„Az ember csak a szívben lévő pontját a barátjával való kapcsolaton keresztül tudja kiterjeszteni. Nekem adja a cél nagyszerűségét, ő pedig nekem adja a cél nagyszerűségét, és így hat rám az egész csoport. Ennek eredményeként a pontom növekszik, és magához vonzza a barátok szívében lévő pontokat.
A tény az, hogy a pontom belülről bővül. Kívülről benyomást kapok a barátoktól, de ez a pontjaikból, a belső szerkezetükből származik, és mind a tőlük érkező zavarok, mind az ébredés a belső szerkezetüknek megfelelően jön.
Ők maguk nem tudják, honnan származik az inspirációjuk, milyen szervek léteznek a lelkükben, és én sem tudom ezt. De azáltal, hogy befogadom, felébresztem a saját részemet.
Más szavakkal, minden alkalommal ki kell javítanom egy bizonyos vágyamat. Bennem minden vágyat csak egy hozzá tartozó különleges zavar segítségével lehet felébreszteni.
Ezeket a zavarokat kívülről kell fogadnom. És mivel olyan megfelelő környezetben vagyok, amely inspirációt ébreszt bennem, pontosan azokat az inspirációkat és zavarokat kapom, amelyek a belső szerveimnek megfelelnek.”
Rav Dr. Michael Laitmantól a Napi Kabbala Lecke 3/23/26, Rabash, „A Mitzvot [parancsolatok] gyakorlásának mértéke”
Van egy pillanat az ember életében, amelyet logikusan nem lehet megmagyarázni.
Kívülről nézve talán semmi sem változott.
Az embernek még mindig van munkája, családja, sikerei, kényelme, tervei, örömei, felelősségei.
Az élet pontosan úgy folytatódik, mint korábban.
És mégis belülről valami fájni kezd.
Csendes üresség jelenik meg.
Nem a szokásos értelemben vett szomorúság.
Nem a veszteség vagy a csalódás okozta depresszió.
Nem a kudarcból fakadó kimerültség.
Valami mélyebb.
Mintha a szív belsejében egy rejtett kamra hirtelen kinyílt volna – és benne ott van egy kérdés, amelyet már nem lehet elhallgattatni:
Mi értelme van ennek az egésznek?
Miért élek?
Miért nem tölt el semmi igazán?
Mit is keresek valójában?
Az ember eleinte megpróbálhat elmenekülni e kérdés elől.
Még erősebben veteti magát az életbe.
A munkába.
A kapcsolatokba.
A szórakozásba.
A teljesítményekbe.
Az utazásba, a tudásba, a sikerbe, a spiritualitásba, a vallásba, a meditációba, az örömökbe, a szórakozásba.
De a furcsa az, hogy minél inkább próbálja kitölteni magát, annál inkább kezdi érezni, hogy valami lényeges még mindig hiányzik.
Kívülről nézve továbbra is működhet.
Akár sikeresnek is tűnhet.
De belülről valami elcsendesedett.
Valami már nem hiszi, hogy ez a világ önmagában képes kielégíteni a lelket.
És ez a szívben lévő pont ébredésének kezdete.
A Kabbala bölcsessége elmagyarázza, hogy az emberi élet célja nem csupán a túlélés, a szaporodás, a tapasztalatok gyűjtése vagy az idő kellemes eltöltése a halálig.
Célunk végtelenül nagyobb.
Azért lettünk teremtve, hogy tudatosan felfedjük és elérjük a Teremtőt – azt az egyetlen szerető erőt, amely a valóságot irányítja.
De ez a kinyilatkoztatás nem vak hit révén történik.
Az embernek tulajdonságaiban hasonlóvá kell válnia a Teremtőhöz.
Csak a hasonlóság révén érzékelhetjük Őt.
Ahogyan egy rádió csak azokat a frekvenciákat tudja venni, amelyek észlelésére készült, úgy az ember is csak akkor érzékeli a Teremtőt, ha olyan tulajdonságokat szerez, amelyek összeegyeztethetők Vele.
És itt rejlik létezésünk tragédiája:
Természetünknél fogva teljesen ellentétesek vagyunk a Teremtővel.
A Teremtő abszolút szeretet és adakozás.
Mi pedig abszolút önközpontúság és befogadás vagyunk.
A két forma közötti szakadék mérhetetlen.
Saját erőnkből semmilyen esélyünk sincs átlépni rajta.
És ezért, ha a Teremtő csak a hétköznapi földi vágyainkkal hagyott volna minket, örökre fogságban maradnánk ebben a világban – élve, küzdve, versengve, szenvedve, öregedve és meghalva anélkül, hogy valaha is megérintenénk létezésünk valódi célját.
De a Teremtő elültetett bennünk valamit.
Egy szikrát.
Egy rejtett magot.
A magasabb természet apró töredékét.
A kabbalisták ezt a szív pontjának nevezik.
Ez a pont nem ehhez a világhoz tartozik.
Ezért semmi sem képes kielégíteni ebben a világban.
Ez nem az élvezet iránti vágy, hanem az élvezet forrása iránti vágy.
Nem a beteljesülés, hanem az igazság iránti vágy.
Nem az ideiglenes kényelem, hanem az örök értelmezés iránti vágy.
Nem a szenvedés elől való menekülésre, hanem a Teremtővel való egyesülésre.
És amikor ez a pont felébred, az ember egész élete megváltozik.
Először nem külsőleg.
Belsőleg.
Az ember úgy érzi, mintha két világra osztódna.
Az egyik része még mindig a hétköznapi élethez tartozik – az egoista szívhez, amely kényelmet, sikert, biztonságot, elismerést és beteljesülést akar ebben a világban.
De a másik része felfelé kezd húzni.
Valami ismeretlen felé.
Valami értelmet meghaladó felé.
Valami felé, amit az ember meg sem tud fogalmazni.
És ez hatalmas szenvedést okoz.
Mert a szívben lévő pont már nem engedi, hogy az ember tovább aludjon.
Azok az örömök, amelyek egykor kielégítették, íztelenné válnak.
Azok a célok, amelyek egykor motiválták, üresnek tűnnek.
Maga a világ is kezdi elveszíteni szilárdságát.
És az ember átkozottnak érzi magát.
Nem azért, mert elvesztette a világot – hanem azért, mert a világnak már nincs ereje megtéveszteni őt.
Ez az ébredés nem véletlen.
Maga a Teremtő hívja az embert.
Hívja őt.
Meghívja, hogy emelkedjen fel a földi létezés mechanikus áramlása fölé, és váljon igazán emberré.
Mert a Kabbala szerint a biológiai ember még nem nevezhető „Embernek” (Adam).
Az igazi Ember az, aki hasonlóvá (Domeh) válik a Teremtőhöz.
És a szív pontja ennek az átalakulásnak a kezdete.
Ez a Teremtő meghívása, hogy vegyük a sorsunkat a saját kezünkbe.
A legtöbb ember teljes mértékben a természet szokásos áramlásában él.
Vágyai, gondolatai, reakciói, prioritásai, félelmei, ambíciói – mindezt automatikusan irányítja a teremtésbe beágyazott egoista program.
Nem ők választják meg vágyaikat.
Nem választják meg, mi tölti be őket.
Nem választják meg, mit üldöznek.
A természet mozgatja őket.
Mint a sodrás által hordozott leveleket.
És ezért életük rögzített törvények szerint bontakozik ki.
De abban a pillanatban, amikor a szív pontja felébred, új lehetőség jelenik meg.
Először az ember felemelkedhet azon a szint felett, ahol a sors mechanikusan irányítja.
Ezért javasolják a kabbalisták:
„Hogyan változtathatom meg a sorsomat?
Emelkedj magasabb szintre.”
Nem a külső körülmények megváltoztatásával.
Nem az események manipulálásával.
Nem babonával vagy mágikus gondolkodással.
Hanem magunkat megváltoztatva.
Mert a sors csak azon a szinten irányít minket, ahol jelenleg létezünk.
Ha ugyanazon az egoista észlelési szinten maradunk, semmi sem változik igazán. Az élet csupán jobbra-balra dobál minket, az örömtől a szenvedésig, a reménytől a csalódásig, újra és újra, mint a pingpong.
De amikor az ember szellemileg emelkedik – amikor akár csak egy kis hasonlóságot is elnyer a Teremtővel –, belép egy másik irányítási rendszerbe.
A valóság egy másik áramlásába.
Egy másik sorsba.
„A hely megváltoztatása megváltoztatja a szerencsét.”
Nem a földrajzi helyet.
A belső helyet.
A szellemi szintet.
A szív pontja ezért a létezés legforradalmibb ereje.
Mert lehetővé teszi az ember számára, hogy ne csupán a természet terméke legyen, hanem tudatosan részt vegyen a teremtésben.
De ez az út nem könnyű.
A szív pontja eleinte aprócska.
Az egoista szív hatalmas.
És a világ folyamatosan visszahúzza az embert a feledésbe.
Ezért vándorolnak az emberek évekig.
Keresnek.
Különböző utakat próbálnak ki.
Elbuknak.
Zavarba jönnek.
Kétségbe esnek.
Néha fájdalmasan élnek két világ között:
képtelenek teljesen visszatérni a hétköznapi életbe,
de szellemileg sem tudnak igazán előrelépni.
Ez a belső szakadás évekig kínozhatja az embert.
És ezért magyarázzák a kabbalisták, hogy senki sem tudja egyedül fejleszteni a szív pontját.
A pontnak környezetre van szüksége.
Egy szellemi közösségre.
Könyvek.
Tanítók.
Ugyanazt a célt követő barátok.
Mert egyedül a kis szikra azonnal elnyeli az egoista valóság hatalmas ereje.
De együtt az emberek egymásért meg tudják tartani a célt.
Amikor az egyik elesik, a többiek felemelik.
Amikor az egyik elfelejti, a többiek emlékeztetik.
Amikor az egyik meggyengül, a többiek továbbviszik.
És fokozatosan, ezen a kölcsönös munkán keresztül, a szív pontja erősebbé válik.
Amíg végül fontosabbá válik, mint e világ minden múló élvezete.
Ekkor az ember valóban kezébe veszi a sorsát.
Nem azáltal, hogy külsőleg irányítja az életét –
hanem azáltal, hogy belsőleg emelkedik.
Azáltal, hogy minden állapotot összekapcsol a spirituális gyökerével.
Azáltal, hogy megérti, miért jön a szenvedés.
Miért jön az üresség.
Miért jönnek az ébredések.
Miért jönnek a zuhanások.
És ahelyett, hogy öntudatlanul sodródna az életben a csapások által, az ember tudatosan kezd el mászni.
Ahogy a kabbalisták mondják:
„Ehelyett fogd meg a kötelet, és emelkedj fel.”
Ez az emberi szabadság valódi értelme.
Nem az, hogy azt tesszük, amit az ego kíván.
Hanem az, hogy teljesen felemelkedünk az ego fölé.
A szív pontja ennek a szabadságnak a kezdete.
Egy új sors kezdete.
Az igazi Emberré válás kezdete.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás