„A Sukkot negyedik napja a díszvendégnek (Ushpizin), Mózesnek van szentelve, aki a Netzach szfira javításának kinyilatkoztatását jelenti. Nincs számunkra nagyobb és közelebb álló személy, mint Mózes, aki közelebb hozta hozzánk a Teremtő kinyilatkoztatásának módszerét, valamint a Teremtő és a teremtmények közötti kapcsolatot. Éppen ezért olyan kedves és fontos számunkra Mózes.
Mózest a hűséges pásztornak nevezik. Ez nem csupán a hit ereje vagy a leküzdés ereje, hanem a Teremtő részéről a teremtmények iránti gondoskodás ereje, amely segít elvezetni őket a végső korrekcióhoz. Ezért az egész Tórát, amelynek célja, hogy a teremtményeket kapcsolatba hozza a Teremtővel, Mózes Tórájának nevezik. Ez az ő fő gondja, fő munkája és fő célja.
Amikor Mózesről beszélünk, nem a fizikai személyre gondolunk, hanem egy szimbólumra, egy különleges tulajdonságra, és arra, ami számunkra a legfontosabb a Teremtő világirányítási programjának megfelelően. Ezért olyan fontos számunkra, hogy megértsük ezt a tulajdonságot, és közelebb kerüljünk hozzá.
Mózes olyan, mint egy pásztor, aki kíséri a nyájat, egy vezető, aki segít népének helyesen és magabiztosan haladni a cél felé. Az a közös erő, amely gondoskodik rólunk, védi, őrzi és szeretettel és figyelemmel következetesen vezet minket a cél felé, Mózes ereje, amely meleg, szerető és gondoskodó.
Mindezeket az erőket, amelyek körülvesznek minket és a teremtés célja felé vonzanak, Tórának nevezik. Ez a felsőbb fény, amely eljut hozzánk, belénk öltözik, és mindannyiunkat együtt tölt el, mint egy pásztor, aki összegyűjti nyáját és hazavezeti.
A pásztornak különleges küldetése van: ki kell vinnie a nyájat a házból, el kell vinnie egy viszonylag veszélyes helyre, és este haza kell hoznia. A pásztor munkájának köszönhetően a nyájak táplálkoznak, növekednek és szaporodnak. A „hűséges pásztor” a hit vezetője, mert minden alkalommal, amikor a gondjaira bízottak elhagyják az otthont, majd visszatérnek, ezeknek a távozásoknak és visszatéréseknek köszönhetően egyre több lelki erőt, több hitbeli erőt nyernek, amelyet Mózes ápol bennük.
Ezért magunkat is ilyen gyülekezetnek kell tekintenünk, készen arra, hogy kövessük Mózes erejét, amely gondoskodik rólunk. Ennek eredményeként napról napra felegyenesedünk, és az értelmet meghaladó hit erejével telítődünk. Ez a legfontosabb, amire szükségünk van, és ezt a hitet főként Mózesnek köszönhetően szerezhetjük meg.”
Rav Dr. Michael Laitmantól, a 2022.10.13-i Napi Kabbala Leckéből, „Ushpizin Mózes – Sefira Netzach”
Az emberi életben rejtett tragédia rejlik.
Olyan világba születünk, ahol minden ösztönünk önmagunk felé húz. Minden gondolatunk, minden vágyunk, minden számításunk természetesen a saját túlélésünk, a saját kényelmünk, a saját sikerünk, a saját kiteljesedésünk körül forog. Még amikor szeretünk is, általában kapunk valamit cserébe. Még amikor adunk is, valahol mélyen belül még mindig ott van egy láthatatlan igény az elismerésre, a melegségre, a fontosságra, az irányításra vagy a jutalomra.
Ez az önközpontúság nem véletlen. Ez a természetünk.
És mégis, az emberi lélek legmélyén van egy csendes suttogás, amely azt mondja nekünk, hogy valami végtelenül magasabb célra lettünk teremtve.
Az igazi emberi célunk az, hogy felfedjük és elérjük a valóság mögött álló egyetlen jóságos erőt azáltal, hogy hasonlóvá válunk az Ő tulajdonságaihoz és szándékaihoz. A Teremtő abszolút szeretet. Abszolút adás. Abszolút gondoskodás. Egy erő, amely csak azért létezik, hogy örömet szerezzen, táplálja, fenntartsa és betöltse a teremtést.
De mi Ővele ellentétesen lettünk teremtve.
Pontosan ezen ellentét révén kapjuk meg a lehetőséget, hogy tudatosan Őt válasszuk.
Ha úgy születtünk volna, hogy úgy szeretünk, ahogy Ő szeret, és úgy adunk, ahogy Ő ad, akkor nem létezne független emberi lény. Csak ösztön lenne. Automatizmus. Programozott szentség. De a Teremtő társakat akart, nem bábokat. Ezért olyan lényeket teremtett, akik képesek szembeszállni Vele, ellenállni Neki, tagadni Őt, majd szabadon úgy dönteni, hogy olyanok lesznek, mint Ő.
Ezért érezzük az emberi életet annyira ellentmondásosnak.
Legbelül a szeretet, az egység, az igazság és az önzetlenség felé vonzódunk, mégis természetünk minden szála visszahúz minket az önérdek és az önfenntartás felé. A tisztaság után vágyakozunk, miközben képtelenek vagyunk fenntartani azt.
A történelem során számos tanítás felismerte ezt az ellentmondást. Arra tanították az embereket, hogy legyenek alázatosak, szeretetteljesek, együttérzőek és irgalmasak. Arra buzdítottak, hogy győzzék le az önzést, és törődjenek másokkal.
De az elmélet önmagában nem képes megváltoztatni az emberi természetet.
Egy éhező ember ezer könyvet olvashat az ételről, és mégis éhes marad. Hasonlóképpen, egy önző ember végtelen prédikációkat hallgathat a szeretetről, miközben továbbra is saját magában marad fogságban.
A valódi kérdés nem az, hogy mi a jóság.
A valódi kérdés az: Hogyan válhat egy teljesen önérdekből épült teremtmény valóban önzetlenné?
Itt válik el az igazi spirituális módszer a filozófiától vagy az erkölcstől. Nem csupán azt mondja az embernek, hogy szeressen. Olyan gyakorlati környezetet biztosít, ahol a szeretet fokozatosan kialakulhat az ember természetével szemben.
Ez a környezet a spirituális csoport.
A csoport nem egy társasági klub. Nem a kényelem, a csodálat vagy az érzelmi függőség köré épül. Ez egy laboratórium, ahol az emberek lassan megtanulják, mennyire ellentétesek a Teremtővel, és egyidejűleg elkezdik elsajátítani az Ő tulajdonságait.
Csak egy ilyen környezetben kezd el az ember felfedezni a magáról szóló ijesztő igazságot.
Évekig azt gondolhatjuk, hogy kedvesek, gondoskodóak és szeretőek vagyunk. De amikor őszintén megpróbáljuk másokat magunk elé helyezni, amikor mások javára próbálunk élni a saját kiteljesedésünk helyett, valami sötét azonnal felébred bennünk. Ellenállás jelenik meg. Kimerültség jelenik meg. Ítélkezés jelenik meg. Büszkeség jelenik meg. Gyűlölet jelenik meg. Az ego a szív minden zugából üvölt.
És akkor kezdjük megérteni, miért lehetetlen az igazi spirituális átalakulás a Teremtő közvetlen segítsége nélkül.
A munka célja nem az, hogy saját erőnkből lehetetlen hőstetteket hajtsunk végre. A cél az, hogy olyan mély, elviselhetetlen vágyat fejlesszünk ki a Teremtő tulajdonságai iránt, hogy végül teljes őszinteséggel kiáltsunk az Ő beavatkozásáért.
Ezért érezzük végül úgy a spirituális utat, mint egy műtétet.
Az ember lassan rájön, hogy magának a természetének kell átalakulnia. Nem kozmetikailag javulnia. Nem erkölcsileg díszítődnie. Hanem a gyökereiben átalakulnia.
De senki sem fekszik önként a műtőasztalra, hacsak nem érti meg igazán a műtét szükségességét.
A Teremtő várja ezt a beleegyezést.
Várja, amíg az ember pontosan megérti, mi kell meghalnia benne, és mi kell helyette megszületnie.
És hogy segítsenek az emberiségnek megérteni, hogy milyen ez az átalakulás, a bölcsek példákat adtak nekünk.
Közülük Mózes emelkedik ki mindenek felett.
Mózes nem csupán egy történelmi személyiség. Ő egy élő belső tulajdonságot képvisel – a mások iránti teljes odaadás és a Teremtő célja iránti teljes hűség tulajdonságát.
Élete szimbolizálja azt az utat, amelyet minden embernek végül be kell járnia.
Először Mózes a fáraó házában nő fel. Szimbolikusan ez azt jelenti, hogy az egoizmus uralma alatt nő fel, az önszeretet, a becsület, az irányítás és a világi hatalom birodalmában. Mint mindannyian, ő is az önérdek rendszerén belül kezdődik.
De végül valami felébred benne, ami már nem tudja elviselni az igazságtól való elszakadást.
Attól a pillanattól kezdve Mózes a másokért való önfeláldozás megtestesítője lesz.
A bölcsek Mózest Noéval és Ábrahámmal hasonlítják össze, hogy feltárják a lelki felelősség különböző szintjeit.
Noé elfogadta saját túlélését, miközben a világ elpusztult.
Ábrahám könyörgött a szodomaiakért.
De Mózes mindkettőjüknél tovább ment.
Mózes így szólt a Teremtőhöz: Ha nem mented meg a népemet, akkor törölj ki engem teljesen.
Ez a szeretet elképzelhetetlen szintje.
Mózes már nem saját maga szerint méri a létezést. Saját jövője, becsülete, eredményei, sőt, szellemi sorsa is másodlagossá válik a nép jólétéhez képest.
Ezért nevezik őt a hűséges pásztornak.
A pásztor nem saját magáért él. Folyamatosan vigyáz a nyájra. Megvédi őket, keresi őket, hordozza a gyengéket, várja az eltévedteket, és mindenki más előtt lép a veszélybe.
Ez az a szerep, amelyet Mózes szellemileg képvisel.
A Teremtőhöz hasonlóvá válni azt jelenti, hogy fokozatosan elsajátítjuk ezt a mások iránti viszonyt.
A szellemi úton járó embernek el kell kezdenie megtanulni, hogyan éljen már nem önmagában, hanem mások iránti törődésben.
Ez nem külsőséges udvariasságot vagy mesterséges erkölcsöt jelent. Azt jelenti, hogy őszintén elkezdjük mások életét, küzdelmeit, félelmeit és szellemi sorsát a saját kényelmünknél fontosabbnak érezni.
Mózeshez hasonlóan az embernek hajlandónak kell lennie arra, hogy végtelenül támogassa, ápolja, bátorítsa és vigye a többieket.
És ez a munka kifejezetten a spirituális csoporton belül kezdődik.
Ott az embernek folyamatosan gyakorolnia kell a megbocsátást.
Amikor látjuk a barátok gyengeségeit, hibáit, egoizmusát, kudarcait, meg kell tanulnunk felülemelkedni az ítélkezésen. Nem azért, mert a gonosz nem létezik, hanem mert megértjük, hogy minden embert a saját belső küzdelmeivel és hajlamaival teremtettek.
A Teremtő segítsége nélkül egyikünk sem tud elmenekülni a saját természetünk elől.
Ezért ahelyett, hogy elítélnénk másokat, kegyelemért kezdünk könyörögni értük.
Ahelyett, hogy bírálnánk őket, a sikerükért imádkozunk.
Ahelyett, hogy magunkat föléjük emelnénk, alájuk alázkodunk.
Ez a szerepcsere a valódi spirituális élet kezdete.
A csoport olyan gyakorlótereppé válik, ahol mindenkinek úgy kell viselkednie, mint egy módszer-színésznek, aki teljesen beleéli magát egy új szerepbe. Eleinte a szerep mesterségesnek tűnik. Természetellenesnek. Lehetetlennek. De az ismételt erőfeszítések, a folyamatos gyakorlás és a kölcsönös támogatás révén valami kezd megváltozni belül.
Lassan kialakul egy új szív.
Az ember nem a kapásból, hanem az adásból kezd el elégedettséget érezni.
Nem az irányításból, hanem a szolgálatból.
Nem abból, hogy csodálják, hanem abból, hogy segít másoknak előrehaladni.
Ez Mózes titka.
Az igazi vezető a legkisebb mind közül.
Az igazi pásztor mindenkit magánál magasabbra helyez.
Az emberek alatt él, mint egy épületet tartó alap. Másokat visz a vállán, miközben semmit sem kér cserébe.
És csak akkor kezdjük felfedezni egoista természetünk teljes mélységét, amikor őszintén megpróbáljuk magunkra vállalni ezt a szerepet.
Ekkor válik végre láthatóvá a gonosz hajlam.
Kezdjük látni, hogy minden gondolat titokban a saját hasznot keresi. Hogy még a szeretet is hogyan szennyeződik be az önérdekkel. Hogy milyen mélyen ellenállunk annak, hogy másokért feladjuk magunkat.
És ez a felismerés leírhatatlanul fájdalmas.
De ez szent fájdalom, mert az igazsághoz vezet.
Csak akkor kezdjük el annyira gyűlölni az önzés börtönét, hogy valóban szabadságot akarjunk, ha teljes mértékben felismerjük a természetünket.
Ekkor Mózes már nem csak egy történet.
Ő lesz a vágyunk.
Az abszolút odaadás minősége lesz az egyetlen dolog, amit érdemes elérni.
Ugyanakkor rájövünk, hogy egyedül nem érhetjük el.
Ez az a pillanat, amikor az ember végre készen áll a Teremtő működésére.
Készen áll az átadásra.
Készen áll arra, hogy a Teremtő eltávolítsa a kőszívet, és helyette egy szeretetre képes szívvel cserélje ki.
És akkor valami csodálatos kezdődik.
Az ember lassan kiszabadul az önérdek fullasztó börtönéből.
Elkezdi másokban létezni.
A kapcsolat belsejében.
A szeretet belsejében.
Maga a Teremtő belsejében.
Ez nem önfeláldozás a szenvedés kedvéért. Ez felszabadulás.
Az ego szabadságot ígér, de bezár minket a végtelen éhség, félelem, összehasonlítás, szorongás és üresség börtönébe. Minél inkább magunkért élünk, annál kisebb és szűkebb lesz a létezésünk.
De Mózes útján, a szolgálaton, az odaadáson és a szereteten keresztül az ember egy teljesen másfajta létezésbe lép.
Egy örök létezésbe.
Egy határtalan létezésbe.
Egy olyan létezésbe, amelyet már nem korlátoznak az én apró határai.
És ott, ebben az új életben, végre kinyilatkozik a Teremtő – nem mint elvont hit, hanem mint élő erő, amely a lelkek közötti kapcsolaton át áramlik.
Ez a hűséges pásztor.
És ez a sors vár minden emberi lényre.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás