„Mindig kell lennie egy kezdetnek; ellenkező esetben lehetetlen elérni a Lishma-t [Őérte]. Vagyis el kell hinni, hogy minden testi vágyban – azaz az evésben, ivásban és a többi vágyban, valamint a található a tanulásban külsőtanításokban, az irányításban, a bosszúban és így tovább – amint általánosságban meg van írva: „Az irigység, a vágy és a dicsőség kiűzi az embert a világból” – ezekben az örömökben nincs más, mint egy halvány fény, ahogy a Zohár mondja.
Ezzel szemben a Tórában és a Mitzvákban [parancsolatokban] nagy fények vannak elraktározva, ellentétben a testi örömökkel, amelyekbe csak a Kedusha fényének szikrái hullottak.
Ezért a Klipot [héjak/héjrétegek] ébresztést adnak az embernek, hogy belépjen a Kedusha-ba, mert nagy fényekkel akarnak jutalmazni. Ezt Lo Lishma-nak [nem az Ő kedvéért] nevezik. Utána, ebből a Lo Lishma-ból, Lishma-val jutalmazhatják.”
Rabash, Válogatott jegyzetek 119. Lo Lishma-tól Lishma-ig
Csak egy igazi hajtóművel születünk.
Egyetlen erő hajtja minden gondolatunkat, minden vágyunkat, minden mozdulatunkat bennünk:
a vágy, hogy örömöt szerezzünk magunknak.
Bármennyire is nemesnek tűnünk, bármennyire is együttérzőnek hangzunk, vagy bármennyire is igyekszünk nagylelkűek lenni, minden számítás mögött ugyanaz a gyökér áll:
Mit nyerek ebből?
Ez nem vád.
Ez nem gonoszság.
Ez nem hiba.
Ez egyszerűen az az anyag, amelyből teremtettünk.
A Teremtő szándékosan így formált minket.
Ha már úgy születnénk, hogy úgy szeretünk, ahogy Ő szeret, úgy adunk, ahogy Ő ad, és úgy létezünk önmagunkon túl, ahogy Ő létezik, akkor soha nem ismernénk meg Őt igazán. Soha nem érnénk el Őt tudatosan. Ösztönös lények maradnánk, automatikusan cselekedve, felismerés és tudatosság nélkül, a teremtésben való önálló részvétel nélkül.
Így hát ellentétesen lettünk teremtve.
Teljesen ellentétesen.
És ez az ellentét minden kezdete.
Az ember természeténél fogva nem vágyik a spiritualitásra.
Még az úgynevezett „szív pontja” sem, az a furcsa belső vágy, amely felébreszti az embert valami magasabb felé, kezdetben nem az adást, a szeretetet vagy az önzetlenséget keresi.
Az is egoista.
Az ember a spiritualitást nagyobb örömnek képzeli el.
Magasztosabb beteljesülésnek.
Egy felsőbbrendű élvezetet.
Még a Teremtő iránti vágy is kezdetben „állatias” formában jelenik meg:
„Őt akarom, mert Ő tölt el jobban, mint ez a világ.”
És pontosan így kell kezdődnie.
Nem szabad másként tettetnünk.
Az út nem a tisztasággal kezdődik.
Az önszeretettel kezdődik.
Ez a felismerés sokkoló az egó számára, mert kétségbeesetten szeretnénk elhinni, hogy máris képesek vagyunk önzetlenül szeretni másokat.
De ha őszintén vizsgáljuk magunkat, fájdalmas dolgot fedezünk fel:
még az áldozataink is mértéktartóak.
Még a kedvességünk is kiszámított.
Még a szeretetünkben is rejtett elvárások vannak.
Adunk, hogy érdemesnek érezzük magunkat.
Segítünk, hogy fontosnak érezzük magunkat.
Áldozatot hozunk, hogy igaznak érezzük magunkat.
Azért szeretünk, amiért érzelmileg visszakapunk.
Minden az én határain belül marad.
És mégis – éppen ez az ego, éppen ez az önző vágy, éppen ez a beteljesülés iránti éhség
az egyetlen erő, amivel rendelkezünk.
Enélkül egy millimétert sem mozdulnánk.
Így a Kabbala bölcsessége nem követeli meg, hogy az út elején elpusztítsuk az egót.
Valami végtelenül finomabbat tanít nekünk.
Megtanít arra, hogyan használjuk az egót.
Hogyan használjuk ki a tűzét.
Hogyan lovagoljunk meg az erejét.
Hogyan csaljuk rá a fáraót, hogy kivigyen minket Egyiptomból.
Ez a spirituális csoport nagy titka.
A csoport nem angyalokból épül fel.
Önzőségtől vezérelt emberekből épül fel, akik maguknak akarják a spiritualitást.
Irigységtől teli emberekből.
Ambíciótól teli emberekből.
Értelmet, kinyilatkoztatást, nagyságot, örökkévalóságot áhító emberekből.
És pontosan ezek a tulajdonságok lesznek a felemelkedés hajtóereje.
A kabbalisták ezt szinte brutálisan őszintén magyarázzák:
azért jövünk a barátokhoz, hogy „megvásároljuk” a vágyakozásukat.
Az ő inspirációjukat akarjuk.
Az ő izgalmukat.
Az ő vágyakozásukat a Teremtő után.
Nem önzetlenül.
Önzően.
„Ha ő vágyakozik, és én is vágyakozom, akkor kétszer olyan gyorsan repülök előre.”
Ez a szent játék.
Nem képmutatás.
Nem megtévesztés.
Hanem tudatos spirituális tervezés.
Mesterségesen felnagyítjuk egymás előtt a cél nagyságát.
A Teremtő nagyságáról beszélünk.
Izgalmat mutatunk.
Vágyakozást mutatunk.
Felemeljük a kapcsolat fontosságát.
Szándékosan inspiráljuk egymást.
És lassan az ego is a spiritualitásért kezd égni.
Nem azért, mert hirtelen szent lett,
hanem mert egy nagyobb beteljesülést mutattak neki.
Ezért a környezet a minden.
Egyedül az embernek szinte esélye sincs.
Mert a spiritualitás nem ragyog közvetlenül az egoista edényekbe.
A pénz közvetlenül ragyog.
A becsület közvetlenül ragyog.
A testi örömök közvetlenül ragyognak.
Az ego azonnal megérti őket.
De a spiritualitás ellentétesnek tűnik a természetünkkel.
Az egó számára az igazi adakozás sötétségnek tűnik.
Mint az üresség.
Mint a halál.
Eredeti természetünk számára az igazi cél „visszataszítónak” tűnik.
Nem költői értelemben.
Szó szerint.
Az ego tudat alatt érzi, hogy az autentikus szellemiség fenyegeti egész létezését.
És ezért nincs iránta természetes vonzódás.
Az ember egész életében dolgozhat a pénzért.
A státuszért.
A mennyei jutalomért.
A paradicsomért.
Az elismerésért.
Mert mindezek még mindig közvetlenül az egóba jutnak be.
De a szellemiség fordulatot követel.
Nem a bennünk való beteljesülést, hanem a rajtunk kívül való létezést.
Nem a befogadást, hanem a Teremtőhöz való hasonlóságot.
És ezt az ego nem tudja elviselni.
Akkor mit tegyünk?
Használjuk az egyetlen erőnket.
Olyan légkört teremtünk, ahol a spiritualitás fontossá válik.
Először nem belsőleg.
Külsőleg.
Beszélünk a cél nagyszerűségéről.
Felemeljük egymást.
Ébresztjük az irigységet.
Ébresztjük az ambíciót.
Ébresztjük a vágyakozást.
Olyan teret teremtünk, ahol mindenki átragasztja a vágyakozást a többiekre.
Ezért kell a barátoknak egymásnak adniuk:
jó hangulatot, felemelkedést, lelkesedést, bizalmat, nagyságot.
Ezen kölcsönös meggyújtás nélkül semmi sem mozdul.
Az ember egy apró szikrával marad, és végül szellemileg elalszik, miközben azt képzeli, hogy halad előre.
A csoport azért létezik, hogy növelje a vágyat.
Hogy megsokszorozza a vágyakozást.
Hogy nyomást gyakoroljon a Teremtő felé.
És mégis, a csoport önmagában nem képes végrehajtani a tényleges átalakulást.
Ez egy újabb fájdalmas felismerés.
A barátok felébreszthetik a vágyakozást.
Fokozhatják a vágyat.
Felemelhetik a cél nagyszerűségét.
De nem adhatnak ajándékot.
Egyetlen emberi lény sem tud isteni természetet beültetni egy másik emberi lénybe.
Csak a Fény képes erre.
Csak a Teremtő képes végrehajtani a fordulatot.
Ahogy haladunk előre és 100%-os erőfeszítéseket teszünk a csoportban, a Fény fokozatosan beültet valamit a saját természetéből az edénybe.
Csoda történik.
Az ember nemcsak a spiritualitás élvezetét kezdi el kívánni, hanem azt is, hogy hasonlítson a forrásához.
Nemcsak a beteljesülést kívánja, hanem az összetartozást is.
Nemcsak az örömöt kívánja, hanem a szeretetet is.
És ez az átalakulás nem erkölcsi erőfeszítés révén jön létre.
A Körülvevő Fény hatásának köszönhető.
Ez a mi üdvösségünk.
Mert ha a spiritualitás a saját tisztaságunktól függne, soha senki sem lépne be oda.
Önzően kezdjük.
Önzően haladunk előre.
Még a barátainkat is önzően használjuk.
És mégis,
a szent játékon keresztül, a kapcsolaton keresztül, a kölcsönös inspiráción keresztül, az ellenállás elleni küzdelmen keresztül, valami magasabb lassan leszáll ránk.
A Teremtő egy második természetbe öltöztet minket.
Egy olyan természetbe, amely korábban nem létezett bennünk.
A szeretet és az adakozás „királyi ruhájába”.
De mielőtt ez megtörténik, az ego kétségbeesetten küzd.
Az utolsó pillanatig azt hiszi, hogy a spiritualitás valahogy még mindig az övé lesz.
Hogy a világi örömökön túl egy még nagyobb egoista beteljesülés vár rá.
És csak a küszöbön érti meg végre a fáraó:
az embert a saját pusztulása felé taszította.
Ez az Exodus belső jelentése.
Maga a fáraó űzi ki Izráelt Egyiptomból.
Maga az ego taszít minket a spiritualitás felé.
A szenvedése.
Az üressége.
Az éhsége.
A végtelen elégedetlensége.
Mindez fokozatosan egy másik létezésmód felé kényszerít minket.
Amíg végül az ember el nem éri azt az állapotot, amikor a spiritualitás maga lesz az élet.
Nem egy ötlet.
Nem filozófia.
Nem inspiráció.
Élet vagy halál.
És akkor születik meg az igazi ima.
Nem szavak.
Nem rituálék.
Hanem egy belső kiáltás:
„Vedd el.
Változtass meg.
Tedd meg, ami szükséges.
Csak ne hagyd, hogy magamban fogva tarts.”
Ez az a pillanat, amikor az ember felhelyezi magát a szellemi műtőasztalra.
És csak akkor végezheti el a Teremtő a műtétet.
Csak akkor válhat szét a tenger.
Csak akkor születhet meg a második természet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás