Hit és tudás

„Kérdés: A kabbala szerint mi a hit és mi a tudás?

Válasz: A kabbala szerinti hit az adakozás tulajdonsága, az a képesség, hogy felülemelkedjek az egoizmusomon, amikor – ellentétben az egóval, amely azt követeli tőlem: „Fogadd el, vedd el!”, képes vagyok felülemelkedni ezen a vágyon, hogy fogadjak, vegyek el és ragadjak meg, azaz nem az egoista vágyaimmal dolgozom, hogy bármiféle örömmel töltsem meg magam.

Más szavakkal, visszafogom a vágyaimat. A vágyak megmaradnak, de korlátozom őket, felülemelkedem rajtuk. Egy ilyen cselekedetet „az értelem feletti hitnek” nevezünk. Az értelem az én egoista vágyaimnak nevezhető, mert bennük kapok és érzem magamat, a nagyságomat, a magabiztosságomat és az ízlésemet.

Kérdés: Ezek az én természetes vágyaim, érzéseim és érzelmeim?

Válasz: Igen. Ezeket mind ízlésnek vagy tudásnak nevezik. Ezek az alapvető vágyaink: étel, szex, család, pénz, hatalom és tudás. Sőt, a tudás a legnagyobb egoista vágy. Ezek után jön a hit, amikor felemelkedem mindezen vágyak fölé, és nem azért dolgozom velük, hogy kielégítsem őket, hanem hogy felülemelkedjek rajtuk.

Kérdés: Miért nevezték ezt a bölcsek hitnek?

Válasz: Mert ez az adás minősége – Bina tulajdonsága, szemben a fogadás tulajdonságával, Malchuttal.

Kérdés: Ez egy olyan tulajdonság, amelyet nem érzek a természetes vágyaimban, ezért hinni kell benne?

Válasz: Nem. Ez egy olyan tulajdonság, amelyet fokozatosan sajátítunk el a felsőbb erő – a felsőbb fény – hatására. Semmi köze a mi világunkban megszokott hithez, amikor csukott szemmel imádok valakit vagy valamit, és vakon elfogadok mindent, amit mondanak nekem. Itt (a tudás feletti hitben) magam határozzam meg, miben akarok hinni, és mit akarok értékelni az egoizmusom által értékelt dolgokkal összehasonlítva. Vagyis ez a hit emel fel az egoizmusom fölé. Attól függően, hogy milyen szintű egoizmus fölé tudok emelkedni, abban a hitben vagyok.”

Rav Dr. Michael Laitman a KabTV „A Kabbala alapjai” című műsorából, 2020. április 11.

Magunk felett állni és egy új embert építeni

Az emberi élet természetesen a tudásra épül.

Bízunk abban, amit látunk, kiszámolunk, megérintünk, bizonyítunk, megjósolunk és irányítunk.

Minden ösztönünk stabil talajt keres: bizonyosságot, biztonságot, örömöt, megértést, önfenntartást.

Tudni akarunk.

Érezni akarjuk, hogy a jövő a kezünkben van.

Bizonyítékot akarunk, mielőtt lépünk.

Jutalmat akarunk, mielőtt erőfeszítést teszünk.

Fényt akarunk, mielőtt elindulunk.

Ez a hétköznapi emberi tudatosság alapja.

A belső spirituális fejlődés bölcsessége szerint azonban az igazi spirituális élet pontosan ott kezdődik, ahol ez a hétköznapi alap véget ér.

Az ember végül rájön, hogy létezik egy másikfajta érzékelés, egy másik erő, egy másik életmód – amely nem az önérdekre, a számításra vagy a bizonyosságra épül. Ezt az új érzékelést „hitnek” nevezik.

De ez a szó nem vak hitet jelent.

Nem azt jelenti, hogy bizonyíték nélkül fogadjuk el a történeteket.

Nem érzelmi megnyugvást jelent.

Nem a valóság elől való menekülést jelenti.

Az igazi hit egy olyan erő, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy felülemelkedjen az önérdek diktatúráján.

Az a képesség, hogy kapcsolatban maradjon az élet magasabb céljával, még akkor is, ha az egoista elme nem lát benne hasznot.

Az a képesség, hogy az öröm helyett az igazságot válassza.

Az irányítás helyett a kapcsolatot.

A birtoklás helyett a szeretetet.

Az önérdek helyett az adakozást.

És ez az erő nem természetes számunkra.

Fel kell építeni.

Az ember a kapni akarás vágya belsejében él

Minden ember lelkének legmélyén ott rejlik a beteljesülés iránti végtelen vágy.

Minden gondolat, érzelem, ambíció, félelem, csalódás és álom ebből a belső mechanizmusból fakad.

Lehet, hogy valaki kifinomultnak, erkölcsösnek, intellektuálisnak, spirituálisnak vagy önzetlennek tűnik, de minden réteg alatt ott marad egy állandó számítás:

„Mit nyerek?”

„Mit veszítek?”

„Mi fog történni velem?”

Ez nem gonoszság.

Egyszerűen az az anyag, amelyből az emberek készülnek.

A probléma az, hogy ez a természet bezár minket önmagunkba.

Még a szeretetünk is gyakran másokon keresztül tükröződő önszeretet.

Még az adakozásunk is gyakran rejt magában egy tudattalan elvárást a viszonzásra.

Még a spiritualitásunk is az önmegvalósítás egy másik formájává válhat.

Így a spirituális korrekció bölcsessége nem az egó megsemmisítésével kezdődik.

Hanem annak feltárásával kezdődik.

Az ember lassan rájön, hogy a szív és az elme minden mozdulata az önérdekhez van láncolva.

Ez a felismerés fájdalmas.

De nélküle a valódi átalakulás lehetetlen.

Miért szükséges a sötétség

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a spiritualitásnak azonnal inspirációt, tisztaságot, bizonyosságot és békét kell hoznia.

De az autentikus spirituális fejlődés a rejtőzködéssel kezdődik.

Az ember érezni akarja a magasabb valóságot, de nem érez.

Értelmet akar, de ürességet érez.

Kapcsolatot akar, de távolságot érez.

Igazságot akar, de zavarodott marad.

Miért?

Mert ha a spirituális öröm azonnal kinyilatkozna, az ego azt is megragadná, mint minden mást.

Az ember önző okokból „szeretné a spiritualitást”.

Ugyanúgy hajszolná a Teremtőt, ahogyan a pénzt, a dicsőséget, a hatalmat vagy az örömöt.

Akkor a spiritualitás csupán megnövelné az egót.

Ezért a rejtőzködés irgalom.

A sötétség védi a valódi átalakulás lehetőségét.

Az embert fokozatosan olyan állapotba hozzák, ahol a külső beteljesülés már nem elégíti ki a lelkét. Az élet hétköznapi örömei ideiglenesnek, törékenynek, elégtelennek tűnnek. Még a sikerek is gyorsan elveszítik ízüket.

Ez az üresség nem büntetés.

Hanem felkészülés.

A Teremtő eltávolítja a bizonyosságot az egóból, hogy az ember az élet magasabb alapjait kereshesse.

A hit azt jelenti, hogy felülemelkedünk az önérdeken

A hit az az erő, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy személyes jutalomtól függetlenül a Teremtő felé irányuljon.

Ez egy teljesen más létezésmód.

Normális esetben, ha nem érezzük az előnyt, a motiváció eltűnik.

De a spirituális munka akkor kezdődik, amikor az ember azt kérdezi:

„Hogyan maradhatok kapcsolatban az igazsággal akkor is, ha az egóm semmit sem kap?”

Ez a hit születése.

A hit azt jelenti, hogy a Teremtővel való kapcsolat fontosabbá válik, mint amit az ego érez.

Fontosabb, mint az öröm.

Fontosabb, mint a megértés.

Fontosabb, mint a siker.

Fontosabb, mint az érzelmi kielégülés.

Az ember belső elv szerint kezd élni, ahelyett, hogy a közvetlen önérdekét követné.

Ez nem törli ki az egót.

A vágyak megmaradnak.

A zavarok megmaradnak.

A félelmek megmaradnak.

De ezek fölé fokozatosan felépül egy másik hatóság.

A spirituális fejlődés két szakasza

A spirituális út két fő szakaszban bontakozik ki.

1. A vágy fölé emelkedés

Először az ember megtanulja, hogy ne engedelmeskedjen automatikusan minden belső követelésnek.

Az ego kiált:

„Teljesítsd ki az igényeimet.”

„Védj meg.”

„Tisztelj meg.”

„Adj bizonyosságot.”

„Adj nekem örömöt.”

De az ember fokozatosan megtanulja, hogyan álljon ezek fölé.

Nem azért, hogy elpusztítsa őket.

Nem azért, hogy erőszakosan elnyomja őket.

Hanem azért, hogy ne legyen többé a rabszolgájuk.

Ez a belső szabadság kezdete.

Az ember rájön, hogy az ürességben, a bizonytalanságban és a rejtőzködésben is kapcsolatban maradhat a Teremtővel.

Még érzelmi jutalom nélkül is.

Ebben a szakaszban a legnagyobb öröm maga az a képesség lesz, hogy az ésszerűség felett kapcsolatban maradjon.

Maga a kapcsolat válik beteljesüléssé.

2. A vágy helyes használata

Később egy sokkal mélyebb szakasz kezdődik.

Először az ember felülemelkedik az örömön.

Később akár örömöt is kaphat anélkül, hogy az irányítaná.

Ez egy sokkal fejlettebb állapot.

A probléma nem maga az öröm.

A probléma az élvezet rabszolgasága.

Végül az ember megtanulja, hogyan fogadhatja az életet, a beteljesülést, a szépséget, a bölcsességet és az örömöt anélkül, hogy visszacsúszna az önközpontúságba.

Maguk az élvezetek olyan anyaggá válnak, amely felett a Teremtővel való kapcsolat még erősebbé válik.

Az ember belsőleg szabad marad.

Még miközben fogadja az élvezetet, már nem az élvezet foglya.

A hitnek mindig a tudás felett kell maradnia

A tudás szükséges.

Az ember nem élhet ésszerűség, megkülönböztető képesség, megértés és gyakorlati élet nélkül.

A spirituális út soha nem követel ostobaságot, a valóság tagadását vagy az értelem elutasítását.

De a tudás soha nem válhat uralkodóvá.

Miért?

Mert a tudás mindig az egót szolgálja.

A tudás azt kérdezi:

„Mit nyerek?”

„Mi garantált?”

„Mi biztonságos?”

„Mit tudok irányítani?”

A hit valami teljesen mást kér:

„Hogyan hasonlíthatok a Teremtőhöz?”

„Hogyan emelkedhetek magam fölé?”

„Hogyan tudok szeretni?”

„Hogyan tudok adni?”

„Hogyan maradhatok kapcsolatban még a sötétségben is?”

A két erőnek együtt kell működnie.

Ha a tudás teljesen uralkodik, az ember az önzésbe esik.

Ha valaki teljesen figyelmen kívül hagyja a tudást, elmenekül a valóság elől.

Így a spirituális növekedés egy kényes egyensúly fenntartásán múlik: teljes mértékben használni a tudást, de mindig a magasabb célt helyezni fölé.

A Teremtő pontosan az ego felett nyilvánul meg

Maga az ego lesz az a hely, ahol a spirituális hasonlóság épül fel.

Önző vágy nélkül nem lenne mit felülmúlni.

Belső ellenállás nélkül nem lenne szabad választás.

Sötétség nélkül nem lenne önálló vágy a fényre.

Ezért az ego nem véletlen.

Ez az az alap, amelyre a Teremtő képe fokozatosan épül fel az emberben.

Minden zavar a felemelkedés alapanyagává válik.

Minden elutasítás lehetőséget nyújt a mélyebb kapcsolatra.

Minden csalódás az önző kielégülésben közelebb viszi az embert az igazi spirituális igényhez.

Miért elengedhetetlen a társadalom

Senki sem emelkedhet felül önmagán egyedül.

Az ego mindig belsőleg igazolja magát.

Ezért a spirituális fejlődéshez olyan környezetre van szükség, amely ugyanazon törekvésen alapul.

Egy igazi spirituális közösség emlékezteti az embert a célra, amikor az elfelejti.

Fokozza a kapcsolat fontosságát.

Erőt ad a rejtőzködés idején.

Felébreszti a vágyat egy magasabb életmód iránt.

A legfontosabb azonban, hogy másokkal való kapcsolaton keresztül az ember elkezd olyan vágyakat kialakítani, amelyek túlmutatnak a személyes önérdeken.

Ez a spirituális érzékelés kezdete.

Egyedül az ember csapdában marad önmagában.

Csak a valódi kapcsolaton keresztül tud az ember fokozatosan kilépni az ego börtönéből.

A „meghaladja az értelmet” kifejezés jelentése

A „meghaladja az értelmet” nem irracionalitást jelent.

Azt jelenti, hogy az egoista számítás már nem a legfőbb hatóság.

Az ember továbbra is látja a valóságot.

Továbbra is megérti a szenvedést.

Továbbra is érzi az ürességet és a zavart.

Mindezek felett azonban egy másik döntés áll:

„Jobban vágyom a Teremtővel való kapcsolatra, mint az önmegvalósításra.”

Ez egy belső forradalom.

Az élet középpontja eltolódik.

A kérdés már nem az:

„Mi fog engem kielégíteni?”

Hanem:

„Hogyan tudok hasonlítani a szeretet és az adakozás tulajdonságaihoz?”

Az egész út célja

A spirituális fejlődés célja nem a menekülés az élet elől.

És nem is az önmegsemmisítés.

A cél az, hogy az embert átalakítsuk egy önszeretetbe zárva élő teremtményből olyanná, aki képes a valódi szeretetre, a kapcsolódásra és az adakozásra.

Ezt az átalakulást nem lehet mesterségesen kikényszeríteni.

Fokozatosan kell kialakulnia számtalan belső küzdelem során.

Az ember újra és újra beleesik az önmagával való törődésbe, újra és újra felfedezi a tehetetlenséget, újra és újra erőt kér ahhoz, hogy felülemelkedjen önmagán.

Lassan kialakul egy másik természet.

Új érzékelés alakul ki.

Az ember kezdi érezni, hogy az igazi élet az ego szűk határain túl létezik.

Hogy a szabadság az önmagával való törődésen túl létezik.

Hogy az öröm a birtokláson túl létezik.

Hogy a beteljesülés maga a kapcsolatban rejlik.

És végül az ember eléri azt az állapotot, amikor a Teremtővel való kapcsolata függetlenné válik a jutalomtól.

Nem azért, mert nincs öröm – hanem azért, mert maga a szeretet vált az örömmé.

Ekkor a hit már nem vak erőfeszítés.

Élő belső valósággá válik.

Az ember már nem azt kérdezi: „Mit fogok kapni?”

Hanem csak: „Hogyan maradhatok kapcsolatban az élet Forrásával minden körülmény felett?”

Ez a spirituális ember születése.