„….. Baal HaTurim úgy magyarázta, hogy a mezőn vándorló ember az értelem útjáról letérőt jelenti, aki nem ismeri az igazi utat, amely elvezetne ahhoz a helyhez, ahová el kellene jutnia, mint a „mezőn vándorló szamár” esetében. És eljut egy olyan állapotba, amikor azt gondolja, hogy soha nem fogja elérni azt a célt, amelyet el kellene érnie.
„És az ember megkérdezte tőle: »Mit keresel?«”, ami azt jelenti: „Hogyan segíthetek neked?” „És ő azt mondta: »Testvéreimet keresem.«” Azzal, hogy testvéreimmel vagyok, vagyis egy olyan csoportban, ahol baráti szeretet van, képes leszek feljutni arra az ösvényre, amely Isten házához vezet.
Ezt az ösvényt „az adás útjának” nevezik, és ez az út ellentétes a természetünkkel. Ahhoz, hogy elérjük, nincs más út, csak a baráti szeretet, amelyen keresztül mindenki segíthet a barátjának.
„És az ember így szólt: »Elmentek innen.«” RASHI úgy értelmezte, hogy ők maguk távoztak a testvériségből, vagyis nem akarnak kötődni hozzád. Ez végül Izrael egyiptomi száműzetéséhez vezetett. És hogy megszabaduljunk Egyiptomból, magunkra kell vállalnunk, hogy belépünk egy olyan csoportba, amely a baráti szeretetben akar élni, és ezáltal megjutalmaznak minket az egyiptomi kivonulással és a Tóra átvételével…”
— RABASH, A baráti szeretet 1
Vándorlás a mezőn
A spirituális út egy fájdalmas felismeréssel kezdődik: nem tudjuk, hová tartunk.
Az ember úgy halad az életen, hogy azt hiszi, megérti önmagát, megérti a valóságot, megérti, mi a boldogság, mi a beteljesülés, mit jelent a siker. Végül azonban, ha a szívben lévő pont elég erősen felébred, belép egy furcsa belső mezőbe, ahol minden korábbi iránytűje működését feladja.
Hirtelen elveszettnek érzi magát.
A dolgok, amelyek egykor inspirálták, már nem elégítik ki.
Az örömök, amelyek egykor erőt adtak neki, íztelenné válnak.
A célok, amelyek után hajtott, üresnek és átmenetinek tűnnek.
És akkor felmerül egy félelmetes gondolat: „Mi van, ha soha nem érem el az életem célját?”
„Mi van, ha alapvetően képtelen vagyok arra, hogy azzá váljak, amivé válnom kellett volna?”
Ez a vándorlás a mezőn.
Nem egy fizikai mezőről van szó, hanem egy belső sivatagról, ahol az ego fokozatosan elveszíti önbizalmát.
Minél mélyebbre jut az ember, annál inkább rájön, hogy a spiritualitás nem az, aminek az egója elképzelte. Az ego a megvilágosodásról álmodozik magának, az örökkévalóságról magának, a hatalomról magának, a megértésről magának, a beteljesülésről magának. Titokban abban hisz, hogy a spiritualitás az önélvezet végső formájává válik.
De az autentikus spirituális út lassan elpusztítja ezt az illúziót.
Az út végén váró igazi jutalom nem az önmagunk dicsőítése.
Hanem a Teremtőhöz való hasonlóság.
A Teremtőhöz való hasonlóság pedig azt jelenti, hogy ellentétessé válunk eredeti természetünkkel.
Magunk ellen
Teljesen az önszeretet fogságában születünk.
Minden gondolat, minden számítás, minden ösztön természetesen az önérdek, az önvédelem, az önfontosság, az önmegvalósítás felé hajlik. Még a szeretetünk is általában rejtett önszeretet. Még a kedvességünk is gyakran önérdeket rejt.
És a spiritualitás valami félelmeteset követel: hogy szerezzen magának egy második természetet.
Egy teljesen ellentétes szívet.
Hogy ne önmagunkban kezdjünk élni, hanem mások iránti törődésben.
Hogy megtanuljunk jutalom nélkül szeretni.
Adni anélkül, hogy irányítanánk.
Törődni anélkül, hogy birtokolnánk.
Támogatni anélkül, hogy saját hasznot szereznék belőle.
Minél jobban megérti az ember, hogy mi is az, amit valóban elvárnak tőle, annál nehezebbé válik a hegy.
Eleinte az út romantikusnak és inspirálónak tűnik. De később olyan érzés lesz, mintha heves szél ellen másznánk felfelé. Minden előrelépés természetellenesnek tűnik. Minden mozdulat ellentmond az ego legmélyebb ösztöneinek.
Minél közelebb kerül az ember a spirituális határhoz, annál inkább veszélyt érzékel az ego.
Mert az ego megérti azt, amit mi gyakran nem hajlandók vagyunk beismerni: a spirituális út az ő uralkodói szerepének megszűnéséhez vezet.
És ezért növekszik a sötétség.
Növekszik a zavarodottság.
Növekszik az ellenállás.
Növekszik a belső nehézség.
Az út egyre érthetetlenebbé válik.
Elérhet olyan állapotokat, amikor már egyáltalán nem érti, miért folytatja egyáltalán.
És pontosan itt kezdődik a nagy paradoxon.
Az igazi fejlődés jele
A bölcsek azt mondják, hogy az igazi fejlődés jele az öröm.
De hogyan lehet öröm egy olyan úton, amely folyamatosan összetöri az egót?
Hogyan lehet boldogság, amikor belül minden ellenáll, panaszkodik, kételkedik és szenved?!
A válasz mélyreható.
A spiritualitás öröme nem az ego öröme.
Nem a kapás öröme.
Nem a felsőbbrendűség öröme.
Nem az önmegvalósítás öröme.
Ez egy teljesen másfajta öröm, amely egy teljesen más identitásból születik.
Mielőtt átlépne a spiritualitásba, az embernek fokozatosan meg kell szülnie magában egy új megfigyelőt.
Egy új embert.
Egy belső pontot, amely már nem azonosul teljesen az egoista szenvedéssel.
Ez a megfigyelő kissé az ego fölé emelkedik, és más irányba néz – nem befelé, önmaga felé, hanem kifelé, a barátok felé.
És ott, a mások iránti törődésben, egy újfajta boldogság kezd felébredni.
Az Apa öröme
Ez az öröm olyan, mint egy szerető szülő öröme.
Az apa nem azért örül, mert ő maga ért el sikert.
Hanem azért, mert a gyermeke ért el sikert.
A gyermek legyőzött valami nehézséget.
A gyermek megértett valami fontosat.
A gyermek felnőtt.
És az apa szívét büszkeség, gyengédség, hála és szeretet tölti el.
Ez az a fajta öröm, amely a spirituális úton kezd felébredni.
Eleinte apró és gyenge. Sőt, még mesterséges is. Az ember megpróbál törődni a barátaival, megpróbálja támogatni őket, megpróbálja inspirálni őket, megpróbálja érzelmileg támogatni őket, amikor gyengék.
De az ismételt erőfeszítések révén valami csodálatos történik.
A befektetés teremt szeretetet.
Minél többet szolgáljuk a barátainkat, annál inkább belépnek a szívünkbe.
Minél jobban aggódunk értük, annál fontosabbá válik számunkra a belső világuk. Fokozatosan elkezdjük szinte a sajátjainknak érezni a bukásaikat és felemelkedéseiket.
A fájdalmuk nekünk is fáj.
A zavarodottságuk aggaszt minket.
A győzelmeik élettel töltenek el minket.
És akkor megjelenik egy teljesen új öröm:
az öröm, hogy látjuk, ahogy mások a Teremtő felé haladnak.
Nem azért, mert hozzánk tartoznak.
Nem azért, mert dicsőítenek minket.
Nem azért, mert nyerünk rajtuk.
Hanem azért, mert maga a szeretet kezdett felébredni.
Az ember hirtelen rájön, hogy élhet egy másik ember sikerében.
Ez már a Teremtő tulajdonságának szikrája.
A Teremtő megérzése a szereteten keresztül
A Teremtő nem fizikai lény.
A Teremtő az a egyetlen erő, amely a feltétel nélküli szeretetből, az adakozásból, a teremtésből és a gondoskodásból áll, és amely fenntartja magát a valóságot.
És nem értelmünkkel érjük el Őt.
Az érzések egyenértékűségén keresztül érjük el Őt.
Amikor az ember elkezd őszinte törődést, empátiát, odaadást és örömöt érezni a barátai iránt, fokozatosan elkezdi érezni azt, amit a Teremtő érez a teremtés iránt.
A szív kezd hasonlóvá válni.
És a hasonlóság megteremti a kinyilatkoztatást.
Hirtelen a versek, a tanítások, a bölcsek szavai nem lesznek többé elvont fogalmak. Élő, érzelmi valósággá válnak.
Az ember kezdi megérteni, miért türelmes a Teremtő.
Miért vár.
Miért rejtőzik el.
Miért nevel a szenvedésen keresztül.
Miért nem hagy el soha.
Mert most már ő maga is elkezdte érezni ezt a hozzáállást mások iránt.
A szíve a Teremtő szívének apró tükörképe lesz.
És ebben a hasonlóságban a Teremtő kinyilatkozik.
Menekülés az én börtönéből
A spirituális út valóban a menekülés útja.
Nem a világ elől való menekülés.
Menekülés önmagunk elől.
Menekülés az önmagunkkal való törődés szűk börtönéből.
De az ember nem menekülhet egyedül.
Ha önmagában marad, örökre ugyanazon egoista számítások fogságában marad. Szüksége van egy külső helyre, ahová kiléphet.
Ez a hely a spirituális csoport.
A csoport a lélek laboratóriuma.
A spirituális születés anyaméhe.
Csak ott gyakorolhatja az ember az önszeretet feletti emelkedést.
Csak ott tanulhatja meg a szolgálatot.
A törődést.
A támogatást.
A meghallgatást.
A belső áldozatot.
Az örömöt másokban.
Csak ott tudja a Teremtő fokozatosan beültetni tulajdonságait az emberbe.
És ezért a barátok nem külső emberek.
Ők az ember jövőbeli lelke.
Az igazi énem nem az a magányos ego, amellyel születtem.
Az igazi énem pontosan a szívek közötti kapcsolatban létezik.
Támogató apává válni
A spirituális munka szempontjából minden embernek arra kell törekednie, hogy a barátai számára olyan legyen, mint egy gondoskodó apa vagy anya.
Nem irányító.
Nem büszke.
Nem domináns.
De felelősségteljes.
Hogy folyamatosan gondoljon rájuk.
Hogy érzelmileg támogassa őket.
Hogy megerősítse őket, amikor gyengék.
Hinnie bennük, amikor elveszítik a hitüket magukban.
Fáradhatatlanul szolgálni a közös célt, függetlenül a személyes hangulattól.
Egy igazi apa akkor is gondoskodik, amikor kimerült.
Még akkor is, ha félreértik.
Még akkor is, ha nem értékelik.
Miért?
Mert a gyermekek a szíve részei.
Így épül fel a spirituális szeretet.
A barátok fokozatosan nem érzik többé magukat idegennek. Egy lélek részeivé válnak. Fejlődésük fontosabbá válik, mint a személyes kényelem.
És pontosan ott, ebben a fájdalmas és gyönyörű átmenetben az önszeretettől a mások iránti szeretetig, az ember elkezd közeledni a spirituális igazsághoz.
Az ego még sírhat.
A test még ellenállhat.
A sötétség még körülveheti az utat.
De mindezek felett egy másik öröm születik.
A Teremtő öröme.
Az apának az az öröme, aki nézi, ahogy gyermekei hazatérnek.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás