„….. A „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” mondással kapcsolatban elmondottak szerint a 612 Mitzva [parancsolat] minden részlete ebben a szabályban benne van. Ahogy bölcseink mondják: „A többi csak magyarázat; menj, tanulj!” Ez azt jelenti, hogy a 612 Mitzva betartásával megjutalmaznak minket a „Szeresd felebarátodat” szabályával, és azt követően az Isten szeretetével…”
RABASH, A „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” mondással kapcsolatban elmondottak szerint
Van egyfajta fájdalom, amely nem sebzi meg a testet, mégis felemészt az egész szívet.
Egy vágyakozás, amely nem hagyja aludni az embert.
Egy rejtett tűz, amely minden gondolat, minden öröm, minden siker és minden csalódás alatt ég.
Eleinte az ember még azt sem érti, mi történik vele. Pontosan úgy él, ahogy mindenki más – a beteljesülést, a kényelmet, az elismerést, a biztonságot és a múló örömöket hajszolva. Azt hiszi, ha csak a külső életét rendezi el megfelelően, a belső üresség végre csillapodni fog.
De ez soha nem történik meg.
Mert benne van egy apró pont, amely nem tartozik ehhez a világhoz.
Egy pont, amelyet nem lehet örömmel megvesztegetni.
Egy pont, amely nem hajlandó meghalni.
És végül ez a pont sírni kezd.
Nem a sikerért.
Nem a tudásért.
Nem a hatalomért.
Még a boldogságért sem.
Hanem azért, hogy kapcsolatba kerüljön azzal a Forrással, ahonnan származik.
Ezt nevezik a „szív pontjának”.
Eleinte szinte észrevehetetlen, ezernyi vágy és számítás alá temetve. Az ember éveket – sőt, egész életeket – tölthet el anélkül, hogy megértené, mit is akar valójában ez a belső fájdalom.
De lassan a Teremtő felébreszti őt.
A szenvedésen keresztül.
A zavarodottságon keresztül.
Az ürességen keresztül.
A megmagyarázhatatlan vágyakozáson keresztül.
És végül az ember kezdi érezni, hogy semmi ezen a világon nem tudja igazán kielégíteni, mert ami hiányzik neki, az nem a vágyai beteljesülése, hanem az azok feletti összetartozás.
Keresni kezdi azt, amit nem tud megfogalmazni.
Ez a „szerelmi betegség” kezdete.
Nem a szerelem, ahogyan a világ elképzeli.
Nem érzelmi mámor.
Nem misztikus izgalom.
Nem menekülés a valóság elől.
Hanem elviselhetetlen vágy, hogy felemelkedjünk önmagunk fölé, és megérintsük az adás minőségét.
Hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Eleinte ez a vágy teljesen önző.
Az ember még mindig azt képzeli, hogy a spiritualitás valahogy kielégíti, megnyugtatja, felemeli, megjutalmazza. Minden imájában még mindig ott rejtőzik a vágy, hogy jól érezze magát.
Ezt Lo Lishma-nak hívják.
És mégis – még ez is értékes.
Mert az irány már megváltozott.
A szív már elkezdett a Teremtő felé fordulni.
De itt felmerül egy ijesztő probléma:
Hogyan tud az ember szeretni a Teremtőt, ha még egy másik embert sem tud igazán szeretni?
Hogyan vágyhat az adakozásra, miközben az önszeretet fogságában marad?
Hogyan beszélhet a Teremtővel való összetartozásról, miközben elutasítja, ítéli, irigyli, verseng másokkal, és elszigeteli magát tőlük?
Ezért alakították ki az utat ilyen precíz és irgalmas módon.
A Teremtő elrejtőzik a barátok mögött.
A spirituális csoport a lélek laboratóriumává válik.
Mivel a Teremtőt még nem lehet közvetlenül megragadni, érezni vagy megérteni. Nincs képe, nincs formája, nincs fizikai jelenléte, amibe az ego kapaszkodhatna.
Így a Teremtő ad az embernek valami kézzelfoghatót: más lelkeket.
A barátokat.
És hirtelen minden spirituális munka gyakorlatiassá válik.
Nem elméleti.
Nem filozófiai.
Hanem fájdalmasan valós.
Képes vagyok-e másra gondolni magam előtt?
Képes vagyok-e támogatni őket, amikor az egóm ellenáll?
Képes vagyok-e igazolni őket?
Képes vagyok-e törődni a fejlődésükkel?
Képes vagyok-e örülni a sikerüknek?
Képes vagyok-e alázatos lenni előttük?
Képes vagyok-e kapcsolatban maradni akkor is, amikor a büszkeségem ellenállással ég?
Ez már a Teremtő iránti szeretet kezdete.
Mert a „barátok iránti szeretet” nem társadalmi etika.
Nem pszichológia.
Nem közönséges emberi jóság.
Hanem a magunkból való kilépés gyakorlótere.
Minden, a barátok felé tett erőfeszítés egy apró lépés az önszeretetből az adakozás felé.
És ezért nem lehet egyedül fejlődni.
Egyedül az ember a saját képzelete fogságában marad.
Végtelenül megtévesztheti önmagát.
Elhiheti, hogy a spiritualitást szereti, miközben valójában csak a spirituális élvezetet szereti.
De a csoport feltárja az igazságot.
A barátok olyan tükörré válnak, amely megmutatja az embernek, hogy valóban az adakozást kívánja-e, vagy csupán saját kielégülését akarja.
Ezért van leírva, hogy ha a csoport segítségével nem tágítjuk ki a szívünkben lévő pontot, „az élet elixírje a halál elixírjévé válik”.
Mert a kizárólag saját magunkért folytatott spiritualitás az egoizmus egy másik formájává válik.
Egy kifinomultabb egóvá.
Egy spirituálisabb egóvá.
Egy veszélyesebb egóvá.
Beszélhetünk hitről, szeretetről, egységről, a Teremtőről – mégis belsőleg csak önfontosságot és önmegvalósítást keresünk.
Ezt nevezik Klipának.
És ezért az egész munka abból áll, hogy folyamatosan megtisztítsuk a szív irányát.
Nem: „Hogyan fogom érezni magam a spiritualitás miatt?”
Hanem: „Hogyan tudok elégedettséget hozni a Teremtőnek a barátokkal való kapcsolaton keresztül?”
Ez mindent megváltoztat.
Fokozatosan maga a vágy fontosabbá válik, mint a beteljesülés.
Az ember elkezd a kapcsolatot többre értékelni, mint amit abból kap.
Hogy jól vagy rosszul érzi-e magát, másodlagossá válik.
Hogy megérti-e vagy sem, másodlagossá válik.
Hogy inspirált vagy üres, másodlagossá válik.
Maga a kapcsolat válik az életté.
Ez már az igazi szeretet kezdete.
„Beteg vagyok a szerelemtől.
Jelentése:
Már nem tudok elmenekülni ez elől a vágyakozás elől.
Mindenhová követ.
Minden vágy mögött ég.
Még amikor elbukom, akkor is Őt akarom.
Még akkor is, ha semmit sem érzek, továbbra is keresem.
Még akkor is, ha az örömök elárasztanak, érzem, hogy egyik sem éri el a legmélyebb pontot bennem.
És lassan, a csoportban végzett számtalan erőfeszítés, a kudarcok, az irigység, az imádság, a támogatás, a lemondás és a közös munka révén egy új edény kezd kialakulni.
A hit edénye.
Nem vak hit.
Hanem az a képesség, hogy az adást a fogadásnál többre értékeljük.
Hogy a kapcsolatot az énünknél többre értékeljük.
Hogy a Teremtőt minden öröm fölé helyezzem.
Eleinte az ember csak apró pillanatokban képes erre.
De ezek a pillanatok felhalmozódnak.
A Körülvevő Fény láthatatlanul működik.
A szív meglágyul.
A lélek érzékenyebbé válik.
És végül az ember elkezdi érezni, hogy a legnagyobb beteljesülés nem az, hogy a Teremtőtől kap – hanem az, hogy a barátaival együtt vágyakozik felé.
Ez a „egy ember, egy szívvel” titka.
Maga a korrekció Fentről jön.
A szeretetet nem lehet kényszeríteni.
Az egységet nem lehet mesterségesen előállítani.
De a vágyakozás utána – az a mi feladatunk.
Kérni.
Törekedni.
Játszani a szeretettel, amíg meg nem érkezik az igazi szeretet.
Olyan környezetet építeni, amely felnagyítja a kapcsolat nagyszerűségét.
Emlékeztetni egymást a célra, amikor mindenki elfelejti.
Tartani egymást az egoizmus vizei felett.
És ezen a közös vágyakozáson keresztül valami csodálatos kezd kialakulni a szívek között.
Egy új valóság.
Egy hely, ahol a Teremtő lakozhat.
Ekkor az ember rájön egy megdöbbentő igazságra:
A Teremtő soha nem volt elrejtve.
Pontosan a lelkek közötti kapcsolatban volt elrejtve.
És végig az „Isten szeretetéhez a barátok szeretete révén” vezető út nem szimbolikus költészet volt – hanem a valóság tényleges szerkezete.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás