Megjegyzés: Néha azt mondod a tanítványaidnak: Ti egy kísérleti csoport vagytok, és rajtatok dolgozzák ki a módszertant.
Válaszom: Együtt dolgozom velük. Ők változnak, és így egyre magasabb és mélyebb rétegeit fedezhetjük fel a természetnek.
Annyira nyílok meg, amennyire ők változnak. Ahogyan bármelyik tanár, ha fejlettebb tanítványai vannak, magasabb szintű témákról beszélhet velük.
Kérdés: Mi a legjobb neked és a laboratóriumodnak?
Válasz: Bárcsak a szintemen lennének! Az lenne a legjobb. Együtt végeznék a kísérleteket.
Kérdés: Ha 10–20 ember van melletted, akik szellemi megvalósításban vannak, mi az előnye?
Válasz: Ez teljesen másfajta világfelfedezést eredményezne. Nagyon szeretnék 10–20 ilyen tanulót, hogy az egész emberiség felemelkedjen! Már teljesen más szinten lennénk! Ez egy másik dimenzió!
Ez nem a mi világunk, hanem a legalacsonyabb állapot, amit nem érzünk. Miért is éljünk?! Nem a halandó testünkért, hanem azért, hogy szellemi szinten létezzünk, elérjük a szellemi szintet és a kölcsönösséget!
Rav Dr. Michael Laitman a KabTV „Kaptam egy hívást. A spirituális laboratórium” című műsorában, 2012. január 28.
Az ember azt hiszi, hogy a spiritualitás valami magánügy.
Valami személyes.
Valami belső.
Valami önmaga és a Teremtő között.
Elsőre ez teljesen logikusnak tűnik. Végül is a spirituális ébredés maga az egyén szívében jelenik meg. Az ember hirtelen ürességet, vágyakozást, zavart, nyugtalanságot érez. Valami ébred benne, amit a hétköznapi élet már nem tud kielégíteni. Elkezdi keresni az értelmet, az igazságot, valami örökkévalót e világ szűk határain túl.
És természetesen azt gondolja:
„Magamban fogom elérni a szellemiséget.”
De lassan, fájdalmasan, szinte minden ösztönével szemben felfedez egy sokkoló igazságot:
Egyedül az ember még csak el sem kezdheti a szellemiséget.
Nem azért, mert hiányzik belőle az intelligencia.
Nem azért, mert hiányzik belőle az őszinteség.
Nem azért, mert hiányzik belőle az erőfeszítés.
Hanem azért, mert a spiritualitás maga az önérdek szféráján kívül létezik.
És egyedül az ember örökre fogságban marad önmagában.
Az eredeti börtön
Egy apró valóságba zárva születünk: önmagunkba.
Minden érzésünk, minden számításunk, minden vágyunk természetesen egyetlen központ körül forog:
„Mi lesz velem?”
Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy szeretünk, adunk, törődünk, a szív mélyén valahol ott rejtőzik az önérdek csendes számítása.
Ez a természetünk.
És mivel ez a természetünk, az ember önmagában nem hozhat létre spirituális hiányt.
Létrehozhat vallási hiányt.
Misztikus hiányt.
Intellektuális hiányt.
Érzelmi hiányt.
Még a megvilágosodás vagy az örökkévalóság iránti vágyat is.
De mindez még mindig ugyanazon a zárt körön belül marad: az önmegvalósítás vágya.
Egy barlangban egyedül ülő ember elképzelheti magát spirituálisnak. Magasztosnak, elszakadottnak, tiszta, békésnek érezheti magát. De nincs igazi mércéje az egoizmusához képest, mert nincs ott senki, aki zavarná, ellentmondana neki, fenyegetné, csalódást okozna neki, gyűlöletet ébresztene benne, vagy feltárná a szeretete határait.
Mások nélkül az ember megtéveszti önmagát.
Csak a társadalom tárja fel az igazságot.
A csoport feltárja a betegséget
Eleinte a társadalom feleslegesnek tűnik.
Miért van szükségem ezekre az emberekre?
Miért kellene a spirituális életem másoktól függnie?
Miért nem tudom egyszerűen közvetlenül szeretni a Teremtőt?
De a spiritualitás nem épülhet fel a képzeletben.
Külső vágyakhoz viszonyítva kell felépülnie – olyan vágyakhoz, amelyek természetüknél fogva nem az enyémek.
És ezért ad a Teremtő az embernek egy csoportot.
Nem azért, hogy megvigasztalja.
Hanem hogy leleplezze.
Eleinte a csoport csupán egy keretnek tűnik. Egy hely, ahol tanulni lehet. Egy hely, ahová tartozhatunk. De fokozatosan mélyebb reakciók kezdenek megjelenni.
Bosszúság.
Irigység.
Versengés.
Elutasítás.
Közöny.
Gőg.
Gyűlölet.
Az ember elkezd felfedezni valami ijesztőt:
„Igazából nem akarok kapcsolatot.”
Nem igazán.
Nem akkor, amikor a kapcsolat önfeladást igényel.
Nem akkor, amikor a kapcsolat fenyegeti a fontosságomat.
Nem akkor, amikor a kapcsolat kötelez a szeretetre.
És pontosan itt kezdődik az igazi spirituális munka.
Mert a másokkal való kapcsolatteremtés képtelensége pontosan a Teremtővel való kapcsolatteremtés képtelensége.
Ezek nem két különálló probléma.
Ugyanaz a probléma.
A hordozó kívül van rajtam
Ez az a nagy felismerés, amelyhez az ember végül eljut:
A spiritualitás hordozója nem bennem van.
Másokban van.
Ezt az egónak szinte lehetetlen elfogadnia.
Ösztönösen hisszük:
„A lelkem bennem van.”
„A spiritualitásom bennem van.”
„A kapcsolatom a Teremtővel bennem van.”
De a spiritualitás csak ott kezdődik, ahol az önközpontúság véget ér.
És ezért a Teremtő úgy rendezte el a valóságot, hogy a spirituális edény más lelkek között szétszóródjon.
Az igazi szívem kívül van rajtam.
A jövőbeli spirituális érzésem kívül van bennem.
A szeretni, adni, a Teremtőt érezni való képességem – pontosan azokban a vágyakban létezik, amelyek eredetileg idegennek tűnnek számomra.
Ezért válik a csoport spirituális laboratóriummá.
Mert csak ott tud az ember dolgozni olyasvalamin, ami ellentétes az egoizmusával.
Magával szemben nem tud objektíven dolgozni.
A Teremtővel szemben nem tud dolgozni, mert a Teremtő rejtve van.
Egyedül a tanítóval szemben sem tud igazi edényeket építeni.
De a társadalommal szemben – ott a munka kézzelfoghatóvá válik.
Fájdalmasan kézzelfoghatóvá.
Külső vágyak – a lélek szülőhelye
A spirituális út nem arról szól, hogy fokozzuk a már meglévő vágyainkat.
Hanem arról, hogy teljesen új vágyakat szerezzünk.
Külső vágyakat.
Vágyak, amelyek eredetileg egyáltalán nem tartoznak hozzánk.
Ez a szellemi születés jelentése.
Az ember a szívében egy apró ponttal kezd – egy kis ébredéssel a Fentről. Eleinte ez a pont teljesen egoista:
„Szellemiséget akarok.”
„Beteljesülést akarok.”
„Elérést akarok.”
„A következő világot akarom.”
De a társadalommal való munka révén valami rendkívüli kezdődik.
A környező fény fokozatosan hatással van az emberre.
És ennek a hatásának köszönhetően az egoista vágy mellett lassan megjelenik egy másik vágy:
A vágy, hogy adjak.
A vágy, hogy törődjek.
A vágy, hogy kapcsolódjak.
A vágy, hogy szeressek.
A vágy a Teremtő iránt.
És ez az új vágy nem természetesen fakad az egóból.
Kifejezetten a külső edényekkel való érintkezésen keresztül születik meg.
Más lelkekkel.
Ezen érintkezés nélkül a spiritualitás soha nem jöhetne létre.
Miért olyan nehezek a barátok
Ezért tűnnek a barátok gyakran elviselhetetlennek.
Mert ők nem csupán társaink.
Ők az a hely, ahol a Teremtő műtétet hajt végre a szívünkön.
A közösségben minden zavar feltár egy újabb réteget az önszeretetből.
Minden elutasítás feltárja, mennyire fogságban vagyunk önmagunkban.
Minden nehézség a barátokkal szellemi diagnózissá válik.
Ezek nélkül a zavarok nélkül életeken át alvó állapotban maradnánk.
Az ember továbbra is igaznak, szeretőnek, spirituálisnak, fejlettnek képzelné magát.
De a csoport elpusztítja az illúziót.
És bár az ego gyűlöli ezt a leleplezést, a lélek fokozatosan megbecsülni kezdi.
Mert végül az ember megérti:
„Ezek az emberek nem a spiritualitás akadályai.
Ők maguk a spiritualitás.”
A Teremtő a lelkek között nyilvánul meg
A Teremtő nem nyilvánulhat meg az egoista elszigeteltségben.
Mert a Teremtő maga az adás ereje.
És ezért csak a kapcsolat edényeiben nyilvánul meg.
Csak abban, ami az énen kívül létezik.
Fokozatosan az ember megérti, hogy a társadalom nem valami másodlagos feltétele a spirituális munkának.
A társadalom az a hely, ahol a Teremtő rejtőzik.
A barátok térképpé válnak.
Mérőeszközzé.
Az ember tényleges spirituális állapotának kinyilatkoztatásává.
Mennyire tudok kilépni önmagamból?
Mennyire tudok szeretni?
Mennyire tudok törődni valamivel a saját hasznomon kívül?
Ez lesz az igazi spirituális mércéje.
És ezért a társadalommal való munka nem technikai vagy külső.
Hanem maga a lélek építése.
Húsból való szív építése
Természetes szívünket kőszívnek nevezik, mert csak önmagát érez.
De a spiritualitás akkor kezdődik, amikor mások vágyából új szív épül.
Ezért írják le a bölcsek a javulást így:
„És eltávolítom tőled a kőszívet, és húsból való szívet adok neked.”
A húsból való szív a kapcsolódásból épül fel.
Más lelkekkel való egyesülésből.
Abban, hogy külső edényeket kapcsolunk magunkhoz, amíg azok már nem tűnnek külsőnek.
Amíg mások szenvedése az én szenvedésemmé válik.
Amíg mások vágya az én vágyammá válik.
Amíg mások imája az én imámmá válik.
Ez már a spirituális érzés kezdete.
A spiritualitás kulcsa
Az ember évekig hallhatja ezeket a szavakat, és mégsem érti meg őket igazán.
„A spiritualitás kulcsa a barát.”
Az elme hallja.
Az értelem egyetért vele.
De a szív minden erejével ellenáll neki.
Mert az ego másoktól való függés nélküli spiritualitást akar.
A Teremtőt akarja az emberiség nélkül.
Elérést önfeladás nélkül.
Szeretetet megadás nélkül.
De az út másképp épül fel.
A Teremtő szándékosan helyezte el lelki edényeinket önmagunkon kívülre, hogy kénytelenek legyünk túllépni eredeti természetünkön.
És ezért senki sem lép be egyedül a spiritualitásba.
Senki sem lépi át egyedül a belső korlátot.
A spiritualitásba való átlépés csak olyan vágyak megszerzésén keresztül történik, amelyek teljesen kívül esnek az ember eredeti önérdek-körén.
Ez a spirituális születés csodája.
Az ember egy apró, elszigetelt pontként kezdődik, amely csak önmagával törődik.
És fokozatosan, a társadalommal való együttműködés, a szenvedés, az imádság, a kudarcok, az irigység, a vágyakozás, a szeretet és a környező fény hatása révén ez a pont kifelé kezd tágulni.
Amíg végül az ember már nem önmagában él.
Hanem a kollektív lélekben.
A kapcsolódásban.
Az adakozásban.
A szeretetben.
És ott, pontosan ott – a lelkek között, az önszeretet határain kívül – kinyilatkozik a Teremtő.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás