„….. Látjátok tehát, hogy egész Izrael felelős egymásért, mind pozitív, mind negatív értelemben. Pozitív értelemben, ha olyan mértékben tartják be az Arvutot, hogy mindenki törődik barátaival és kielégíti azok szükségleteit, akkor teljes mértékben betarthatják a Tórát és a Mitzva-kat [Parancsolatokat], vagyis elégedettséget okozhatnak Teremtőjüknek, amint az a „Matan Tóra” 13. pontjában szerepel. Negatív értelemben, ha a nemzet egy része nem akarja betartani az Arvutot, hanem önszeretetben dagonyázik, akkor a nemzet többi részét arra készteti, hogy a mocsokban és aljasságban maradjon, anélkül, hogy kiutat találna a mocsokból.
18) Ezért a Tana az Arvutot két emberhez hasonlította, akik egy csónakon ültek, és egyikük lyukat kezdett fúrni a csónakba. Barátja azt kérdezte: „Miért fúrsz?” Ő így válaszolt: „Mi közöd hozzá? Magam alatt fúrok, nem alattad.” Erre a barátja így felelt: „Bolond! Mindketten megfulladunk a csónakban!”
Ez azt jelenti, ahogy mondtuk, hogy mivel azok a lázadók az önszeretetben dagonyáznak, cselekedeteikkel olyan vasfalat építenek, amely megakadályozza a Tóra betartóit abban, hogy egyáltalán elkezdjék teljes mértékben betartani a Tórát és a Mitzva-kat a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” szavak értelmében, ami a létra a Vele való Dvekut [összetartozás] eléréséhez. Valóban, milyen igazak voltak a közmondás szavai, amelyek így szóltak: „Bolond, mindketten együtt fogunk megfulladni a csónakban!”…”
Baal HaSulam, HaArvut (A kölcsönös garancia)
Az egyedül járás illúziója
Van egy szörnyű illúzió a spirituális úton: az illúzió, hogy az ember egyedül is túlélheti.
Eleinte az ember azt hiszi, hogy a spiritualitás egyéni út. Azt képzeli, hogy ha eleget tanul, elég mélyen gondolkodik, elég intenzíven imádkozik, vagy elég erősen szenved, akkor végül saját erejéből áttör. De fokozatosan, fájdalmasan rájön az igazságra: senki sem emelheti fel magát önmaga fölé.
Az a személy, aki saját természetében van fogva tartva, nem tud kiszabadulni abból a természetből. Az ego nem tud megszabadulni az egoizmustól. A fogoly nem tudja kinyitni a saját láncait.
És ezért létezik a spirituális csoport.
Nem társadalmi keretként.
Nem érzelmi vigasztalásként.
Nem társaságként magányos emberek számára.
Hanem spirituális mentőhálóként.
Mert a Teremtő szándékosan úgy teremtett minket, hogy egyedül ne tudjuk elérni Őt.
Az út kezdettől fogva így lett kialakítva. Kénytelenek vagyunk egymásra támaszkodni, mert csak egymásra támaszkodva tanulhatjuk meg, mi is valójában a szeretet, az adakozás és az igazi kapcsolat.
A barát azért lesz nagy, mert szükségem van rá
Az ember csak annyira halad előre, amennyire megengedi, hogy a barátai nagyobbak legyenek nála.
Ez a nagyság nem valami objektíven látható dolog. Egy barát közönségesnek, gyengének, zavartnak, unalmasnak tűnhet. De szellemileg mindez nem számít. A barát nagysága teljes egészében a megfigyelőben épül fel. Az ember úgy dönt, hogy a barátok rendelkeznek azzal, ami neki hiányzik. Úgy dönt, hogy rajtuk keresztül kap erőt, irányt, ébredést és életet.
És ezzel megteremti azt az edényt, amelyen keresztül a spirituális erő beléphet.
A barát azért lesz nagy, mert én nagyra emelem.
Ez a belső munka mélyen természetellenes. Az ego folyamatosan ellenáll neki. Természetünk függetlenséget, felsőbbrendűséget, önállóságot, irányítást akar. Nem akar belsőleg meghajolni mások előtt. Nem akarja beismerni:
„Szükségem van rájuk.”
„Nélkülük nem tudok szellemileg túlélni.”
„Az egész jövőm az ő befolyásuktól függ.”
Mégis ez a felismerés az igazság kezdete.
Mert a szellemiség pontosan ott kezdődik, ahol az önellátás véget ér.
Másokért ébredünk fel
A Teremtő nem önmagáért, hanem másokért ébreszti fel az embert.
Ez az egyik legmegdöbbentőbb felismerés, amellyel az ember végül szembesül az úton. A spiritualitás felé való ébredés soha nem volt személyes tulajdon. Az inspiráció, a vágyakozás, a vonzódás valami magasabb felé – ezek közül semmi sem azért adatott, hogy az ember magánszférájában élvezhesse a spirituális elért eredményeket.
Azért ébredt fel, hogy segíthessen másokat is felemelni.
Minden közelebb hozott ember felelősséget kap a lelkekért.
Ez teljesen megváltoztatja a spirituális élet jelentését. Az ember már nem azt kérdezi:
„Hogyan emelkedhetek fel?”
Ehelyett azt kezdi kérdezni:
„Hogyan erősíthetem meg a barátokat?”
„Hogyan adhatok nekik jelentőséget?”
„Hogyan ébreszthetem fel őket, amikor fáradtak?”
„Hogyan segíthetek nekik továbbmenni, amikor már nem hiszik, hogy képesek rá?”
És furcsa módon, pontosan ott – miközben másokért aggódik – ő maga is emelkedni kezd.
Mert a spirituális edény kollektív.
Senki sem lép be egyedül.
Kölcsönös garancia – egymás életét tartjuk a kezünkben
A barátok felelőssé válnak egymás szellemi életéért.
Nem metaforikusan.
Nem költőien.
Szó szerint.
Ha egy barát meggyengül, mindenkinek éreznie kell.
Ha egy barát az ürességbe zuhan, mindenkinek kell őt hordoznia.
Ha egy barát elveszíti az ihletet, a többieknek életet kell lehelniük belé, amíg újra talpra nem áll.
Ez a kölcsönös garancia.
És nélküle senki sem marad életben.
A barátok közötti spirituális munka első és legpraktikusabb formája az, hogy folyamatosan felébresztik egymásban a cél fontosságát. Az embernek meg kell mutatnia a barátoknak, hogy a spiritualitás az élet legfontosabb dolga, hogy az emberiségnek nincs jövője belső javulás nélkül, és hogy a szívek közötti kapcsolat az egyetlen út a valódi beteljesülés felé.
Minden bátorító szó, minden erőfeszítés a barátok inspirálására, minden kísérlet a Teremtő és az út fontosságának hangsúlyozására – mindez építi a közös spirituális edényt.
Lassan a csoport kezd egy testnek érezni magát.
Egy vágy.
Egy ima.
Egy sóvárgás.
A sötétség, ahol semmit sem érezni
Vannak olyan állapotok az úton, amikor az ember valóban semmit sem érez.
Nincs inspiráció.
Nincs sóvárgás.
Nincs életerő.
Nincs íze a spiritualitásnak.
Nincs semmiféle érzelmi táplálék.
Az imák szárazakká válnak.
A tanítások üresnek tűnnek.
A kapcsolat eltűnik.
A barátok távolinak tűnnek.
A Teremtő távollétében érezhető.
És a legfélelmetesebb rész nem is maga az üresség – hanem az a rettegett lehetőség, hogy az ember egyszerűen abbahagyja a követelést.
Mert amíg az ember még kiált, még kér, még a sötétség ellenére is a Teremtő felé fordul, addig a kapcsolat él.
De amikor abbahagyja a követelést, amikor csendben beletörődik a szétválasztásba, megkezdődik a spirituális halál.
Ezért válik a csoport éppen a sötétség idején olyan kritikus fontosságúvá.
Amikor az ember nem tudja felébreszteni önmagát, a barátoknak kell felébreszteniük.
Amikor nem érezheti a cél nagyszerűségét, nekik kell megmutatniuk neki.
Amikor már nincs ereje folytatni, nekik kell a vállukon vinniük, amíg visszanyeri az erejét.
„Semmit sem érzek – mentsetek meg”
Néha a legszentebb szavak, amelyeket egy ember mondhat a barátainak, a következők:
„Semmit sem érzek. Mentsetek meg.”
Az ego ezt megaláztatásnak tekinti.
A spiritualitás igazságnak tekinti.
Mert az út a kölcsönös függőségre épül.
A csoportot nem gyengíti az ilyen őszinteség.
Erősebbé válik.
Abban a pillanatban, amikor egy barát őszintén megnyitja ürességét, lehetőséget ad a többieknek, hogy szeressenek, támogassanak, imádkozzanak és önmaguk felett cselekedjenek. Lehetővé teszi számukra, hogy részt vegyenek a Teremtő munkájában.
És gyakran a legnagyobb spirituális állapotok éppen a teljes belső összeomlásból születnek.
A legerőteljesebb állapot – a teljes üresség
Vannak pillanatok, amikor a Teremtő eltávolít minden külső támaszt.
Az ember hirtelen rájön, hogy a spiritualitás már nem okoz neki örömet.
A kapcsolat már nem izgatja.
A barátok már nem inspirálják.
Még a szentség gondolatai is élettelennek tűnnek.
Olyan érzés, mintha maga a lélek haldokolna.
De talán ez a legerőteljesebb állapot mind közül.
Mert amikor minden más támasz eltűnik, csak egy lehetőség marad: egy közvetlen kiáltás a Teremtő felé.
Nem a tudásért.
Nem az örömért.
Nem a megértésért.
Hanem egyszerűen az életért.
És az ilyen tehetetlen kiáltásokból valami valós kezdődik.
A Teremtő néha megfosztja az embert minden érzéstől, hogy végre ki tudjon építeni egy olyan kapcsolatot, amely nem függ a jutalomtól.
A barátok a Teremtőhöz vezető híddá válnak
Ezekben az elviselhetetlen időszakokban a barátok a híddá válnak a haldokló szív és a Teremtő között.
Egyetlen szó egy baráttól visszaadhatja az életet.
Egyetlen gondoskodó cselekedet megakadályozhatja a leereszkedést.
Egyetlen emlékeztetés a célra újra lángra lobbanthatja a kialudt lelket.
Ezért hordoz minden ember a csoportban hatalmas felelősséget.
Ha nem sikerül megerősítenem a barátokat, lelkileg gyengítem őket.
Ha elhanyagolom az inspirációjukat, részt veszek a leereszkedésükben.
Ha visszatartom a melegséget, a fontosságot, a bátorítást vagy az imát, valaki elveszítheti az erőt a folytatáshoz.
Valóban egymás lelki életét tartjuk a kezünkben.
És ez a kölcsönös függőség nem a teremtés hibája.
Hanem a tökéletesség.
Mert egymás támogatásán keresztül fokozatosan megtanuljuk, hogyan viszi a Teremtő minden lelket végtelen türelemmel, végtelen irgalommal és végtelen szeretettel.
Megtanulni a Teremtőhöz hasonlóvá válni
A spirituális csoport tehát nem csupán a Teremtőt kereső emberek gyűjteménye.
Hanem az a hely, ahol az emberek lassan megtanulnak hozzá hasonlóvá válni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás