Kapcsolatunk emelése a Teremtőig

„….. Így tehát csak egy tanács van: ha több ember összejön azzal az elhatározással, hogy érdemes feladni az önszeretetet, de nincs meg a kellő erejük és fontosságuk az önállósághoz, külső segítség nélkül, ha ezek az emberek egymás előtt feladják önmagukat, és mindannyian legalább potenciálisan szeretnek a Teremtőt, bár a gyakorlatban nem tudják ezt fenntartani, akkor azáltal, hogy mindannyian csatlakoznak a közösséghez és feladják önmagukat előtte, egy testté válnak.

Például, ha tíz ember van abban a testben, akkor tízszer nagyobb ereje van, mint egy egyedülálló embernek. Van azonban egy feltétel: amikor összegyűlnek, mindegyiküknek azt kell gondolnia, hogy most azért jött, hogy feladja az önszeretetet. Ez azt jelenti, hogy nem fogja fontolgatni, hogyan elégítheti ki most a kapni akarását, hanem amennyire csak lehetséges, kizárólag mások iránti szeretetre fog gondolni. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszerezze azt a vágyat és szükségletet, amely egy új tulajdonság megszerzéséhez vezet, amit „az adás akaratának” nevezünk.

És a barátok iránti szeretetből eljuthatunk a Teremtő iránti szeretethez, ami azt jelenti, hogy örömet akarunk szerezni a Teremtőnek. Kiderül, hogy csak így nyerhetjük el azt a szükségletet és megértést, hogy az adás fontos és szükséges, és ez a barátok iránti szereteten keresztül jut el hozzánk. Ezután beszélhetünk a félelemről, ami azt jelenti, hogy az ember attól tart, nem lesz képes örömet szerezni a Teremtőnek, és ezt „félelemnek” nevezzük.

Így tehát a szentség felépítésének elsődleges alapja a „Szeresd barátodat” szabály. Ezáltal az ember megszerezheti azt az igényt, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek. Ezt követően jöhet a félelem, vagyis az a félelem, hogy talán nem lesz képes örömet szerezni a Teremtőnek. Amikor valóban átlépte a félelem kapuját, eljuthat a hithez, mert a hit az a hordozó, amelybe a Shechina [Istenség] beletöltődik, amint azt több helyen is elmagyarázzák…”

RABASH, A barátság szeretete – 2

Egyedül nem létezik spirituális út. Az ember érkezhet vágyakozással, kérdésekkel, intelligenciával, lelkesedéssel, vagy akár évekig tartó tanulmányokkal, de az igazi spirituális fejlődés csak akkor kezdődik, amikor az emberek megtanulnak összekapcsolódni önmaguk felett egy egyetlen magasabb cél körül.

A spiritualitás felé vezető út nem rendkívüli személyes képességeken keresztül épül fel, hanem egy fokozatos belső átalakuláson keresztül, amely egy kis embercsoporton belül zajlik, akik tudatosan dolgoznak szívük egyesítésén. Ez a kapcsolat nem jön létre magától. Gondosan, türelmesen kell felépíteni, sok kölcsönös engedmény, kölcsönös támogatás és kölcsönös fontosság gyakorlásán keresztül.

Eleinte az emberek különálló egyénekként érkeznek, mindegyikük a saját gondolataiba, érzéseibe, szokásaiba és számításába zárva. De lassan, a folyamatos közös munkán keresztül, valami új kezd kialakulni közöttük. A kapcsolat elmélyül. A kapcsolatok szándékosabbá válnak. A csoport kevésbé véletlenszerűvé válik, és inkább egy élő spirituális organizmushoz hasonlít.

Ez a fejlődés nem történik meg egyszerre. Fokozatosan bontakozik ki, mint egy anyaméhben fejlődő embrió. Minden szakaszban a csoport új kapcsolati formákat, új felelősségeket, új belső megkülönböztető képességeket kap. Ami egykor lehetetlennek tűnt, lassan természetessé válik. Ami egykor mesterségesnek tűnt, lassan élettel teli lesz.

Az ezen az úton járók egyik legfontosabb alapelve annak a megértése, hogy a csoportnak magának kell folyamatosan kialakítania a spirituális munkájához szükséges „fejet”. A test nem létezhet fej nélkül. A spirituális csoport sem haladhat előre közös irány, felelősség és belső útmutatás nélkül.

De a spiritualitásban az igazi „fej” nem az, aki másokat irányít, vagy büszkeség vagy hatalom révén föléjük emelkedik. Az igazi spirituális vezető pontosan az, aki megtanulja, hogyan alázza meg magát mindenki más előtt. Az, aki felelősséget vállal a kapcsolatért. Az, aki többet törődik az egységgel, mint önmagával. Az, aki a kollektív vágyat szolgálja, ahelyett, hogy uralkodna rajta.

Ezért válik a csoporton belüli felelősségvállalás ilyen hatékony gyakorlattá. Mindenki ideiglenesen magára vállalja a feladatot, hogy gondoskodjon mindenki kapcsolatáról. Mindenki megtanulja, mit jelent felelősséget érezni mások spirituális állapotáért. A csoport többi tagja pedig egy ugyanolyan fontos dolgot tanul meg: hogyan kell feladni önmagukat a közös cél érdekében azáltal, hogy támogatják ezt a felelősséget.

Ebben a folyamatban az emberek rájönnek, hogy a spirituális fejlődés önfeladás nélkül lehetetlen. Az ember nem maradhat saját véleménye fogságában, és mégis beléphet az igazi kapcsolatba. Meg kell tanulnia másokat magánál is fontosabbnak tartani, megerősíteni őket, kiemelni a közös út fontosságát, és részt venni a közös spirituális irányvonal kialakításában.

Ez a munka nem pszichológiai. Nem társadalmi idealizmus. Hanem egy olyan edény felépítése, amely képes kapcsolódni a magasabb erőhöz.

A magasabb erő nem elszigeteltséggel, filozófiával vagy intellektuális elemzéssel érhető el. Pontosan a kapcsolódásra irányuló erőfeszítésben nyilvánul meg. Amikor az emberek együtt ülnek, és őszintén megpróbálnak egyesülni az élet forrásához való közeledés vágyában, ez máris a világon elérhető legmagasabb cselekedetté válik.

Nincs annál magasabb, mint amikor több ember őszinte szándékkal gyűlik össze, hogy valódi kapcsolatot teremtsen, és ezen a kapcsolaton keresztül a Teremtő felé forduljon.

Ez megváltoztatja az imádságról alkotott teljes megértést.

Az imádság nem csupán egyénileg kimondott szavak. Az igazi imádság a szívek közötti kapcsolatból születik. Akkor jelenik meg, amikor az emberek valami magasabbat kezdenek kívánni, mint a személyes kiteljesedést. Maga a kapcsolat válik imádsággá. Az egyesülésre irányuló vágy lesz a fohász.

És fokozatosan egy mély felismerés jelenik meg: a cél nem csupán az, hogy az emberek kapcsolatba lépjenek egymással. A kapcsolat már potenciálisan létezik. Az igazi feladat az, hogy magát a kapcsolatot emeljük a Teremtő felé.

Ez egy teljesen más irányultság.

Az emberek általában a spiritualitást személyes élményként képzelik el: „Érezni akarok”, „Meg akarom érteni”, „Kinyilatkoztatást akarok”. De az igazi spirituális fejlődés akkor kezdődik, amikor a figyelem középpontja elmozdul az énről a közös kapcsolat felé.

Ekkor még a Teremtővel való kapcsolat is megváltozik.

A kapcsolat a felsőbb erővel nagyon egyszerűvé, nagyon közvetlenné válik. Az ember folyamatosan befelé fordul az élet forrása felé – kérdez, hálát ad, emlékezik, bevonja a Teremtőt a szíve minden mozdulatába. A bonyolultság nem a Teremtőtől származik. A bonyolultság az emberi ellenállásból, az egoizmusból, az elszakadtságból és a belső zavarból fakad.

A Teremtőhöz a folyamatos forduláson keresztül jutunk el.

A kötelék a folyamatos belső vonzódáson keresztül marad fenn. Amikor az ember abbahagyja a Teremtő felé fordulást, a kapcsolat érzése elhalványul. A spirituális kapcsolat csak az élő kapcsolaton keresztül él.

És meglepő módon a mélyebb kapcsolat nem elsősorban a hála, hanem a valódi kérés révén épül fel. A kérés feltárja a függőséget. A kérés feltárja a szükséget. A kérés feltárja, hogy az embernek valóban hiányzik a kötődés, és egyedül nem tudja elérni.

Ezért válik értékessé a hiány.

Az embernek végül el kell jutnia egy olyan állapotba, ahol a legnagyobb hiányossága nem az anyagi beteljesülés, az érzelmi kényelem vagy a személyes siker, hanem az a képesség, hogy az emberek közötti kapcsolatban érezze a Teremtő vezetését.

Ekkor a csoport a spirituális elérés élő laboratóriumává válik.

Minden nézeteltérés a kapcsolat építésének alapanyagává válik. Minden zavar lehetőséget nyújt az elszigeteltség felülmúlására. Minden kölcsönös támogatás gyakorlása a kinyilatkoztatásra való felkészüléssé válik.

És egyetlen csoport sem tudja pusztán az értelem segítségével, mechanikusan eldönteni a következő lépést. A következő lépés csak a kapcsolatba való mélyebb beágyazódásból tárul fel. Ahogy az egyének belsőleg egyre jobban kötődnek a csoporthoz, a közös vágyból természetesen kezd kialakulni egy új kollektív intelligencia.

Ezért van szükség a munkához türelemre.

Az emberiség szinte teljesen elvesztette azt a gyakorlati módszert, amellyel kölcsönös felelősségvállaláson alapuló kis körökön keresztül építhetett volna szellemi kapcsolatot. Generációk óta az emberek megőrizték a külső hagyományokat, míg a kapcsolatok belső munkája nagyrészt eltűnt. Ma azonban valami új ébred fel újra: különböző országokból, kultúrákból, nyelvekből és háttérből származó emberek kezdenek egyesülni egy spirituális cél körül.

Ez önmagában is az emberi fejlődés egy egyedülálló szakaszának jele.

Az emberek közötti külső különbségek fokozatosan elveszítik jelentőségüket, amikor a központi törekvés közösé válik. Férfiak és nők, különböző nemzetiségek, különböző mentalitások, különböző történelmek – mindannyian részt vehetnek ugyanabban a belső mozgalomban az egoizmus feletti egység felé.

És talán ez a legmélyebb elv:

A spiritualitást nem úgy találjuk meg, hogy elmenekülünk mások elől.

A spiritualitás pontosan abból a törekvésből születik, hogy a szétválasztottság felett kapcsolódjunk egymáshoz.

A Teremtő nem az elszigetelt egyéni szívben nyilvánul meg, hanem az élő kötelékben, amely a szívek között épül ki, amelyek megtanulnak együtt fordulni valami maguknál magasabb felé.