„….. Mivel a teremtmények olyan természettel lettek megalkotva, amelyben a maguk számára való befogadás vágya rejlik, és mivel a teremtés célja az, hogy jót tegyen teremtményeivel, ezért teremtett a teremtményekbe egy vágyat az öröm és az élvezet befogadására. Mivel ez formájában eltér a Teremtőtől, aki az Adakozó, munkát kaptunk, amelyben formában egyenlővé kell válnunk a Teremtővel, így nekünk is meg kell javítanunk magunkat, hogy minden, amit teszünk, az adakozás céljából történjen.
Látjuk, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket adakozásként teszünk, és vannak olyanok, amelyeket fogadásként teszünk. Például részt veszünk az ember és a Teremtő közötti Mitzvákban, valamint az ember és ember közötti Mitzvákban, amelyeket általában „adományozási cselekedeteknek” neveznek. Emellett végzünk befogadási cselekedeteket is, mint például az evés és az ivás, és megkaptuk a formai egyenlőség munkáját, ami azt jelenti, hogy mind az adományozási, mind a befogadási cselekedeteket az adományozás érdekében kell végrehajtanunk…”
RABASH, Mi az a „Ha a nő megtermékenyül először, fiút szül” a Munkában?
Az egész emberi történet az örömről szól
Életünk minden mozdulata, minden gondolat, minden álom, minden számítás, minden félelem, minden ambíció, minden kapcsolat, minden csalódás, minden háború, minden remény – mindez egyetlen dolog körül forog:
Mit akarunk élvezni?
Lehet, hogy az ember azt hiszi, tudást, sikert, hatalmat, szerelmet, elismerést, békét, spiritualitást vagy igazságot keres. De az összes réteg alatt, az összes filozófia és magyarázat alatt mindig egyetlen egyszerű motor működik bennünk:
A vágy, hogy beteljesülést érezzünk.
Hiányosságból teremtett lények vagyunk.
Üres helyek vagyunk, amelyek betöltésre várnak.
És ez nem hiba. Nem romlás. Nem valami szégyenletes dolog. Ez maga a teremtés alapja.
A Teremtő megalkotta az öröm és az élvezet iránti vágyat. Megalkotta az éhséget. Megalkotta a vágyakozást. Megalkotta a szomjúságot. Megalkotta azt az edényt, amely folyamatosan a beteljesülésre törekszik, mert az Ő vágya az, hogy végtelenül megtöltse azt.
A probléma nem az, hogy élvezetet akarunk.
Az egész probléma az:
Miből akarunk élvezetet meríteni?
A vágy iránya
Maga a hiányosság nem a feladat.
A hiányosság már létezik.
Egy éhező embernek nem kell megtanulnia az éhséget.
Egy magányos embernek nem kell megtanulnia a vágyakozást.
Egy ambiciózus embernek nem kell megtanulnia a vágyat.
A vágy automatikusan ég.
Az igazi feladat a hiányosság irányának meghatározása.
Mivel akarom kitölteni ezt az ürességet?
Milyen örömöt választok?
Ezt nevezzük szándéknak.
Az ember élvezheti, ha csak magának kap.
Az ember élvezheti, ha másokat irányít.
Az ember élvezheti a felsőbbrendűséget, a büszkeséget, a vágyat, a gazdagságot, az uralmat, a becsületet, a tudást vagy a menekülést.
De az ember eljuthat egy teljesen másfajta örömhöz is:
A szeretet öröméhez.
Az adás öröméhez.
A kapcsolódás öröme.
A Teremtővel való hasonlóság öröme.
A saját magán kívüli létezés öröme.
És ezek két teljesen különböző világ.
A külső cselekedetek akár azonosnak is tűnhetnek, de belsőleg ellentétes valóságokhoz tartoznak.
Az egyik ember azért ad, hogy csodálatot kapjon.
A másik azért ad, mert maga a szeretet vált az ő beteljesülésévé.
Az egyik ember azért tanulmányozza a spiritualitást, mert hatalmat, örökkévalóságot, misztikus megvilágosodást vagy önfontosságot akar.
Egy másik azért tanul, mert arra vágyik, hogy képes legyen az igazi adakozásra.
Külsőleg ugyanúgy nézhetnek ki.
Belsőleg azonban különböző univerzumokban léteznek.
Mert a spiritualitást nem a cselekedet méri.
Hanem az az öröm, amelyet az ember a cselekedetben keres.
E világ börtöne
Először a természet tanít minket apró örömökön keresztül.
Étel.
Kényelem.
Figyelem.
Tárgyak.
Teljesítmény.
Szexualitás.
Szórakozás.
Győzelem.
Elismerés.
A Teremtő a befogadási akarat köré egy egész világot rendezett el, amely számtalan ideiglenes kielégüléssel van tele. És ezeken az örömökön keresztül fokozatosan kialakul a vágy.
Mint egy ösztönösen tanuló gyermek, elkezdünk számolgatni:
Melyik öröm nagyobb?
Melyik fájdalom kisebb?
Mit érdemes követni?
Mit érdemes feláldozni?
Így bontakozik ki az emberi élet.
De ha az ember csak ezekben a hétköznapi földi kielégülésekben marad bezárva, akkor nem fejlődik tovább az élőlény szintjénél.
Lehet, hogy kifinomultabbá válik.
Műveltebbé.
Gazdagabbá.
Kultúráltabbá.
De belsőleg még mindig ugyanabban a zárt körben él:
Hogyan tölthetem ki magam?
És végül egy szörnyű üresség kezd kialakulni.
Mert a léleknek soha nem volt szándéka, hogy e világ apró örömei között fogságban maradjon.
A felébredés fentről
Egy bizonyos pillanatban valami felébred az emberben.
Egy furcsa elégedetlenség.
Egy megnevezhetetlen fájdalom.
A hétköznapi örömök már nem elégítik ki úgy, mint korábban. Még ha el is jön a beteljesülés, gyorsan elhalványul. A szív olyan kérdéseket kezd feltenni, amelyekre az elme nem tud válaszolni:
Miért élek?
Miért múlik el minden?
Miért tűnnek el az örömök abban a pillanatban, amikor elértük őket?
Miért hagy a beteljesülés mindig ürességet maga után?
Mi hiányzik?
És ez az ébredés nem az embertől magától származik.
Fentről jön.
Egy apró szikra ültetődik a befogadni akarásba – egy pont, amely hirtelen valami e világon túli után vágyakozik.
Eleinte az ember teljesen félreérti.
Azt hiszi, a spiritualitás egy újabb rendkívüli öröm lesz számára.
Valami magasabb.
Magasztosabb.
Örökebb.
Erőteljesebb.
Elképzeli, hogy e világ mellett egy másikat is megnyer magának.
De fokozatosan, évekig tartó keresés, erőfeszítés, zavarodottság, tanulás, csalódások, emelkedések és zuhanások után egy megdöbbentő felismerés kezd kialakulni:
A probléma nem az, hogy hiányzik belőlem a beteljesülés.
A probléma az, hogy hiányzik belőlem a helyes hiány.
Az igazi hiány születése
Ez a nagy fordulópont.
Az ember kezd megérteni, hogy a szellemiséget nem úgy éri el, hogy nagyobb örömöket szerez magának.
A szellemiséghez egy teljesen másfajta edényre van szükség.
Nem olyan edényre, amely azt kérdezi:
„Hogyan élvezhetem?”
Hanem olyan edényre, amely azt kérdezi:
„Hogyan szerethetek?”
„Hogyan adhatok?”
„Hogyan létezhetek önmagamon kívül?”
És hirtelen az ember rájön, hogy egyáltalán nem rendelkezik ilyen természettel.
Lehet, hogy szépen beszél a szeretetről.
Lehet, hogy csodálja az önzetlenséget.
Lehet, hogy a spiritualitásról álmodozik.
De amikor őszintén megvizsgálja önmagát, rájön:
Minden még mindig önmagához vezet vissza.
Még a spiritualitás is.
Még a Teremtő is.
Még a túlvilág is.
Minden még mindig személyes beteljesülésként kívánatos.
És ez a felismerés leírhatatlanul fájdalmas.
Mert az ember kezd rájönni, hogy teljesen képtelen az igazi adakozásra.
De pontosan itt kezdődik az igazi spirituális munka.
Mert most megváltozik az ima.
Korábban az ima így szólt:
„Adj nekem beteljesülést.”
Most az ima így hangzik:
„Adj nekem új szívet.”
Hiány az adakozáshoz
A spirituális úton a legnagyobb átalakulás akkor következik be, amikor az ember abbahagyja a beteljesülés kérését, és elkezd hiányt kérni.
Nem:
„Adj nekem örömöt.”
Hanem:
„Adj nekem vágyat a szeretetre.”
„Adj nekem vágyat az adakozásra.”
„Adj nekem képességet arra, hogy törődjek azzal, ami kívül van rajtam.”
Ez már egy teljesen más imádság.
Ezt nevezik az igazi hiány születésének.
És ez az új hiány nem a saját magunk beteljesülését érinti. Hanem olyan edények megszerzését érinti, amelyek képesek másokat érezni, másokat szeretni, és az önszeretet szűk börtönén túl élni.
Az ember kezd megérteni, hogy a Teremtő nem azért rejtőzik el, mert kegyetlen.
A Teremtő azért rejtőzik el, mert a jelenlegi edény nem képes érzékelni Őt.
A Teremtő csak az Őhöz hasonló tulajdonságokban nyilvánul meg.
És ezért a spiritualitás nem helyváltoztatás.
Nem egy másik dimenzióba való belépés.
Nem misztikus tudás.
Hanem annak az átalakulása, amit élvezünk.
Ima a közösségért
Végül az út egy elkerülhetetlen következtetéshez vezet:
Az igazi ima nem maradhat személyes.
Amíg minden törődés önmagunk körül forog, a hordozó bezárva marad önmagában.
Az igazi spirituális érzés csak akkor kezdődik, amikor a törődés kifelé terjeszkedik.
Először néhány ember felé.
Majd az emberiség felé.
Majd minden lélek felé.
Majd maga a Teremtő felé.
És fokozatosan az ember kezdi érezni, hogy ezek nem különálló dolgok.
Mert a Teremtő pontosan a lelkek közötti kapcsolatban nyilvánul meg.
Önmagunkon kívül.
Ezért tekintik a másokért való imádkozást a valódi szellemiség kezdetének.
Nem azért, mert a Teremtőnek szüksége lenne szép szavakra.
Hanem azért, mert egy ilyen ima már hasonlít az Ő természetéhez.
A Teremtő abszolút adakozás.
És ezért minél közelebb kerül az ember ahhoz, hogy törődjön az önmagán kívüli dolgokkal, annál közelebb kerül a Teremtővel való egyesüléshez.
A szeretet felé vezető fájdalmas út
Ez az átalakulás nem történik meg azonnal.
Évekbe telik.
Évekbe telő belső küzdelmekbe.
Évekig tartó hamis szándékok.
Évekig tartó önzés felfedezése a szív minden rétegében.
Évekig tartó újra és újra való kísérletek, hogy felülemelkedjünk önmagunkon.
Az ember újra és újra rájön, hogy képtelen rá.
És ez a tehetetlenség szükséges.
Mert csak akkor jön létre az igazi ima, amikor az ember valóban belátja, hogy nem képes átalakulni.
Nem intellektuális ima.
Nem verbális ima.
Hanem a szív kiáltása.
Egy kiáltás egy új természetért.
A szellemi ember születése
És akkor, fokozatosan, valami új kezd kialakulni az emberben.
Egy apró képesség arra, hogy önmaga felett gondolkodjon.
Egy apró pajzs az egoista befogadás ellen.
Egy apró érzés, hogy az adás maga hordozza az életet.
Ezt nevezik a szellemi ember születésének.
Az első igazi adás edénye.
Az első valódi hasonlóság a Teremtőhöz.
És akkor az ember elkezd megérteni valami rendkívülit:
A valóságban a legnagyobb öröm nem a fogadás.
A legnagyobb öröm az, hogy hasonlóvá válik magához a Teremtőhöz.
Mert a Teremtőnek nincs hiányában semmi.
A Teremtő teljes szeretetben, teljes adásban, teljes teljességben létezik.
És amikor ennek a tulajdonságnak a legkisebb szikrája is megszületik az emberben, elkezd megízlelni egy olyan beteljesülést, amely nem aludik ki.
Egy beteljesülést, amely túllép e világ korlátain.
Nem olyan öröm, amely belép és eltűnik.
Hanem olyan öröm, amely magában a szeretetben létezik.
Magában az adakozásban.
Magában a ragaszkodásban.
És akkor az élet teljes értelme megváltozik.
Már nem:
„Hogyan tudom betölteni magam?”
Hanem:
„Milyen lény szeretnék lenni?”
„Mit szeretnék igazán élvezni?”
„Milyen öröm méltó a lélekhez?”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás