Kérdés: A kongresszusunk címe: „Magunk fölé emelkedni”. Felvázolná mindenkinek, mit kellene tennünk ezen a kongresszuson? Milyen feladatot szabna nekünk most?
Válasz: Emelkedjetek magatok fölé. Egyesülnünk kell, el kell nyomnunk, le kell taposnunk és el kell fojtanunk az egoizmusunkat. Nem azért, hogy eltűnjön, hanem hogy fölé emelkedjünk, egészen addig a pillanatig, amíg a barátaimban érzem magamat.
És akkor mindebben a Teremtőt akarom érezni. De lépésről lépésre: először a barátokat, majd a Teremtőt.
Kérdés: Tehát a kongresszus egész ideje alatt a barátaimat kellene éreznem, nem magamat?
Válasz: Igen. Ennek végigszövi a kongresszust: „Kapcsolatot akarok érezni a barátaimmal, olyan kapcsolatot, amelyben felfedezem a Teremtő tulajdonságait, az adakozás, a szeretet és a kapcsolat felsőbb erejét. Nincs szükségem másra az életemben. Csak erre.”
Rav Dr. Michael Laitman előadása a „Rising Above Ourselves” nemzetközi kongresszuson, 2022. január 6., „A Teremtőhöz való közeledés a köztünk lévő kapcsolatok hálózata révén” 1. lecke
Olyan világba születünk, amelyet nem mi választottunk.
Nem választjuk meg a születésünket, a természetünket, a vágyainkat, az ösztöneinket, sőt még azokat a számtalan hatásokat sem, amelyek az élet első pillanatától kezdve formálnak minket. Már eleve olyan késztetésekkel, félelmekkel, szükségletekkel, ambíciókkal és számításokkal programozva jövünk a világra, amelyek már jóval azelőtt működésbe lépnek, hogy tudatában lennénk azoknak.
Így telik el az emberi élet nagy része.
Az ember a szenvedéstől az öröm felé menekül.
Az ürességtől az ideiglenes kielégülés felé.
A félelemtől a biztonság felé.
A magánytól az emberi melegség felé.
A bizonytalanságtól az irányítás felé.
Mégis mindez alatt ott marad egy csendes, félelmetes kérdés:
Mi van, ha biológiailag élünk, de valójában nem élünk?
Az ember évtizedeket tölthet lélegzéssel, építkezéssel, fogyasztással, sikerekkel, szenvedéssel, szeretettel, küzdelemmel, öregedéssel – és mégsem érinti meg soha az igazi életet.
Ezt a létezést „életnek” nevezzük, de a Kabbala bölcsessége szerint az, amit általában megtapasztalunk, csupán az élet halvány visszhangja. Ez egy elszigetelt létezés, elvágva a forrásától, mint egy test, amelyet automatikus reflexek tartanak életben, míg a lélek rejtve alszik.
Nem érezzük azt a forrást, amely fenntart minket.
Nem tudjuk, miért teremtettek minket.
Nem tudjuk, Ki ad nekünk életet pillanatról pillanatra.
És ami talán a legfájdalmasabb: azt sem tudjuk, hogy elszakadtak vagyunk.
Az emberiség egy zárt rendszerben él
Az emberiség egy lezárt valóságon belül létezik, amelyet teljes egészében egyetlen erő irányít: a Teremtő – az élet egyetlen jóságos forrása.
Nincsenek sokféle erők.
Nincsenek sokféle hatalmak.
Nincsenek sokféle istenek.
Nincsenek véletlenek és egymással káoszban harcoló véletlenszerű uralkodók.
Csak egyetlen erő hat a valóságban.
Az abszolút szeretet ereje.
Az abszolút adás.
Az abszolút ajándékozás.
Egy erő, amely folyamatosan teremt, fenntart, fejleszt, táplál és irányítja a létezés minden atomját.
Mégis az emberek nem érzékelik közvetlenül ezt az erőt.
És mivel nem érzékeljük, helyettesítőket találunk ki.
Egyesek vallásokat hoznak létre.
Egyesek filozófiákat hoznak létre.
Vannak, akik a tudományt, a hatalmat, a sikert, a pénzt, a szépséget, a tudást vagy önmagukat imádják.
Mások misztikus képeket és érzelmi fantáziákat építenek fel, hogy vigasztalják magukat a sötétségben.
De ezek a képzelgések egyike sem biztosít közvetlen elérést az élet forrásához.
A szomjas ember elképzelheti a vizet, imádkozhat a vízhez, filozofálhat a vízről, vagy festhet gyönyörű képeket a vízről – de ha nem iszik belőle, szomjas marad.
Az emberiség szellemileg kiszáradt.
Elszakadtunk az élet forrásától, miközben meggyőzzük magunkat arról, hogy élünk.
A rejtett szikra
Mégis, a milliárdok között vannak olyanok, akikben valami kezd felébredni.
Eleinte szinte észrevehetetlen.
Egy furcsa elégedetlenség.
Egy megmagyarázhatatlan üresség.
Egy fájdalom, amelyet semmilyen siker sem tud eltüntetni.
Egy vágyakozás, amelynek nincs tárgya ebben a világban.
Egy ilyen ember külsőleg sikeresnek tűnhet, miközben belül fulladozik. Megpróbálja az örömöket, a sikereket, a kapcsolatokat, a spiritualitást, a vallást, a tudást, az utazást, a kreativitást, a szolgálatot – de az üresség egyre növekszik.
Ez azért van, mert valami ősi ébredt fel bennük.
A Kabbala ezt a szív pontjának nevezi.
Olyan, mint egy szunnyadó spirituális gén, amely hirtelen életre kel.
Egy szikra egy másik valóságból.
A lélek egy töredéke, amely nem hajlandó tovább aludni.
Ez a pici szikra elkezdi az embert az élet forrása felé vonzani. És ha egyszer felébred, semmi sem tudja már igazán elhallgattatni ezen a világon.
Az ember mindenhol keres.
Tanításról tanításra vándorol.
Filozófiáról filozófiára.
Hitről hitre.
Tanítóról tanítóra.
De végül rátalál valamire, ami radikálisan eltér a szokásos spiritualitástól.
Rájön, hogy a Teremtőben nem vakon kell hinni.
Őt el kell érni.
Kabbala: az élethez való kapcsolódás tudománya
A kabbalisták nem filozófusok vagy misztikusok a szokásos értelemben. A valóság empirikus felfedezői, akik felfedezték a spirituális rendszert irányító törvényeket.
Kifejtik, hogy a Teremtő kinyilatkoztatható, miközben az ember még ebben a világban él, fizikai testben, egy pontos belső átalakulás révén.
De ez a kinyilatkoztatás valami félelmeteset igényel.
Az embernek ellentétessé kell válnia annak, ami természeténél fogva.
Mert a Teremtő természete és az emberi természet teljesen különböző.
A Teremtő abszolút adakozás.
Az emberiség abszolút önfogadás.
A Teremtő feltétel nélkül szeret.
Az emberek feltételekhez kötve szeretnek.
A Teremtő csak az élet adására gondol.
Az emberek ösztönösen először magukra gondolnak.
Még akkor is, ha nagylelkűnek tűnünk, általában rejtett számítások húzódnak a háttérben:
Hogyan jár ez az én hasznomra?
Hogyan tűnök?
Mit nyerek érzelmileg, társadalmilag, pszichológiailag, anyagilag?
Ez az egoista természet önmagában nem gonosz. A Teremtő szándékosan teremtette így.
Miért?
Mert csak az ellentétből születhet meg a függetlenség.
Ha már úgy születnénk, hogy úgy szeretünk, mint a Teremtő, soha nem érnénk el Őt tudatosan. Ösztönös angyalok maradnánk, szabadság, tudatosság és partnerség nélkül.
Ehelyett a Teremtő ellentétként teremtett minket, hogy szabadon, tudatosan, fájdalmasan választhassuk az Őhöz való hasonlóságot.
A sokkoló felfedezés
Amikor az ember megkezdi a valódi spirituális munkát, lassan felmerül egy lesújtó felismerés:
El vagyok választva magától az élettől.
Minden, amit „életnek” neveztem, csupán létezés volt az egoista ösztönön belül.
Automatikusan éltem.
Automatikusan szerettem.
Automatikusan gondolkodtam.
Automatikusan vágytam.
Olyan voltam, mint egy kómában fekvő beteg, aki álmokat képzel el, miközben elszakad a valóságtól.
Ez a felismerés elviselhetetlen.
Mert amint az ember megízleli a valódi spirituális élet legkisebb érzését is, a hétköznapi létezés üresnek és élettelennek kezd tűnni.
Azok az örömök, amelyek egykor kielégítettek, már nem elégítenek ki.
Azok a célok, amelyek egykor motiváltak, elveszítik ízüket.
A világ furcsán átlátszóvá válik.
Nem azért, mert a világ gonosz – hanem azért, mert a lélek elkezdett érzékelni a létezés egy másik dimenzióját.
Az ember kezdi megérteni, hogy a Teremtővel való kapcsolat nélkül lelkileg életfenntartó gépen van.
A második természet szükségessége
Az út most egyszerre válik brutálissá és gyönyörűvé.
Az ember rájön, hogy nem egyszerűen csak erkölcsileg vagy pszichológiailag tud javulni. Teljesen új természetre van szüksége.
Nem új viselkedésre.
Nem új hiedelmekre.
Nem lelki díszítésre.
Új szívre.
Meg kell szereznie a Teremtő saját tulajdonságait:
a szeretet, az adakozás, az önzetlenség, a mások iránti törődés, a feltétel nélküli adakozás.
De itt rejlik a gyötrelem:
az ember egyedül nem tudja megteremteni ezeket a tulajdonságokat.
Bármennyire is próbálkozik, végül rájön, hogy minden kísérletét áthatja az önszeretet.
Még a spiritualitás is egoistává válik.
Még az imádság is öncélúvá válik.
Még a szeretet is birtoklássá válik.
Ez a felismerés nem kudarc.
Ez az igazság kezdete.
Mert csak akkor lesz az ember képes igazán szükségét érezni a Teremtőnek, ha teljesen kétségbeesik saját ereje iránt.
Az emberiség spirituális kómában
A Kabbala elmagyarázza, hogy az emberiség olyan, mint egy eszméletlen beteg, aki rejtett rendszerekhez kapcsolódik, amelyek felülről tartják fenn a létezését, anélkül, hogy tudatában lenne ennek.
A Teremtő minden pillanatban spirituálisan újraéleszt minket, mégis nem érezzük Őt.
Már teljes mértékben függünk Tőle, de tudat alatt.
A spirituális munka ezért nem a függőség megteremtéséről szól – hanem arról, hogy tudatossá váljunk a már meglévő függőségről.
És ez a felismerés mindent megváltoztat.
A Teremtő oxigénné válik.
Az értelem oxigénné válik.
A kapcsolat oxigénné válik.
A Teremtővel való kapcsolat nélkül a lélek megfullad.
Az ember eléri azt az állapotot, amikor már nem csupán „spirituális életre vágyik”. Úgy érzi, nem tud élni nélküle.
Nem azért, mert misztikus élvezetet keres – hanem azért, mert kezdi érezni, hogy az igazi élet csak a Teremtőhöz való hasonlóságban létezik.
A spirituális méh
Van azonban még egy megdöbbentő felismerés.
Az ember nem tud közvetlenül kapcsolódni a Teremtőhöz egyedül.
A Teremtő szándékosan helyezett oda egy akadályt.
Miért?
Mert a Teremtő abszolút szeretet és kapcsolat. Ezért csak a szereteten és másokkal való kapcsolaton keresztül érhető el.
A spirituális csoport lesz az átalakulás laboratóriuma.
A méh.
Az inkubátor.
A spirituális anya.
Ebben a környezetben az ember fokozatosan megtanulja, miből is áll valójában.
Felfedezi magában a féltékenységet, az elutasítást, a büszkeséget, a gyűlöletet, a felsőbbrendűséget, a közömbösséget, a kimerültséget, az ellenállást és az önszeretetet.
De egyidejűleg kap egy helyet, ahol gyakorolhat valami természetfelettit:
Szeretni az elutasításon túl.
Kapcsolódni a szétválasztottságon túl.
Adni az ösztönökön túl.
Törődni másokkal az önérdek felett.
Ez nem közönséges erkölcs.
Ez egy új spirituális szerv felépítése.
És lassan, számtalan erőfeszítés, kudarc, ima, visszaesés és újbóli kísérlet révén az emberben elviselhetetlenül erős vágy alakul ki a Teremtő tulajdonságai iránt.
Elkezdi megérteni:
„Lelkileg nem tudok túlélni anélkül, hogy elsajátítanám az Ő természetét.”
Csatlakozás az életfenntartó rendszerhez
Ebben a szakaszban az ima valósággá válik.
Nem vallási ismétlés.
Nem költészet.
Nem rituálé.
Az életért való kiáltás.
Az ember végre megérti, hogy nem tudja átalakítani önmagát.
Csak a Teremtő öltöztetheti fel a második természetbe.
Csak Ő cserélheti ki a szívet.
Csak Ő adhat igazi szeretetet.
Csak Ő teremtheti meg a lelket.
És paradox módon ez a segítség csak akkor érkezik, amikor az ember abbahagyja, hogy kizárólag saját maga számára kérjen lelki életet.
A lelki rendszer ellentétes törvény szerint működik:
Csak úgy kapsz életet, ha mások számára az élet csatornájává válsz.
Ez a Teremtővel való összekapcsolódás titka.
A Teremtő végtelenül ad.
Ezért ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk Vele, nekünk is adakozóknak kell lennünk.
Az ember fokozatosan elfogad egy forradalmi igazságot:
Nem úgy élek szellemileg, hogy magamnak nyerek beteljesülést.
Hanem úgy élek szellemileg, hogy mások számára válok a beteljesülés forrásává.
És pontosan ott – az önszeretettől a mások iránti szeretetig vezető lehetetlen átmenetben – születik meg a kapcsolat a Teremtővel.
A teremtés partnerévé válni
Ez az emberi élet célja.
Nem a túlélés.
Nem a siker.
Nem a vallás.
Nem az önfejlesztés.
Hanem az átalakulás.
Tudatosan elsajátítani a Teremtő tulajdonságait, miközben még ebben a világban élünk.
Hasonlóvá válni az élet forrásához.
Átlépni az ösztönös létezésből az örök életbe.
Felébredni az egoizmus kómájából.
Tudatosan csatlakozni az egyetlen létező, igazi életfenntartó erőhöz.
És akkor az ember valami elképesztőt fedez fel:
A Teremtő soha nem volt távol.
A kezdetektől fogva minden másodpercben életet lehelt belénk.
Mi egyszerűen csak eszméletlenek voltunk.
És az egész valóság – minden szenvedés, minden üresség, minden keresés, minden csalódás, minden vágyakozás – egy pillanat felé vezetett minket:
Az a pillanat, amikor önként úgy döntünk, hogy újra összekapcsolódunk az élet forrásával.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás