„A fentiek alapján ez azt jelenti, hogy a Tóra és a Mitzva-k két szinten értelmezhetők: 1) Tanács, amint az meg van írva: „613 Eitin”. Vagyis a Tóra és a Mitzva-k betartásával megkapják az erőt a gonosz hajlam legyőzéséhez. Ezzel kell értelmeznünk azt, ami meg van írva: „Én teremtettem a gonosz hajlamot; én teremtettem a Tórát fűszerként.” Vagyis a Tóra a gonosz hajlam fűszerének tekinthető. A Zohárban ezt „613 Eitin”-nek hívják. 2) A Tóra a Tóra kedvéért, amit 613 Pekudinnak tekintenek. Ez a Tóra a Teremtő nevei. Ezt a Tórát akkor érjük el, miután kijavítottuk cselekedeteinket, és már az adás érdekében tudunk cselekedni, nem pedig saját magunkért.
Azonban amikor elindultunk az adás edényeinek elérésére, azt mondtuk, hogy ehhez szükségünk van a Tórára, mint Eitinre, amit 613 Eitinnek neveznek.”
RABASH, Mit jelent a műben az, hogy „a Tóra kimeríti az ember erejét”?
Van valami mélyen fájdalmas és mélyen emberi abban az érzésben, hogy újra és újra ugyanazokat az igazságokat halljuk, mégis minden reggel úgy ébredünk, mintha még soha nem hallottuk volna őket. Az ember éveket tölthet azzal, hogy hallgat, tanul, megpróbálja megérteni az élet célját és a szellemi fejlődés irányát, és mégis a döntő pillanatban még mindig azt kérdezi: „Mit kell tennem most?”
És ez nem kudarc.
Pontosan ez a fejlődésünk terve.
Az ember belső világa egyetlen másodpercig sem állandó. A vágyak folyamatosan változnak. A belső számítások változnak. A prioritások, az érzékenységek, a félelmek, a zavarok és az ébredések végtelenül átrendeződnek. Ami tegnap nyilvánvalónak tűnt, ma rejtve marad. Ami egykor érzelmileg élénk volt, hirtelen száraz és távoli lesz. Ami egykor inspirált minket, már nem hat ránk.
És ezért minden állapot valóban új.
A spirituális fejlődés bölcsessége azt magyarázza, hogy ez a folyamatos megújulás azért történik, mert az előző állapot már tisztázódott. Valami bennünk már feldolgozódott, már megemésztődött, már bizonyos mértékben kijavult. Ezért ébred fel a vágyakozás egy új rétege. Új belső igény jelenik meg. Új üresség nyílik meg.
Így ugyanazok a kérdések térnek vissza, de egy másik emberben térnek vissza.
Ezért van leírva, hogy minden napnak „újszerűnek kell lennie a szemedben”. Nem azért, mert intellektuálisan elfelejtettük, hanem azért, mert maga a vágy megújult.
Az ember szégyellheti ezt az ismétlődést. Gondolhatja: „Hogyan küzdhetek még mindig ugyanazokkal a dolgokkal? Hogyan eshetek még mindig ugyanazokba a zavarokba?”
De valójában maga az ismétlődés a fejlődés bizonyítéka. A vágy, amely ma kérdez, nem az a vágy, amely tegnap kérdezett.
A lélek rétegeken keresztül halad előre.
És a szabad választás pontosan ott létezik.
Nem a valóság külső megváltoztatásában. Nem az élet irányításában. Nem abban, hogy hirtelen tiszta vagy hősies leszünk. A szabad választás abban rejlik, hogy az ember hogyan viszonyul a benne felébredő, folyamatosan változó belső állapothoz.
Minden pillanatban az ember a vágyak, gondolatok, impulzusok, félelmek és zavarok új konfigurációjában áll. Az egész belső világ folyamatosan változik. És minden pillanatban csak egy igazi feladat van:
Újra összekapcsolni az állapotot a céllal.
Újra összekapcsolni az állapotot a magasabb céllal.
Újra összekapcsolni az állapotot az élet forrásával.
Újra és újra és újra.
Mert abban a pillanatban, amikor belépünk egy új állapotba, a cél eltűnik az érzékelésünkből. A magasabb jelentés elhalványul. A kapcsolat fontossága elpárolog. Elnyel minket a jelenlegi vágy közvetlen érzése.
És ez az eltűnés szándékos.
A leplezés nem véletlen. Ez az a mechanizmus, amely lehetővé teszi a fejlődést.
A legnagyobb leplezés nem a tudás leplezése. Nem az információ leplezése. Hanem annak a lehetőségnek a leplezése, hogy az ember valóban felülemelkedhet az önérdeken, és őszintén gondolhat másokra.
Az ego nem tudja elhinni, hogy ilyen dolog létezik.
Még amikor szeretünk is, titokban magunkat keressük a szeretetben. Még amikor adunk is, valahol belül még mindig ott van egy rejtett számítás, amely a viszonzásra vár. Még amikor az odaadásról, a spiritualitásról, az igazságról vagy a Teremtőről beszélünk is, ott marad egy szinte láthatatlan szál, amely mindent visszaköt a személyes haszonhoz.
És gyakran még azt sem ismerjük el, hogy ez a szál létezik.
Ez a rejtett önszeretet annyira mélyen szőve van a természetünkbe, hogy nem tudjuk elképzelni az életet nélküle. Nem tudunk elképzelni olyan szándékot, amely elszakadna az önérdektől. És ezért a leplezés megóv minket attól, hogy lássuk, hová vezet az igazi fejlődés.
Mert ha az ego valóban látná a végső kimenetelt a kezdetektől fogva, teljes erejével lázadna.
Soha nem egyezne bele.
Soha nem közelítené meg önként a folyamatot.
És ezért történik a spirituális fejlődés közvetett módon.
Csendesen.
Körbejárva.
Irgalmasan.
Az embert tanácsok vezetik.
A „tanácsok” azok a gyakorlati cselekedetek, környezetek, hatások, példák, tanulmányok és kapcsolatok, amelyeket azok hoztak létre, akik már előttünk bejárták az utat. Ezek a tanácsok nem véletlenszerű tanácsok. Egy elképzelhetetlenül kifinomult rendszer részei, amely belülről és kívülről hat az emberre.
Az egyén maga nem érti, hogyan történik a fejlődés.
Nem érti az okok és következmények láncolatát.
Nem érti, miért lépnek be bizonyos emberek az életébe, miért jelennek meg bizonyos felismerések, miért törik össze bizonyos visszaesések, miért hatolnak hirtelen a szívébe bizonyos szavak, évekkel azután, hogy már ezer alkalommal hallotta őket.
És mégis, a rendszer előreviszi őt.
Az egyéntől leginkább elvárt dolog a beleegyezés.
A folytatásra való beleegyezés.
Beleegyezés abba, hogy minden alkalommal újra kapcsolódjon a célhoz, amikor az eltűnik.
Beleegyezés abba, hogy továbbra is a számára jelenleg elérhető legmagasabb megértés szerint cselekedjen.
„Bármit is talál a kezed, amire van erőd, tedd meg.”
Hatalmas gyengédség rejlik ebben az elvben.
Az embertől nem várják el, hogy máris kijavult legyen. Nem várják el tőle, hogy máris tisztán szeressen. Nem várják el tőle, hogy teljes mértékben megértse a valóságot. Csak azt kérik tőle, hogy a jelenleg neki adott erőnek megfelelően folytassa a folyamatban való részvételt.
És ezeken az ismételt erőfeszítéseken keresztül lassan valami rendkívüli történik.
A Környező Fény cselekszik.
Az ember nem alakítja át közvetlenül önmagát. Az ego nem tudja megölni az egót. A befogadási akarat nem tudja erőszakkal lebontani önmagát. Az átalakulás egy környező hatás révén történik, amely fokozatosan alakítja át az embert a jelenlegi tudatosságán kívülről.
Ezért olyan döntő jelentőségű a környezet.
Az embernek nincs ereje önmagában. Ha a saját természetes számításaira hagyják, mindig visszatér az önérdekhez. A környezet lesz az a külső méh, amely újra és újra beülteti belé a cél fontosságát, amíg végül egy új érzékenység kezd kialakulni.
És ez a folyamat annyira finom, hogy gyakran maga az ego is tudta nélkül együttműködik a saját átalakulásában.
A kabbalisztikus szövegek megdöbbentő élességgel írják le ezt: az ego olyan, mint egy vadállat, amelyet tudta nélkül a vágóhídra vezetnek. Örömmel vesz részt benne, mert nem érzékeli, mi is készül valójában számára.
Ha a befogadási akarat világosan látná, hogy végül abszolút uralma véget ér, elviselhetetlen erővel ellenállna. „Lángolna”, és még egy másodpercig sem lenne hajlandó részt venni a folyamatban. De a rejtettség megakadályozza abban, hogy közvetlenül lássa a végeredményt.
És ezért önként halad.
Önként tanul.
Önként vesz részt.
Önként hallgat.
Önként halad előre.
Amíg végül, az ego saját tudatán túl, a szándék meg nem kezd változni.
Nem maga a vágy – hanem a szándék.
A vágy továbbra is él. Az ember nem válik üressé vagy semmivé. Inkább a vágy iránya lassan átalakul az önfogadásról az adakozásra, a kapcsolódásra és a szeretetre.
És paradox módon, ahogy az ember közeledik ehhez az átalakuláshoz, a sötétség fokozódik.
Ez ellentétesnek tűnik a logikával.
Az ember azt várná, hogy az igazsághoz való közeledés egyre nagyobb tisztaságot és fényt hoz. Ehelyett azonban a rejtőzködés mélyül. A bizonytalanság fokozódik. A távolság érzése erősödik.
Miért?
Mert minél közelebb kerül az ember a valódi átalakuláshoz, annál nagyobb rejtőzködésre van szükség, hogy megvédje a folyamatot az ego ellenállásától.
A végső szakaszoknak rejtve kell maradniuk az önző vágy elől, amíg az átmenet már meg nem történik.
Így a fejlődés és a rejtőzködés együtt növekszik.
Az ember halad előre, mégis egyidejűleg kevesebb bizonyosságot, kevesebb megértést, kevesebb belső birtoklást érez az út iránt.
És ez is irgalom.
Mert az igazi spirituális fejlődés nem azon alapszik, amit az ego magabiztosan megtarthat. Pontosan azon alapszik, hogy megtanulunk előrehaladni, miközben a cél újra és újra eltűnik az érzékelésből.
Újra és újra eltűnik a cél.
Újra és újra az embernek vissza kell illesztenie azt a valóságba.
Újra és újra a kapcsolatot kell választania a szétválasztás helyett, az értelmet az üresség helyett, az irányt a zavarodottság helyett.
Ez a végtelen visszatérés maga a munka.
És fokozatosan, számtalan apró erőfeszítés révén, a lehetetlen kezd megvalósulni.
Egy új természet születik az emberben.
Nem erőszak révén.
Nem elnyomás révén.
Nem önutálaton keresztül.
Hanem a tanácsok, a titkolózások, a környezetek, a kudarcok, az újjászületések és az ismételt ébredések hosszú útján keresztül.
Egy út, ahol minden pillanat újjá válik.
Egy út, ahol a cél újra és újra eltűnik, hogy az iránta érzett szeretet önállóvá válhasson.
Egy út, ahol az ember lassan megtanulja, hogy a szabad választás nem az élet irányításának képessége, hanem az a képesség, hogy a folyamatosan változó belső világ ellenére újra és újra összekapcsolódjon a legfőbb céllal.
És talán ez a legmélyebb irgalom:
Hogy még akkor is, amikor nem értjük az utat, még akkor is, amikor nem látjuk az ok-okozati összefüggéseket, még akkor is, amikor elveszettnek érezzük magunkat a végtelenül változó vágyak között – mégis létezik egy magasabb rendű rendszer, amely végtelen türelemmel visz minket előre egy olyan valóság felé, amelyet jelenlegi természetünk még el sem tud képzelni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás