaphatok én?”
Ez a két erő nem férfit és nőt jelent biológiai értelemben.
Ezek az örökkévaló férfi és női minőségek, amelyek minden lélekbe bele vannak ágyazva.
A női minőség maga a teremtés lényege.
Ő a beteljesülés utáni vágy.
Ő az az üresség, amely az élet után fáj.
Ő az az edény, amely arra vár, hogy szeretettel töltsék meg.
E hiány nélkül semmi sem létezhetne.
Hiány nélkül nem létezhet beteljesülés.
Éhség nélkül nincs táplálék.
Sötétség nélkül nincs fénykinyilatkoztatás.
A Teremtő nem a rosszat teremtette meg.
Hanem a szükséget.
Az edényt.
Az örökkévaló női minőséget.
A héber „nő” (Nekevah) szó a „Nekev” gyökből származik, amely nyílást, üreget, hiányt jelent.
Ez nem a gyengeség jele.
Éppen ellenkezőleg.
Ez maga a teremtmény meghatározása.
A Teremtő előtt minden lélek női természetű, mert minden lélek Tőle kapja az életet.
Még amikor a lélek teljesen kijavítottá válik, akkor sem szűnik meg befogadónak lenni.
Ami megváltozik, nem a lényege, hanem a szándéka.
Többé nem önmagáért akar kapni.
Csak azért fogad el mindent, hogy örömet szerezzen Annak, aki ad.
Így válik a befogadó a Leginkább hasonlóvá az Adakozóhoz, miközben soha nem szűnik meg befogadónak lenni.
Ez a teremtés egyik legnagyobb csodája.
Ezért a Teremtő soha nem azt kéri tőlünk, hogy semmisítsük meg vágyainkat.
Hanem azt, hogy neveljük őket.
Éretté tegyük őket.
Felkészítsük őket arra, hogy helyesen tudják befogadni az Ő szeretetét.
Az egész Tóra kizárólag erről a fejlődésről beszél.
A Tórában, a Prófétáknál, a Talmudban és a Kabbala bölcsességében szereplő megszámlálhatatlan nőalakok nem pusztán történelmi személyeket írnak le.
Mindegyik a lélek belső fejlődésének egy-egy állomását jeleníti meg.
Van, amikor a lélek olyan, mint egy kisleány.
Van, amikor hajadon.
Van, amikor menyasszony.
Van, amikor feleség.
Van, amikor elvált asszony.
Van, amikor tisztátalan.
Van, amikor tiszta.
Sőt olykor még paráznának is nevezik.
Ezek nem társadalmi meghatározások.
Hanem spirituális diagnózisok.
Mindegyik annak a folyamatnak egy újabb állomását írja le, amelyen a befogadás vágya keresztülhalad, míg végül méltóvá nem válik a Teremtővel való teljes egyesülésre.
Minden állapotnak megvan a maga tanítása.
Megvan a maga kijavítása.
És mindegyik a következőt készíti elő.
A spiritualitásban semmi sem véletlen.
A Teremtő soha nem hagyja magára a lelket annak éretlenségében.
Végtelen türelemmel, életről életre neveli azt a vágyat, amelyet Ő Maga teremtett.
A lélek lassanként megtanulja, hogy maga a beteljesülés nem elegendő.
Az élvezet elmúlik.
A birtokolt dolgok elhalványulnak.
Az eredmények elveszítik ízüket.
Csak az Adakozóhoz való hasonlóság képes betölteni azt a legmélyebb éhséget, amely a teremtés szívében rejtőzik.
Ez a női minőség valódi érlelődése.
Ahogy az edény növekszik, fokozatosan felébred benne egy másik erő.
Ezt nevezi a Kabbala férfi minőségnek.
Ez nem egy másik lélek.
Nem egy másik személy.
Hanem a felülemelkedés ereje.
Az ösztönök fölé emelkedés képessége.
A Maszach.
Az adakozás szándéka.
Csak akkor, amikor ez a belső férfi minőség kifejlődik, kezdhet együtt dolgozni a női vággyal.
A kettő nem ellensége egymásnak.
Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Egy vágy nélküli Maszachnak nincs mit kijavítania.
Egy Maszach nélküli vágy pedig csak végtelenül fogyasztani képes.
Ezért az egész spirituális út nem más, mint e két belső minőség fokozatos egymásra találása.
Az egyik megtanul bízni a másikban.
Az egyik megtanulja szolgálni a másikat.
Végül eggyé válnak.
Ez a spirituális házasság valódi jelentése.
A házasság nem csupán két ember között létrejövő szertartás.
Legmélyebb gyökere a kijavított szándék és a kijavított vágy egyesülése.
A Maszach átöleli az edényt.
Az edény elfogadja a Maszachot.
A Teremtő mindkettőt betölti.
A hüpe (esküvői baldachin) azzá a közös szándékká válik, amely mindkettőjüket egyaránt befedi és oltalmazza.
Ekkor valami rendkívüli történik.
A vágy többé nem szégyelli a befogadást.
Maga a befogadás válik a szeretet cselekedetévé.
Maga az élvezet válik adakozássá.
A Menyasszony mindent elfogad a Vőlegénytől, nem azért, mert hiányt szenved, hanem mert a befogadás által örömet szerez Neki az adás örömével.
Ez a tökéletes kölcsönösség.
Ez az örök szeretet.
A lélek ekkor valami egészen megdöbbentőt fedez fel.
Mindaz, amit egész életén át átélt, ennek az esküvőnek az előkészülete volt.
Minden csalódás nagyobbá tette az edényt.
Minden meg nem válaszolt ima mélyebbé tette a hiányt.
Minden zuhanás lecsiszolta az önzés újabb rétegét.
Minden várakozás a Menyasszonyt készítette fel.
Semmi sem veszett kárba.
Semmit sem felejtettek el.
Még a legsötétebb állapotok is csendben újabb szálat szőttek a menyegzői ruhába.
A Teremtő soha nem siettette ezt a folyamatot, mert az éretlen szeretet nem képes elhordozni az örökkévalóságot.
Csak az az edény tudja igazán értékelni a beteljesülést, amely megtanulta, mi a sóvárgás.
Csak az a szív tudja megbecsülni a végtelen bőséget, amely megismerte az ürességet.
Ezért vár a Teremtő.
Végtelen türelemmel neveli Menyasszonyát.
Nem azért, mert Neki időre lenne szüksége.
Hanem mert a szeretetnek be kell érnie.
A legnagyobb meglepetés pedig az, hogy a lélek lassanként felismeri: a Teremtő mindvégig az ajtóban állt.
Sosem volt távol.
Csak az edény még nem volt képes felismerni Őt.
Az egész munka soha nem arról szólt, hogy megtaláljuk a Vőlegényt.
Mindvégig arról szólt, hogy felkészítsük a Menyasszonyt.
Amikor ez a felkészülés teljessé válik, a lélek végre megérti minden spirituális törvény, minden kijavítás, minden elrejtés és minden sóvárgás értelmét.
Minden egyetlen örökkévaló pillanat felé vezetett.
A Teremtő és a teremtmény teljes egyesülése felé.
Az Adakozó és a befogadó örök házassága felé.
A végtelen szeretet és az immár annak befogadására alkalmassá vált edény tökéletes öleléséhez.
És ebben az ölelésben a lélek felfedezi valódi önazonosságát.
Nem egy önálló létezést, amely el van választva a Teremtőtől.
Nem egy szolgát, aki reszket egy távoli Király előtt.
Hanem a szeretett Menyasszonyt, akiért az egész teremtés már a kezdet kezdetétől fogva készült.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás