„A félelemnek abból kell fakadnia, hogy nem leszünk képesek végrehajtani azt a korrekciót, amelyet „formaegyenlőségnek” nevezünk, és amelyet „mert Ő nagy és uralkodó” néven is emlegetnek, ahol az egyetlen cél az adakozás. Emellett a teremtett lényeknek is ugyanazt a szándékot kell követniük: az adakozást.
Ezzel szemben a többi félelem, legyen az a büntetés ebben a világban vagy a következő világban, „fogadásnak” és nem „adományozásnak” nevezhető. Munkánk célja, hogy a Tóra és a Mitzva-k [Parancsolatok] révén eljussunk az adományozáshoz. Ez az értelme annak, hogy „Isten úgy teremtette, hogy féljék Őt”.
A kérdés az, hogy miért van szüksége arra, hogy féljünk. Az elképzelés az, hogy ezen a félelmen keresztül megszerezzük az adakozás edényeit, az úgynevezett „formaegyenlőséget”, és akkor teljesíthetjük a teremtés célját.”
RABASH, Válogatott jegyzetek 202. A félelemről
A félelem a spirituális élet kezdete
A mi világunkban a félelmet általában gyengeségnek tekintik. Életünket azzal töltjük, hogy megpróbálunk elmenekülni előle, elnyomni, gyógyszerrel kezelni, elterelni a figyelmünket róla, vagy magabiztossággal és kontrollal leplezni. Félünk a szenvedéstől, az elutasítástól, a veszteségtől, a megaláztatástól, a betegségtől, a haláltól, a bizonytalanságtól. Félünk magunkért, a jövőnkért, szeretteinkért, identitásunkért és biztonságunkért.
A spirituális félelem azonban valami teljesen más.
A spirituális félelem nem bénulás. Nem pánik. Nem a büntetéstől való aggodalom. Nem rettegés egy kegyetlen erő előtt. A spirituális félelem az a remegő érzés, amely akkor jelentkezik, amikor az ember kezd megérteni, hogy az életnek van egy önszeretetnél magasabb célja, és hogy ezt elszalaszthatja.
Ez a félelem szent, mert abból a felismerésből születik, hogy van valami végtelenül értékes a hétköznapi élet felett.
A spirituális fejlődés kezdete ezért nem a magabiztosság, a tudás, a megértés vagy a teljesítmény. A félelemmel kezdődik.
Nem a saját magunk iránti félelemmel – hanem azzal a félelemmel, hogy elszakadunk az élet céljától.
A félelemmel, hogy örökre az önérdek fogságában maradunk.
A félelemmel, hogy képtelenek leszünk szeretni, adni, és hasonlítani a valóság magasabb erejéhez.
Ez a félelem a lélek első igazi ébredése.
A spirituális fejlődés célja
A spirituális munka célja nem az erkölcsi javulás, a pszichológiai megnyugvás vagy az intellektuális megértés. A cél ennél sokkal mélyebb: minőségében hasonlóvá válni az élet forrásához.
A magasabb erő kizárólag az adáson, a fenntartáson, a szereteten és az adományozáson keresztül működik. A spirituális fejlődés ezért azt jelenti, hogy az ember minden vágyát fokozatosan átalakítja az ösztönös befogadásból tudatos adományozássá.
Az ember számtalan vágyból, számításból, hajlamból, reakcióból és belső mozgásból áll. Kezdetben mindegyikük természetesen a saját hasznot szolgálja. Még a legnemesebb cselekedeteink is általában valahogyan kapcsolódnak az önfenntartáshoz, az önbecsüléshez, az önmegvalósításhoz vagy a jutalomhoz.
A spirituális út a szándék fokozatos korrekciója.
Külsőleg az ember változatlannak tűnhet. Továbbra is ebben a világban él, dolgozik, beszél, eszik, gyereket nevel, felelősségeket teljesít. De belsőleg egy teljesen más küzdelem kezdődik:
„Kinek élek?”
„Mi irányítja a szívemet?”
„Mi a cselekedeteim mögötti valódi szándék?”
„Felül tudok-e emelkedni önmagamon?”
A félelem lesz ennek az átalakulásnak a hajtóereje.
A minden emberben rejtőző félelem
Minden ember már eleve a félelemben él, akár tudatosan, akár tudat alatt.
Az első félelem a testi félelem: a túlélés, a kényelem, a birtokok, a státusz, az egészség, a család és a jövő biztonsága iránti félelem. Ez a félelem szinte minden emberi tevékenységet irányít. Az ember folyamatosan aggódik amiatt, hogy mi fog történni vele és mindazzal, amit „sajátjának” tart.
Még akkor is, ha az emberek nyugodtnak tűnnek, az ambíció, a felhalmozás, a versengés és a végtelen tervezés gyakran mély bizonytalanságot rejt a felszín alatt.
Aztán van egy második félelem is – az időhöz és a folytonossághoz kapcsolódó félelem.
Az emberek egyedülálló módon élik meg magukat a múltban, a jelenben és a jövőben. Az állatokkal ellentétben az ember nem csak a közvetlen túlélés miatt aggódik, hanem az értelem, az örökség, a jövőbeli következmények, a jövőbeli állapotok, sőt, még a fizikai halál után bekövetkező események miatt is.
Az ember attól fél, hogy nincs értéke az életének. Attól fél, hogy nincs értelme a szenvedésének. Attól fél, hogy eltűnik. Attól fél, hogy üres lesz. Attól fél, hogy minden erőfeszítése végül a semmivé oldódik.
Ez a második félelem végigkíséri az emberiséget a történelem során. Egész civilizációk, vallások, filozófiák és hitrendszerek alakultak ki abból, hogy az emberiség megpróbálta feldolgozni ezt a mély egzisztenciális bizonytalanságot.
De mindkét félelem még mindig az én körül forog.
Még a spirituális keresés is gyakran az önmagával való törődésből indul ki:
„Hogyan menthetem meg magam?”
„Hogyan biztosíthatom magamnak az örökkévalóságot?”
„Hogyan kerülhetem el a szenvedést?”
Az ego akár a saját fennmaradására is felhasználhatja a spiritualitást.
A harmadik félelem születése
Aztán a fejlődés egy bizonyos szakaszában egy teljesen másfajta félelem kezd kialakulni.
Ez a félelem már nem a személyes kiteljesedés körül forog.
Ez az a félelem, amely akkor jelenik meg, amikor az ember elkezd kilépni önmagából.
Először kezdi érezni annak a lehetőségét, hogy ne a saját javára, hanem valami teljesen önmagán túli dologért létezzen.
Ez a harmadik félelem.
A félelem attól, hogy képtelen lesz adni.
A félelem attól, hogy elveszíti a kapcsolatot a magasabb céllal.
A félelem attól, hogy elválasztást okoz ahelyett, hogy összekapcsolna.
A félelem attól, hogy az önszeretet csapdájában marad, amikor már megmutatták neki, hogy létezik egy másik valóság.
Ez a félelem rendkívül finom, mert nem létezhet természetesen az egoista vágyakozáson belül. Fokozatosan kell kialakulnia a belső munkán, a környezet hatásának és az önmagával való törődés feletti emelkedésre irányuló ismételt erőfeszítések révén.
Az ember már nem attól kezd félni, hogy ő maga szenvedni fog-e, hanem attól, hogy nem fogja tudni elégedettséget hozni a magasabb erőnek.
Nem attól, hogy ő maga teljesülést kap-e, hanem attól, hogy továbbra is képtelen lesz-e az igazi szeretetre.
Nem attól, hogy szellemileg veszít-e, hanem attól, hogy továbbra is elszakadva marad-e az adástól.
Ez már egy teljesen más létezés-tengely.
A félelem mint hiány
A szellemi félelem lényegében hiány.
Nem az öröm hiánya — hanem az adás hiánya.
Az egész szellemi út a hiányon múlik. Ahol igazi hiány van, ott bejöhet a beteljesülés. Hiány nélkül nincs mozgás, nincs ima, nincs növekedés.
De a hétköznapi emberi hiányok ösztönösek és önmagukra irányulnak. A spirituális hiányt tudatosan kell felépíteni.
Ezért nevezik a félelmet az első tanácsnak.
Félelem nélkül az ember megelégszik a hétköznapi létezéssel. Továbbra is automatikusan a saját haszna számításai között áramlik. Beszélhet a spiritualitásról, csodálhatja a spiritualitást, tanulmányozhatja a spiritualitást – de nem fog igazán szükséget érezni az átalakulásra.
A félelem teremt szükséget.
A félelem felrázza a szívet.
A félelem megtöri az önelégültséget.
A félelem fokozatosan feltárja az ember előtt, hogy éppen a saját természete választja el őt a vágyott magasabb valóságtól.
És ebből a felismerésből fakad az imádság.
Nem a pusztán szavakból álló külső imádság, hanem a tehetetlenségből születő belső kérés:
„Segíts felemelkedni önmagam fölé.”
„Segíts szeretni.”
„Segíts adni.”
„Segíts, hogy ne maradjak fogva az egómban.”
Ez a kiáltás máris a spirituális születés kezdete.
A spirituális fejlődés kifinomult útmutatása
Az ember nem érti, hogyan történik valójában a spirituális fejlődés.
Újra és újra eltűnik a cél. Az inspiráció elpárolog. A tisztaság elhalványul. A Teremtő elrejtőzik. Visszatér a zavarodottság. A vágy gyengül. Az ember elfelejti mindazt, amit egyszer érzett.
Aztán újra eszébe jut.
Újra megpróbálja.
Ismét elbukik.
Ismét keres.
Ismét eltűnik a cél.
Ez a ciklus végtelenül ismétlődik.
De éppen ezen a bizonytalan folyamaton keresztül épülnek ki a mélyebb vágyak.
Az ember fokozatosan megtanulja, hogy a spiritualitást nem lehet egoisztikusan birtokolni. Nem válhat állandó tulajdonná. Minden pillanat megújult erőfeszítést, megújult szándékot, megújult célorientációt igényel.
A magasabb vezetés folyamatosan olyan körülményeket teremt, amelyekben az embernek újra és újra tudatosan kell választania az irányt.
Ez az ismételt munka építi a spirituális edényeket.
És mindezen változó állapotok során a félelem szolgál a szálként, amely összeköti az embert a céllal.
Még akkor is, amikor belsőleg minden eltűnik, a félelem suttogja:
„Ne veszítsd el az irányt.”
„Ne szakadj le.”
„Ne felejtsd el a célt.”
A fogadás iránti akarat megölése
A spirituális utat úgy írják le, mint ami „négy halálon” halad át.
Ezek nem fizikai halálesetek. Az egoista kontroll gyengülésének szakaszai.
Minden spirituális emelkedéshez szükség van az önszeretet egy korábbi formájának meghalására.
Az ember lassan rájön, hogy az egóját nem lehet egyszerűen csak spirituális díszekkel felcicomázni. Az egónak fokozatosan el kell veszítenie uralmát.
Ez a folyamat fájdalmas, mert az ego minden megadást halálként él meg.
A megbocsátás halálként érződik.
A meghátrálás halálként érződik.
Az ésszerűség feletti szeretet halálként érződik.
A jutalom nélküli törődés halálnak tűnik.
Az önös haszon nélküli adakozás halálnak tűnik.
Mégis éppen ezeken a „halálokon” keresztül kezd kialakulni az élet új formája.
Nem az ösztönös befogadás élete — hanem a kapcsolódás élete.
A félelem a csendhez vezet
Az út végén a „csend” fekszik.
Nem az üresség.
Nem a passzivitás.
Nem a közöny.
A csend azt a belső békét jelenti, amely a magasabb erővel való egyenlőségből születik.
A vágyakozáson belüli háború lecsillapul, mert az ember már nem a teremtés céljával ellentétben él.
Az önmagával való törődés végtelen belső zaja fokozatosan elcsendesedik.
Megjelenik egy új érzékelés.
Az ember már nem csak a személyes nyereség és veszteség szűk számításain keresztül éli meg a valóságot. Ehelyett kapcsolaton, részvételen, szereteten és adáson keresztül kezdi érezni az életet.
Ezért a félelem a kezdet – de a nyugalom az eredmény.
A félelem elindítja a mozgást az önszeretetből.
A nyugalom az a béke, amely akkor jön el, amikor a szétválasztottság eltűnik.
És közöttük fekszik az emberi átalakulás teljes útja.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás