„….. Mivel az ember egy »önszeretet« nevű Klivel lett teremtve, ha nem látja, hogy egy cselekedet önmagának hoz hasznot, akkor nincs benne elég erő ahhoz, hogy a legkisebb mozdulatot is megtegye. Az önszeretet felszámolása nélkül pedig lehetetlen elérni a Dvekutot [összetartozást] a Teremtővel, vagyis a formák egyenértékűségét.
És mivel ez ellentétes természetünkkel, szükségünk van egy olyan társaságra, amely nagy erőt alkot, hogy együtt dolgozhassunk azon a „gonosznak” nevezett befogadási akarat megszüntetésén, mivel ez akadályozza annak a célnak az elérését, amelyre az embert teremtették.
Ezért a társadalomnak olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor az összes egyén egy nagy erővé válik, ahol az ember harcolhat önmaga ellen, mivel mindegyik beépül a többiekbe. Így minden ember a cél elérésének nagy vágyán alapul.
Ahhoz, hogy egymásba integrálódjanak, minden embernek meg kell semmisítenie önmagát a többiek előtt. Ez úgy történik, hogy mindenki a barátai érdemeit látja, és nem a hibáikat. De aki azt gondolja, hogy kicsit magasabb rendű, mint a barátai, az már nem tud egyesülni velük…”
RABASH, A társadalom célja – 2
Eljön egy pillanat a spirituális úton, amikor az ember megkezdi megérteni egy félelmetes igazságot: egyedül soha nem menekülhet önmaga elől.
Nem az intelligencián keresztül.
Nem az erős jellem révén.
Nem az ihlet, a tudás, a tehetség, a fegyelem vagy az évekig tartó tanulás révén.
Az ember ezer alkalommal is hallhatja az igazságot. Intellektuálisan akár egyet is érthet vele. Mégis belsőleg semmi sem változik. A szív zárva marad. A vágy magában marad fogságban.
És akkor lassan, fájdalmasan kezdjük felfedezni, miért.
Mert a szellemiséget nem az elszigetelt énben érjük el.
A spirituális edény csak a kapcsolódásban épül fel.
Minden más csak képzelet.
Az ember természeténél fogva csak önmagát érez. Minden gondolat, minden mozdulat, minden számítás ösztönösen egy központhoz tér vissza: „Mit nyerek? Mit veszítek? Mit fogok érezni?”
Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy szeretünk, adunk, törődünk, valahol a felszín alatt ott rejtőzik az önmegvalósítás csendes igénye.
És pontosan ezért marad rejtve a spirituális világ.
A felsőbb valóság egy teljesen ellentétes törvényre épül – az adás, a kapcsolat, a kölcsönös befogadás és az én-en kívüli szeretet törvényére. Ezért amíg az ember bezárva marad a saját edényében, nincs olyan érzékszervével, amely képes lenne érzékelni a spiritualitást.
Olvashat róla.
Elképzelheti.
Szépen beszélhet róla.
De nem léphet be oda.
Mert maga a kapu utasítja el.
És ez az elutasítás irgalmas.
A zavarok, a gyengeség, a kétségbeesés, a feledékenység, a belső nehézség, a mások iránti kritika, az öröm hiánya a munkában – ezek egyike sem büntetés. Ezek jelek. Olyan erők, amelyeket szándékosan úgy rendeztek el, hogy az embernek egyetlen dolgot mutassanak meg:
Egyedül nem tudsz előrehaladni.
Az ember azt hiszi, közvetlenül a kétségbeesés ellen kell küzdenie.
A zavarodottság ellen.
A fáradtság ellen.
Az egó ellen.
De ez lehetetlen.
Maga a zavar erősebb az egyénnél, mert a zavar maga az egyén. Az ember nem emelheti magát önmaga fölé azzal a természettel, amely fogva tartja.
És ez az emberi létezés nagy tragédiája.
A fogoly nem szabadíthatja ki magát a saját börtönéből.
Csak egy külső erő húzhatja ki onnan.
Ez a külső erő két formában jelenik meg: a Teremtőben és a szellemi közösségben. De valójában elválaszthatatlanok, mert a Teremtő a környezeten keresztül éri el az embert. A közösség lesz az a fizikai, kézzelfogható forma, amelyen keresztül a felsőbb erő hatással lehet az egyénre.
Ezért forog az egész munka egyetlen pont körül: a cél fontosságáról.
Nem a tudásról.
Nem a zsenialitásról.
Nem a misztikus élményekről.
Csak a fontosság.
Az embernek soha nem hiányzik az erő. A szükségesség hiányzik.
Amikor valami valódi szükségességgé válik, ami nélkül lehetetlen élni, az emberek hirtelen hatalmas erőket fedeznek fel magukban. Egy anya lehetetlen súlyokat emel fel, hogy megmentse gyermekét. Egy fuldokló ember emberfeletti erővel küzd egy levegővételért.
Így van ez lelkileg is.
A Teremtő csak ott segít, ahol valódi szükség van rá. Nem luxus. Nem kíváncsiság. Nem átmeneti izgalom.
Csak egzisztenciális hiány.
De honnan jöhet egy ilyen hiány?
Nem az egyéntől.
Egyedül az ember mindig visszacsúszik az önszeretetbe. Az ego azonnal elzsibbasztja. Suttogja:
„Még van időd.”
„Minden rendben van.”
„A többiek is ugyanazok.”
„Pihenj egy kicsit.”
„Nem olyan sürgős.”
És hirtelen eltelnek az évek.
Ezért a környezet válik maga az üdvösséggé.
Csak a társadalom képes felébreszteni azt az érzést, hogy az ember jelenlegi állapota elviselhetetlen. Csak a társadalom képes folyamatosan emelni a cél nagyságát, amíg a szellemiség szükségesebbé nem válik, mint a kényelem, a becsület, a lustaság vagy a hétköznapi élet.
A környezet ezen nyomása nélkül a szív örökre alvó állapotban marad.
Ezért nevezik a zavaró tényezőket „angyaloknak”.
A szellemiség bejáratánál állnak, és nem hajlandók félreállni.
Nem azért, mert gyűlölik az embert.
Nem azért, mert a Teremtő kegyetlen.
Hanem azért, mert még hiányzik a hordozó.
A zavaró tényezők a küszöb őrzői.
Nem engedik, hogy az ember a hétköznapi, egoista felfogásával lépjen be a szellemiségbe, mert egy ilyen belépés tönkretenné a teremtés egész célját.
Így hát végtelenül ott állnak, zavart, gyengeséget, kritikát, feledékenységet, kétségbeesést keltve – amíg végül az ember meg nem érti:
„Egyedül nem tudok átjutni.”
És akkor forradalom kezdődik.
Ahelyett, hogy közvetlenül saját magát próbálná megmenteni, az ember a barátokba kezd befektetni.
Elkezdi felébreszteni őket, még akkor is, ha ő maga üres.
Bátorítja őket, miközben belül gyenge.
Felemeli számukra a cél nagyszerűségét, miközben személyesen semmit sem érez.
Először ez mesterségesnek tűnik. Sőt, álszentnek is.
De ez a „játék” hatalmas titkot rejt.
Magával szemben az ego soha nem engedi meg az igazi hatást. De másokkal szemben az ego furcsa módon képes rá. Az ember inspirálhat másokat akkor is, amikor saját magát nem tudja inspirálni. Erősítheti másokat, miközben személyesen összeomlik. Előre tudja mozdítani a társadalmat, miközben belsőleg összetört marad.
És akkor bekövetkezik a csoda.
Amit a társadalomnak adott, az felerősödve tér vissza hozzá.
Mert szellemileg az, amit az ember a közös edénybe ad, az ő saját edényévé válik.
Ha attól tart, hogy barátai inspirálódnak, ő maga is inspirációt kap.
Ha attól tart, hogy erősek lesznek, ő maga is erőt kap.
Ha attól tart, hogy érzik a cél nagyszerűségét, az a nagyszerűség belé is belép.
Így az ember nem önmagának a megsemmisítésével, hanem a törődésének kifelé irányításával lép ki az önmagával való törődésből.
Ez a szellemi megszerzés értelme.
Az ember mások edényeit szerzi meg szeretettel, gondoskodással, törődéssel, szolgálattal és befektetéssel.
És hirtelen az egész út megváltozik.
A zavaró tényezők már nem ellenségként jelennek meg. Pontos mutatókká válnak, amelyek pontosan jelzik, melyik edény hiányzik még.
A kétségbeesés a felemelkedés szükségességére utal.
A kritika az elismerésre utal.
A gyengeség a kölcsönös támogatásra utal.
A feledékenység a cél fontosságának megerősítésére utal.
Minden zavaró tényező magában hordozza azt a pontosan ellentétes spirituális formát, amelyet el kell sajátítani.
Semmi sem véletlen.
Minden erő félelmetes pontossággal száll le a lélek belső szerkezetének és a személyben felébredő Reshimotnak (szellemi emlékeknek) megfelelően. A felső fény mindenkire egyformán hat, mégis mindenki egyedi zavarokat tapasztal, mert minden léleknek más-más korrekciókra van szüksége.
És ezért nincs ok a kétségbeesésre.
Maguk a zavarok is értékesek.
Nélkülük soha nem tudnánk meg, mi maradt még korrigálatlanul. Ellenállás nélkül nem lehetne edény a fény számára. Elrejtés nélkül nem lehetne önálló elérés.
Maga az akadály válik meghívássá.
Maga a fal mutat az ajtó felé.
És az ajtó mindig kapcsolat.
Mindig társaság.
Mindig egység.
Mindig felemelkedés önmagunk felett mások felé a cél érdekében.
Ezért a spirituális társaság nem egy szokványos értelemben vett társadalmi keret. Nem a személyiség, a biológia, a kultúra, a család vagy a közös világi érdekek alapján kialakult barátság.
Az igazi barát csak az, aki ugyanahhoz a spirituális célhoz kapcsolódik.
Mert a spiritualitás nem a testekhez kapcsolódik. A vágyakhoz, a szándékokhoz és a Teremtőhöz való hasonlóság iránti közös vágyakozáshoz kapcsolódik.
Végül az ember elkezdi érezni, hogy minden hétköznapi számítás elveszíti jelentőségét ehhez a belső szükséglethez képest.
Az egész világ elhalványul a cél nagysága előtt.
Nem azért, mert az ember gyűlöli a világot.
Hanem azért, mert kezdi érezni, hogy csak a spirituális edény elérésén keresztül kezdődhet el az igazi élet.
És akkor a „az ész felett” szavak valósággá válnak.
Az ész felett azt jelenti, hogy az ember felemelkedik az egóban lévő közvetlen érzés felett, és a közösségtől és a Teremtőtől kapott magasabb rendű fontossághoz kapcsolódik.
A zavaró tényezők lent maradnak.
De az ember már nem lép be közéjük.
Felemelkedik föléjük.
Mintha átugrana a tüzet.
És hirtelen az, ami egyszer hatalmasnak tűnt, teljesen eltűnik.
Mert a zavarok soha nem voltak igazán erősek. Csak az önszeretethez viszonyítva tűntek erőseknek.
Abban a pillanatban, amikor az ember az adás felé fordul, azok feloldódnak, mint az árnyékok a fény előtt.
Akkor megérti az ember a nagy titkot:
Soha semmi sem állt az útjában, csak a szeretet és a kapcsolat közös edényének hiánya.
És ezért minden egyetlen pontra vezethető vissza:
A cél fontosságára.
Ha a cél elég fontos lesz, minden zavar a semmibe veszik. A fáradtság eltűnik. A kétségbeesés eltűnik. A zavarodottság eltűnik.
Mert a szükségszerűség mindent legyőz.
Így az egész spirituális út egy kétségbeesett, lángoló, visszafojthatatlan kiáltás fokozatos felépítésévé válik:
„Kijönni magamból.
Szeretni.
Adni.
Kapcsolódni.
Hasonlóságot elérni a Teremtővel.
Bármi áron.”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás