„….. Meg kell értenünk, hogy a Teremtő által őseinknek megígért föld öröksége nem a fizikai földre vonatkozik, hiszen látjuk, hogy a világ népeinek a Teremtő nagyobb területeket adott, mint a miénk. Ezenkívül Dávid király már a fizikai dolgokról is így szólt: »Íme, a gonoszok és a világban nyugodtan élők gazdagságra tettek szert« (Zsoltárok 73).
Inkább a föld öröksége a szellemiségre vonatkozik, amint azt Baal HaSulamtól hallottam a verssel kapcsolatban: „Honnan tudjam, hogy örökségül fogom kapni?” A Teremtő így válaszolt neki: „Tudnod kell biztosan, hogy utódjaid idegenek lesznek”, mire ő azt felelte, hogy a száműzetés révén megfelelő Kelim [edények] lesznek, és szükségük lesz a magasabb rendű föld megszerzésére.
Ez a jelentése annak, hogy „Igazságot, igazságot kövess”, ami azt jelenti, hogy igazságosan fogsz számolni, ha a testi dolgok a Tóra útján vannak, és a szellemi dolgok tekintetében is, vagyis a Tóra és az imádság tekintetében, ha azok a tisztaság oldalán állnak.
Ha az ember igazságosan számol, meglátja, „ki lesz igazságos előtted az ítéletben”, ami azt jelenti, hogy az ember a maga részéről még mindig képtelen a tisztaságban cselekedni. Ezért az embernek szüksége lesz a Teremtőre, hogy megadja neki a föld örökségét, vagyis a magasabb szintű földet, amelyet „a Shechina [Isteniség] és a Tóra titkainak beléplántálásának” neveznek.”…”
— Rabash, Válogatott jegyzetek, 641. A föld öröksége
A „föld” nem egy hely – hanem egy új természet
A Kabbala bölcsessége egy teljesen más örökségről beszél, mint amit az emberi képzelet természetesen elképzel.
„Izrael földje” nem egy földrajzi birtok. Nem talaj, határok vagy fizikai hódítás. Hanem egy teljesen kijavított vágy megszerzése – egy olyan állapot, amelyben az egész emberi lény tiszta, szerető, önzetlen szándékkal működik.
Ezt a „földet” örökölni azt jelenti, hogy egy új belső valóságot örökölünk.
Azt jelenti, hogy az öröm, a dicsőség, a tudás, a beteljesülés és maga a létezés iránti minden vágy felett az ember fokozatosan egy másik szándékot sajátít el: nem „magamért”, hanem a szeretetért, a kapcsolódásért és az adásért.
Ez az élet valódi emberi célja.
Nem a siker.
Nem a kényelem.
Nem a túlélés.
Nem az ideiglenes örömök, amelyek olyan gyorsan eltűnnek, ahogy megérkeznek.
Hanem maga az emberi természet átalakulása.
A szörnyű felfedezés, amit meg kell tennünk
Mégis, senki sem vágyik természetesen erre az átalakulásra.
Szépen beszélünk a szeretetről, a spiritualitásról, az altruizmusról és a kapcsolatról, de egész belső rendszerünk egy teljesen más törvény szerint működik: az önérdek szerint.
Minden gondolat.
Minden számítás.
Minden érzelmi mozdulat.
Minden ítélet.
Minden vágy.
Lényünk legmélyén csak egy kérdést tesz fel:
„Mit nyerek ezzel?”
És ez a természetünk nem véletlen. Nem a teremtés hibája. Maga a Teremtő alakított minket szándékosan így.
Miért?
Hogy ne maradjunk tudat nélküli lények, akik automatikusan élnek a tökéletességben anélkül, hogy valaha is megértenék azt.
Hogy tudatosan válasszuk a Teremtőhöz való hasonlóságot.
A Teremtő az abszolút adakozás. Az abszolút szeretet. Az abszolút adás.
Mi pedig abszolút befogadás vagyunk.
E két ellentétes forma között áll az emberi létezés teljes drámája.
Ábrahám kérdése – az emberiség kezdete
A spirituális út valóban egy félelmetes és gyönyörű kérdéssel kezdődik:
„Mi az életem értelme?”
Ez volt az a kérdés, amely felébredt Ábrahámban.
Ránézett a természetre, és elképzelhetetlen pontosságot látott.
A csillagok törvények szerint mozogtak.
A Föld törvények szerint működött.
Az emberi élet törvények szerint bontakozott ki.
Az ok és a következmény mindenhol jelen volt.
Semmi sem volt véletlenszerű.
És akkor felmerült benne a kérdés:
„Hogy lehet, hogy egy ilyen törvényes valóságnak nincs célja?”
Hogy lehet, hogy maga a létezés értelmetlen?
Hogy létezhet egy ilyen precíz univerzum szándék nélkül?
Ez a kérdés az emberi lény születése.
Nem a biológiai emberé – hanem a szellemi emberé.
Mert abban a pillanatban, amikor az ember elkezdi kérdezni a létezés célját, elkezd emelkedni a pusztán ösztönös élet fölé. Elkezd keresni a valóság mögött rejlő erőt.
És akkor fokozatosan eljön a kinyilatkoztatás:
Az egész univerzum azért létezik, hogy a teremtett lény hasonlóvá válhasson a Teremtőhöz.
Nem engedelmes.
Nem alázatos.
Hanem hasonló.
Független. Tudatos. Szerető.
Egy partner.
Egyiptom – A szükséges száműzetés
De ez a felismerés azonnal egy másik, sokkal fájdalmasabb felismeréshez vezet.
Az ember rájön, hogy képtelen a Teremtőhöz hasonlóvá válni.
Ezt a felismerést nevezzük Egyiptomnak.
Egyiptom nem csupán egy történelmi hely. Hanem egy belső állapot, amelyben az ember elkezd felfedezni az egoizmus teljes uralmát a szíve és elméje felett.
Ezt a felismerést megelőzően az ember jónak képzeli magát. Szellemiségnek. Szeretőnek. Erkölcsösnek. Tisztának.
De amint őszintén elkezdi keresni az igazságot, valami borzalmasat fedez fel:
Nem tud elmenekülni önmaga elől.
Még a szeretete is önszeretetet rejt.
Még az adakozása is rejtett számításokat tartalmaz.
Még a szellemisége is egoista ambíciót rejt.
A fáraó uralkodik minden felett.
A gonosz felismerése nem intellektuális.
Egzisztenciális szenvedés.
Az ember elkezd úgy érezni, mintha saját magában lenne fogságban.
Az önszeretet börtöne
A tragédia nem csupán abban rejlik, hogy az egoizmus másokat bánt.
Az igazi tragédia az, hogy az egoizmus elválaszt minket magától az örök élettől.
Természetünk bezárja az érzékelésünket az önérdek szűk keretei közé. Csak azt érezzük, ami belép személyes vágyainkba. Csak azt érzékeljük, ami saját kiteljesedésünkhöz kapcsolódik.
És ezért a valóság egy apró töredékében maradunk bezárva.
A felsőbb világ – a kapcsolatok, az örökkévalóság, a határtalan szeretet és az igazi élet világa – rejtve marad előttünk, mert tulajdonságaink ellentétesek vele.
A Teremtőt nem lehet pusztán az értelemmel elérni.
Őt a hasonlóságon keresztül lehet elérni.
Így az ember fokozatosan szenvedni kezd, nem azért, mert hiányoznak az örömök ebből a világból, hanem azért, mert hiányzik belőle a Teremtőhöz való hasonlóság.
Ez már lelki szenvedés.
Ezt „szerelmi szenvedésnek” nevezik.
Nem azért szenvedek, mert az élet cserben hagyott.
Hanem azért, mert még mindig nem tudok szeretni.
Mert még mindig nem tudok adni.
Mert még mindig nem tudok kilépni az önszeretetből.
Mert még mindig ellentétben állok azzal, aki teremtett.
Miért a szükségszerűség a legfontosabb
A szükségszerűség megjelenése előtt nem történik igazi spirituális fejlődés.
Amíg a spiritualitás hobbi, filozófia, érzelmi vigasz vagy intellektuális kíváncsiság marad, belsőleg semmi sem változik.
A Teremtő csak akkor változtatja meg az embert, ha az embernek valóban szüksége van a változásra.
És ez a szükségesség pontosan a száműzetésen keresztül alakul ki.
A zavarodottságon keresztül.
A kudarcokon keresztül.
A belső ellentmondásokon keresztül.
Az ismételt felismeréseken keresztül, hogy az egoizmus irányít mindent.
Ezért magyarázzák a kabbalisták, hogy a száműzetés teremti meg az örökség edényeit.
Száműzetés nélkül nincsenek edények.
Sötétség nélkül nincs kiáltás.
Tehetetlenség nélkül nincs igazi ima.
Az embernek el kell jutnia egy olyan állapotba, ahol az egoizmusban maradás elviselhetetlenné válik.
Ahol a kizárólag önmagáért való élet folytatása lelki fulladásként érződik.
Csak akkor válik valósággá a kiáltás.
A második természet kinyilatkoztatása
Ezzel párhuzamosan fokozatosan megjelenik egy másik kinyilatkoztatás is.
Az egoista természet felfedezésével együtt az ember kezdi érezni, hogy létezik egy teljesen másik természet is.
Egy ellentétes természet.
Egy természet, amely nem számol önmagával.
Egy természet, amely önmagán kívül él.
Egy természet, amelynek öröme az adásból származik, nem pedig a kapásból.
Először ez lehetetlennek, elvontnak, szinte irreálisnak tűnik.
Hogyan működhet a létezés önös haszon nélkül?
De lassan az ember kezdi érezni, hogy ez a második természet valójában maga a szabadság.
Mert az önszeretet rabszolgaság.
Minden egoista vágy azonnal függőséget, félelmet, szorongást, ürességet, versengést, irigységet és végül csalódást teremt.
De a második természet – az adakozás természete – határtalan.
Kinyitja az érzékelést az én apró börtönén túlra.
És akkor az ember kezd megérteni:
A Teremtő nem azért teremtett minket, hogy azok maradjunk, akik vagyunk.
Azért teremtett minket, hogy olyanok legyünk, mint Ő.
Nem tudjuk átalakítani magunkat
Ez a nagy fordulópont a spirituális úton.
Az ember végül egyszerre két dolgot is felismer:
Először:
„Mindenképpen meg kell változnom.”
Másodszor:
„Saját magam nem tudok megváltozni.”
Ez az igazi imádság születése.
Nem mechanikusan elismételt szavak.
Nem vallási szokás.
Hanem a szükségszerűségből fakadó belső kiáltás.
Az ember a felsőbb erő felé fordul, mert végre megérti, hogy nincs hova máshova fordulnia.
Csak a Teremtő helyettesítheti magát a természetet.
És akkor lassan megkezdődik az átalakulás.
Nem részlegesen.
Nem külsőleg.
Hanem minden gondolatban, vágyban, számításban és észlelésben.
Minden fokozatosan változik.
Egyszerre – mégis apránként.
Egy százalék.
Aztán még egy százalék.
Majd még egy.
Amíg az egész belső rendszer egy másik törvény szerint nem kezd el működni.
Izrael földjének megszerzése
Ezt a teljes átalakulást Izrael földjének öröklésének nevezik.
„Izrael” jelentése – „egyenesen a Teremtő felé”.
Ez az az állapot, amelyben minden vágy a Teremtővel való hasonlóság felé irányul.
Az ember már nem él az önszeretet fogságában. Elkezdi élni a szeretet és az adakozás örök áramlásában.
Ezt nevezik a Teremtővel való egyesülésnek.
Ez a teremtés célja.
Nem a világ elől való menekülés – hanem az észlelés átalakulása.
Nem a vágy megsemmisítése – hanem a szándék kijavítása.
Nem a létezés megszűnése – hanem végre az igazi élet megkezdése.
Akkor az örökkévalóság már nem csak egy fogalom.
A tökéletesség már nem csak hit.
A felső világ már nem csak képzelet.
Az ember élő valóságként sajátítja el őket.
Az egész út szükséges
És ezért nincs rövidítés.
Senki sem éri el a „földet” Egyiptom nélkül.
Senki sem éri el a szeretetet anélkül, hogy felfedezné a gyűlöletet.
Senki sem éri el az adakozást anélkül, hogy felfedezné az egoizmust.
Senki sem éri el a Teremtőt anélkül, hogy előbb felfedezné a Tőle való elszakadást.
Ábrahám átment rajta.
Leszármazottai átmentek rajta.
Minden léleknek át kell mennie rajta belsőleg.
A száműzetésen keresztül.
A zavaron keresztül.
A fáraón keresztül.
A tehetetlenségen keresztül.
A saját magunktól való menekülés képtelenségéből fakadó kiáltáson keresztül.
Csak akkor válik szükségessé a Teremtő.
És csak azt lehet igazán megkapni, ami abszolút szükségessé válik.
Ezért a száműzetés maga is irgalom.
Mert benne a Teremtő előkészíti az edényeket az örökkévalóságra.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás