„….. Az okot, amiért a saját magunk számára való fogadás iránti vágyat »gonosz hajlamnak« nevezik, a teremtésen végrehajtott javítás fényében magyarázzák. Vagyis amikor a teremtmény a Teremtőtől kap, ebben formai eltérés van, ami azt eredményezi, hogy az ember szégyelli, ha barátjától saját maga számára fogad el valamit. Emiatt az ember szégyelli a szégyen kenyerét enni. Ebből következik, hogy ha az ember a fogadás edényeiben fogadná az örömöt és az élvezetet, kellemetlen érzést érezne a bőség fogadásakor. Ezért van egy korrekció, miszerint amíg az ember nem vonja vissza a magának való fogadás vágyának edényeit (Kelim), addig nem fogadhat örömöt és élvezetet. Ebből következik, hogy az öröm és az élvezet befogadásának egyetlen akadálya a magának való befogadásra irányuló akarat. Ezért ez a befogadási akarat a gonosz hajlam.
De hogyan lehet ezt visszavonni, hiszen meg van írva: „Töröld el akaratodat az Ő akarata előtt”? Ő a Tóra, ahogy a mi bölcseink mondták: „A Teremtő azt mondta: »Megteremtettem a gonosz hajlamot; megteremtettem a Tórát fűszerként.«”Ez azt jelenti, hogy a Teremtő azt mondja: „Az a tény, hogy megteremtettem az örömre való vágyat, és hogy ez a teremtés természete, amint azt mondták, hogy a teremtést »létezés a nemlétből«-nek nevezik, azt jelenti, hogy itt valami új dolog jött létre.” Ezt mondták erről a vágyakozásról. A Teremtő azt mondta: „A Tórát fűszerként teremtettem.” Vagyis „a benne lévő fény megújítja őt.”…”
Rabash, Mi a felkészülés a Tóra befogadására a munkában? – 2
Vannak testi betegségek, és vannak olyan betegségek, amelyek sokkal mélyebbre hatolnak – az észlelés, a szándék és a szív betegségei. Az ember látszólag egészséges, intelligens, sikeres lehet, sőt mások által is csodált, miközben belülről egy szűk börtönbe van zárva, amelyet teljes egészében önmaga épített köré.
A legtöbb ember soha nem ismeri fel ezt az állapotot. Természetesen élnek benne, mint a sötét vizekben született halak, akik el sem tudják képzelni, hogy létezik napfény. Minden gondolat, minden számítás, minden kapcsolat, minden ambíció öntudatlanul egy központ körül forog: Mit nyerek vele? Mit fogok érezni? Mi fog történni velem?
Ez a belső önmagunkba fordulás annyira természetes számunkra, hogy nem is ismerjük fel korlátként. „Életnek” nevezzük. Megvédjük, igazoljuk, dicsőítjük, és egész identitásunkat köré építjük. Pedig ez a rejtett belső orientáció csendesen elválaszt minket a jelentés, a szeretet, az életerő és a kapcsolódás forrásától.
És a tragédia nem csupán az, hogy emiatt szenvedünk.
A tragédia az, hogy gyakran nem is akarunk meggyógyulni.
Az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy beteg
Az igazi belső átalakulás nem a tudással kezdődik. Nem a filozófiával, az erkölcsi elvekkel vagy az intellektuális megértéssel kezdődik. Akkor kezdődik, amikor az ember elkezd érezni annak elviselhetetlen súlyát, hogy teljesen bezárva él önmagában.
Eleinte ez a felismerés csak villanásokban jön.
Az ember hirtelen észreveszi, hogy minden kedves cselekedet titokban jutalmat keres. Hogy még a szeretet is rejtett számításokat tartalmaz. Hogy másokról alkotott minden ítélet az önérdekből fakad. Hogy milyen gyorsan válik a csodálat haraggá, ha az ego nem kap táplálékot.
Ez a felismerés fájdalmas, mert összetöri azt a gyönyörű képet, amelyet magunkról ápolunk.
Mégis ez a fájdalom egészen más módon szent, mint a hétköznapi szenvedés.
A hétköznapi szenvedés az embert önsajnálatba taszítja:
Miért történik ez velem?
Miért nem kapok eleget?
Miért vagyok sebzett?
De a valódi felismerés valami egészen mást ébreszt fel:
Nem akarok tovább ebben a szűk önmagamban csapdába esve maradni.
Ez az ébredés kezdete.
Soha ne áss a sötétségbe
Az egyik legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, az, ha elbűvöli a saját sötétsége.
Veszélyes kísértés létezik, hogy vég nélkül elemezzük a hibáinkat, elmerüljünk a bűntudatban, boncolgassuk a romlottságunkat, és a szomorúságban üljünk, azt gondolva, hogy ez maga a spirituális munka.
De a sötétség nem gyógyíthatja meg a sötétséget.
Az, aki folyamatosan a sárba bámul, csak még több sárral borítja be magát.
Az embert nem azért teremtették, hogy vég nélkül vizsgálgassa a romlást. Azért teremtettünk, hogy felfelé vágyakozzunk – a szeretet, a nagylelkűség, az igazság, a nagyság és a valódi kapcsolat felé. Csak valami tiszta dolog kontrasztjával szemben kezdhetjük el felismerni, mi marad bennünk önző és romboló.
Ha egy szoba teljesen sötét, nem tudjuk megmérni magát a sötétséget. Csak amikor beáramlik a fény, vesszük hirtelen észre a port, a rendetlenséget és a szennyeződést.
Ugyanez igaz a belső világunkra is.
Ezért az előre vezető út soha nem az, hogy imádjuk a szenvedést, dicsőítsük a töröttséget, vagy büszkék legyünk a kétségbeesésre. Az embernek soha nem szabad belesüllyednie a végtelen önvádba. Abban a pillanatban, amikor felismeri a káros állapotot, azonnal fel kell állnia, és újra előre kell lépnie.
A negatívumokban való elidőzés gyengíti a lelket.
A jóság felé való elmozdulás gyógyítja meg.
Az ego titokban élvezi a szenvedést
Ez az egyik legfélelmetesebb felfedezés a belső úton: az ego megtanulhatja élvezni a fájdalmat.
Az ember elkezdheti magát különlegesnek érezni, mert többet szenved, mint mások. Titokban identitást építhet a szomorúság, a csalódás, az áldozat, az elutasítás, a magány vagy az érzelmi gyötrelem köré.
Az ego suttogja:
Nézd, milyen mély vagy.
Nézd, milyen sebzett vagy.
Nézd, mennyit viselsz el.
Komolyabb, spirituálisabb és fontosabb vagy, mint mások.
Anélkül, hogy észrevennénk, maga a szenvedés táplálékká válik.
Az ember elkezd a sebeit kitűzni, mintha kitüntetések lennének.
Így a betegség gyógyulásnak álcázza magát.
Ezért olyan veszélyes a kétségbeesés. Nem azért, mert a szomorúság önmagában gonosz lenne, hanem mert a benne való hosszan tartó elmerülés még mélyebben láncolja az embert önmagához.
A cél soha nem a szenvedés.
A cél az átalakulás.
Az igazi növekedés akkor kezdődik, amikor abbahagyjuk a magunkra való gondolkodást
A fordulópont akkor jön el, amikor az ember lassan elkezdi elterelni a figyelmét önmagáról.
Ahelyett, hogy folyamatosan azt kérdezné:
Mit érzek?
Mit akarok?
Mi hiányzik nekem?
Elkezdi azt kérdezni:
Mire van szükségük másoknak?
Hogyan erősíthetem meg őket?
Hogyan adhatok életet, ahelyett, hogy elszívnám?
Ez az átmenet természetellenesnek tűnik, mert egész belső rendszerünk ellenáll neki. Az ego folyamatosan azt hangoztatja, hogy az önmagunkkal való törődés realizmus, érettség, bölcsesség és túlélés.
De paradox módon, minél inkább csapdába esik az ember önmagában, annál élettelenebbé válik.
Az igazi élet az önmagunkba való elmerülés börtönén kívül kezdődik.
És mégis, senki sem tud egyedül kiszabadulni ebből a börtönből.
Az emberi kapcsolatok szükségessége
Az a személy, akit egyedül hagynak a gondolataival, végül elnyeli azok.
Az elszigeteltség felerősíti a kétségbeesés hangját. Erősíti a belső vádakat, a reménytelenséget, a kritikát és a kimerültséget. Az elme zárt visszhangkamrává válik.
Ezért nem opcionális a valódi emberi kapcsolat.
A támogató környezet olyan lesz, mint a lélek intenzív osztálya.
Az embereknek segíteniük kell egymást abban, hogy emlékezzenek a nagyszerűségre, amikor az egyikük elfelejti.
Emlékeztetniük kell egymást arra, hogy az életnek van értelme.
Ki kell húzniuk egymást a belső sötétségből, mielőtt az állandó kétségbeeséssé szilárdulna.
Néha a legszellemesebb cselekedet meglepően egyszerű:
segíteni a konyhában, teát főzni másoknak, részt venni a közös munkában, megjelenni a belső nehézség ellenére, bátorítást nyújtani, amikor magunk is üresnek érezzük magunkat.
Az egyszerű cselekedetek megmentik az embereket, mert megtörik az önmagunkba való elmerülés hipnózisát.
Újra összekötnek minket a magunkon kívüli élettel.
Gyógyítjuk egymást
Az embereknek soha nem volt szándékukban egyedül viselni a belső küzdelmet.
Amikor az emberek kölcsönös bátorítás, melegség, törekvés, méltóság és remény légkörét teremtik meg, valami rendkívüli történik. Az ilyen környezetbe belépő ember szinte öntudatlanul kezd el erőt meríteni belőle.
A remény ragályossá válik.
Az öröm ragályossá válik.
A cél is ragályossá válik.
Ezért olyan fontos az embert körülvevő légkör.
A cinizmussal, panaszokkal, gúnyolódással és kétségbeeséssel teli környezet lassan megmérgezi a szívet. De a kölcsönös támogatáson és a közös törekvésen alapuló környezet fokozatosan túl tudja emelni az embert eredeti természetének határain.
Egyetlen ember sem elég erős ahhoz, hogy teljesen egyedül legyőzze az önzés belső hangját.
De együtt az emberek át tudják segíteni egymást rajta.
A bátorság, hogy tovább haladjunk a jó felé
A belső átalakulás útja nem arról szól, hogy a sötétség megszállottjává váljunk.
Arról szól, hogy makacsul tovább haladjunk a magasabb, tisztább és szeretetteljesebb felé, még akkor is, ha belsőleg még mindig hiányérzetünk van.
Az ember újra és újra visszacsúszik az önzésbe.
Újra és újra felébred a büszkeség.
Újra és újra a kétségbeesés suttogja, hogy a változás lehetetlen.
Mégis a feladat mindig ugyanaz:
felállni, újra kapcsolódni, szolgálni, bátorítani, és újra előrehaladni.
Soha ne maradj fekve a sárban.
Az ember nem a gyengeség imádásával növekszik, hanem azzal, hogy újra és újra a szeretet, az igazság, a kapcsolódás és a mások iránti önzetlen törődés felé fordul.
És lassan, szinte észrevehetetlenül, a börtön falai megrepednek.
Az ember felfedez egy újfajta létezést:
nem a végtelen önmagával való törődés fullasztó életét, hanem egy másokkal összekapcsolt, tágabb életet, amely tele van értelemmel, mozgással és élő melegséggel.
Ez a valódi gyógyulás kezdete.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás