Élet-halál kérdése

„…Meg kell azonban értenünk azt az igazi okot, amiért nem ajándékokat kérünk, hanem alamizsnát. Minden városban létezik olyan rendszer, amely a rászorulóknak segít, hogy megélhetésük biztosítva legyen, és fennmaradhassanak a világban. Ma már minden országban létezik olyan hivatal, amely a rászorulókról gondoskodik.

Az ok nagyon egyszerű: van különbség a szükséglet és a luxus között. A szükséglet az, amit az embernek meg kell kapnia ahhoz, hogy létezni tudjon. Ellenkező esetben, ha nem kapná meg a szükséges segítséget, nem tudna létezni a világban. Bölcseink erről így szóltak (Sanhedrin 37): „Aki egyetlen izraeli lelket is eltart, az olyan, mintha az egész világot eltartaná.” Ez a szükségletre vonatkozik, amely nélkül nem tudna létezni. Az ember nem mondhat le erről, és nem kérhet segítséget, mert „mindent, amije van, az ember az életéért adja”.

Ezért nem szégyellik az emberek az alamizsnát kérni, mivel ez többé-kevésbé élet-halál kérdése. A másik, vagyis az adakozó is megérti, hogy meg kell adnia neki, amit kér. Minél közelebb áll a dolog az élethez és a halálhoz, annál nyíltabban követel a fogadó, és annál jobban érdekli az adót a fogadó helyzete. Hasonlóképpen, minél távolabb áll az élethez és a halálhoz, annál hidegebben viszonyul az adó a fogadó állapotához. Mindazonáltal minden a szükségszerűség útját követi….”

Rabash, A jótékonyság és az ajándék közötti különbség

Az ember nem azzal a valódi szükséglettel kezdi az életét, hogy adni akarjon.

Eleinte csak megkönnyebbülést akarunk. Beteljesülést. Inspirációt. Értelmet. Biztonságot. Ugyanúgy akarjuk a spiritualitást, ahogyan az élet minden más dolgát: mint egy újabb birtokot magunknak, egy újabb örömforrást, egy újabb módot arra, hogy felemeltnek, védettnek, különlegesnek, teljesnek érezzük magunkat.

Azt mondjuk, hogy az igazságot keressük, de titokban még mindig önmagunkat keressük.

És ezért az út zavarodottságban kezdődik.

Az ember azt képzeli, hogy a spirituális cél valami kellemes, ragyogó, megnyugtató dolog. Valami, ami azonnal kitölti az ürességet, megnyugtatja a félelmeket, és megjutalmazza az erőfeszítést. Hiszi, hogy ha elég őszintén fektet bele energiát, a mennyország gyorsan melegséggel, bizonyossággal és belső elégedettséggel fog válaszolni neki.

De aztán valami sokkoló dolog kezdődik.

Erőt fektet bele.

És nem kap érte semmit.

Újra megpróbálja.

És ismét nincs jutalom.

Újabb erőfeszítés.

Újabb csalódás.

Újabb ima.

Csend.

Újabb kísérlet, hogy felülemelkedjen önmagán.

És ismét visszazuhan ugyanazokba az egoista számításokba, ugyanabba az önszeretetbe, ugyanabba a tehetetlen természetbe.

Először ez kegyetlennek tűnik.

De lassan, észrevétlenül egy teljesen más folyamat zajlik a felszín alatt.

Az ember megtisztul az illúzióktól.

Mert a legnagyobb illúzió nem az, hogy gyengék vagyunk.

A legnagyobb illúzió az, hogy valóban az adakozást akarjuk.

Nem akarjuk.

Kezdetben nem.

Kezdetben lelki örömöt akarunk magunknak. Lelki magabiztosságot magunknak. Lelki örökkévalóságot magunknak. Még a transzcendencia iránti vágyunk is az önszeretet fogságában van.

És ezért hosszú lesz az út.

Fájdalmasan hosszúvá.

Az ember végtelen belső állomásokon halad át a sötétben, anélkül, hogy megértené, mi változik benne. Mint egy vonat, amely az éjszakán halad át, újra és újra megállva rejtett helyeken, amelyeket nem lát, nem ismer fel, nem is emlékszik rájuk.

Csak sötétség.

Sötétség és mozgás.

Sötétség és erőfeszítés.

Sötétség és újabb kísérlet.

És a lélek lassan érik.

Minden csalódás élesebbé teszi a hiányt.

Minden megválaszolatlan erőfeszítés lassan tisztázza, mi hiányzik igazán a szívből.

Nem a becsület.

Nem a tudás.

Nem a misztikus élmények.

Nem az érzelmi mámor.

Nem a jutalmak.

Nem az irányítás.

Hanem a szeretni tudás.

Az adni tudás.

Az a képesség, hogy kilépjünk az én börtönéből.

Ez a tisztázás elviselhetetlen, mert fokozatosan feltárja a félelmetes igazságot:

Én a Teremtő ellentéte vagyok.

Nem csak kissé ellentéte.

Teljesen ellentétes vagyok.

A Teremtő ad.

Én számolok.

A Teremtő szeret.

Én fogyasztom.

A Teremtő önmagán kívül létezik.

Én nem érzek semmit önmagamon kívül, hacsak az valamilyen módon nem szolgál engem.

És minél mélyebbé válik ez a felismerés, annál fájdalmasabbá válik az ellentmondás.

Eleinte az ember még mindig azt hiszi, hogy egyedül megoldhatja ezt.

Hogy javíthat magán az intelligencián, a fegyelmen, az inspiráción vagy az erkölcsi érzéken keresztül.

De végül rájön valami borzalmasra: nem tudja megváltoztatni a saját természetét.

Visszafoghatja magát.

Kicsinosíthatja magát.

Külsőleg gyönyörűen viselkedhet.

De belsőleg?

Az ego továbbra is él.

Mindig fizetséget követel.

Mindig kielégülést keres.

Mindig azt kérdezi:

„Mit nyerek ezzel?”

És ez a felfedezés összetöri az emberi büszkeséget.

Ezért érződik az igazi út az ego számára halálnak.

Mert minél közelebb kerül az ember az igazsághoz, annál kevesebb kielégülést kap az ego az úttól. Ami egykor inspirálta, már nem elégíti ki. Ami egykor értelmesnek tűnt, most üresnek tűnik. Fáradttá, zavarttá, lelkileg kimerülté válik.

És pontosan itt kezdődik az igazi munka.

Mert most a kérdés teljesen megváltozik.

Már nem:

„Hogy érzem magam?”

Hanem:

„Mi az igazság?”

Már nem:

„Mit ad nekem a spiritualitás?”

Hanem:

„Hogyan válhatok a Teremtőhöz hasonlóvá?”

Ez az igazi hiány születése.

Az igazi ima nem a kényelemből születik.

Hanem a tehetetlenségből.

Nem a hétköznapi tehetetlenségből, hanem abból a elviselhetetlen felismerésből, hogy ha nem sajátítjuk el az adakozás tulajdonságát, az élet maga is elveszíti az értelmét.

Hogy minden öröm véget ér.

Minden eredmény eltűnik.

Minden világi beteljesülés elenyészik.

Minden önszeretet végül belülről fojtja meg a lelket.

És akkor az ember kezd megérteni, miért szenved az emberiség vég nélkül, bármennyit is szerez.

Mert az ember nem csupán a fogadásra lett teremtve.

Azért lett teremtve, hogy hasonlítson a Teremtőhöz.

És amíg ez a szükségszerűség nem válik abszolúttá, elviselhetetlenné, visszafojthatatlanná – amíg szó szerint élet-halál kérdéssé nem válik –, addig az átalakulás nem következik be.

Mert csak egy élet-halál kérdése kényszerítheti az embert arra, hogy túllépjen eredeti természetén.

Csak akkor, amikor az ember úgy érzi:

„Nem tudok tovább létezni az adás minőségétől elválasztva.

Nem tudok tovább élni a saját magamban való fogságban.

Nem tudom tovább elviselni ezt a távolságot a Teremtőtől.”

— akkor válik valósággá a kiáltás.

Akkor az ima már nem csupán szavak.

Hanem maga a létezés sikolya lesz.

És paradox módon ez a kétségbeesés nem a kudarc jele.

Hanem az igazság első jele.

Mert most az ember már nem önző jutalomért keresi a spiritualitást.

Most a Teremtőhöz való hasonlóságot keresi, még akkor is, ha az egója semmit sem kap belőle.

És ez mindent megváltoztat.

A belső iránytű élesebbé válik.

A cél egyértelműbbé válik.

A hiányosság pontosabbá válik.

Nem homályos vágyakozás.

Nem romantikus spiritualitás.

Nem filozófiai kíváncsiság.

Hanem szükségszerűség.

Abszolút szükségszerűség.

Mint a levegő a fuldoklónak.

Mint a víz a sivatagban.

Mint maga az élet.

És amikor ez az igazi hiány végre formát ölt, amikor az ember valóban megérti, mi hiányzik neki és miért lett teremtve, akkor érkezik a segítség Fentről.

Nem előbb.

Mert most végre van egy edény, amely képes befogadni.

Ekkor az ember rájön, hogy a sötétség hosszú évei alatt semmi sem ment kárba.

Minden zavarodottság.

Minden csalódás.

Minden összeomlás.

Minden megválaszolatlan erőfeszítés.

Minden üresség.

Mindez azt az egyetlen dolgot építette, amire a léleknek valóban szüksége volt:

Egy valódi kiáltást az adás minőségéért.

Egy igazi emberi szükségletet a Teremtővel való hasonlóságra.

A szükségletet, amely nélkül maga az élet sem élet többé.