„Kérdés: Hogyan ismerheti fel az ember, hogy amit a világban lát, az a helyesbítetlen világnézete, a helyesbítetlen tulajdonságai eredménye?
Válasz: Ez nem könnyű. Ha az ember folyamatosan önkontrollt gyakorol, vagyis önelemzéssel és önvizsgálattal foglalkozik, és megpróbálja magából valami objektívet kihozni, akkor megérti, mik a reakciói.
Ha megfelelő társaságban van, és folyamatosan példát mutat mindenkinek ebből a hozzáállásból, akkor úgy hangolódhat rá a valóság észlelésére, hogy egyértelműen megkülönbözteti: ezt az egoizmusomban érzem, amit folyamatosan fejlesztenem és kijavítanom kell. És így másképp fogja látni a világot.
Kérdés: Ezt meg lehet tanítani?
Válasz: Igen, de minden nagyon nehéz. Elvileg senki sem foglalkozik ezzel, mert ez nem az a szokásos munka, amit az ember magán végez, amikor készségeket vagy szakmát sajátít el, hanem egy egyértelmű irány, hogy új világnézetet szerezzen.
Az új világnézet egy teljesen más állapot az ember számára, ez az adás és mások szeretetének minősége; ez az, amikor szükséges megváltoztatni önmagunkat. Ez egy teljesen más módszer a változásra, nem szakmai fejlődés, nem önmagunk megváltoztatása rendszeres gyakorlatok és tevékenységek révén, hanem nagyon különleges gyakorlatok és tevékenységek, amelyek arra vezethetik az embert, hogy másokon keresztül lássa a világot, azaz úgy, ahogy mások látják.
Megjegyzés: Tehát ez azt jelenti, hogy mások olyanok, mint a saját tükre önmagának. Elvileg ez megoldaná minden problémánkat. Képzeljük el, ha az embereknek nem lenne panaszuk senkire – sem házastársaknak házastársakra, sem országoknak országokra –, akkor csak önmagunk javításával foglalkoznánk, és nem másokéval.
Saját megjegyzésem: Teljesen igaz.
Kérdés: De ez csak olyan jó környezetben lehetséges, amely megérti és ápolja ezt. Mégis, az embernek kell lennie némi hajlamnak erre?
Válasz: Igen, de ez nem mindenkire vonatkozik. Minden generációban nagyon kevés ilyen ember van.
Kérdés: Ez velünk született tulajdonság? Vagy bárki megtanulhatja ezt, ha megfelelő a környezet?
Válasz: Elvileg igen. Mégis vannak olyanok, akik eleve hajlamosak arra, hogy megváltozzanak, és úgy szemléljék a világot, mintha másokon keresztül tennék.
Ehhez az embernek felül kell kerekednie az egoizmusán, és el kell sajátítania a szeretet és a másokkal való kapcsolódás tulajdonságát. Ráadásul csak egy bizonyos pozitív környezetben, és nem valamilyen bűnözők vagy mások társaságában, csak így lesz képes teljesen másként szemlélni a világot, nem az egoista „énjén” keresztül.”
Rav Dr. Michael Laitman a KabTV „A koronavírus utáni korszak” című műsorában, 2020.05.07.
Emberi életünk célja, hogy felismerjük, elérjük és igazoljuk a Teremtőt, mint a valóság egyetlen, jótékony erőjét – azzal az érdemmel, hogy hozzá hasonlóvá válunk.
És mégis, hogy ez a felismerés valós, független és megérdemelt legyen, teljes ellentétben vele lettünk teremtve.
Minden bennünk ellenáll ennek.
Olyan természetbe születünk, amely magába szív, számol, védi magát, és ösztönösen a létezés középpontjába helyezi magát. Míg a Teremtő tiszta adás, mi tiszta fogadás vagyunk. Míg Ő csak azért létezik, hogy adjon, mi csak azért létezünk, hogy vegyünk.
Így hát az előttünk álló út nem egy szelíd finomítás.
Hanem a létezés teljes megfordítása.
Arra kérnek minket, hogy váljunk olyanná, amilyenek nem vagyunk.
Hogy olyan tulajdonságokat szerezzünk, amelyekkel soha nem születtünk.
Olyan mélyreható átalakuláson kell átesnünk, amely nem hasonlítható össze semmivel a hétköznapi emberi tapasztalatokból.
Egy valóban természetfeletti átalakulás.
A kabbalisták – azok, akik végigjárták ezt az utat, és közvetlen megértésen keresztül tanulmányozták a valóság szerkezetét – nem hagyták ezt elvont ideálként. Felfedtek egy módszert.
Nem elszigetelten.
Nem filozófiai gondolatokban.
Hanem egy élő rendszerben – egy zárt, szándékos környezetben.
Egy csoportban.
Ebben a környezetben valami radikális válik lehetségessé.
Az ember elkezdhet kilépni önmagából.
Nem az egója megsemmisítésével – mert az lehetetlen. Az ego megmarad, növekszik, erősödik. De korlátozható. Elfedhető. Elhallgattatható – nem törölhető, hanem egy másik hatóság alá helyezhető.
És abban a térben – valami teljesen új kezdődhet.
Az ember elkezdhet úgy élni, hogy nem a saját vágyai…
hanem mások vágyai vezérlik.
Eleinte ez természetellenesnek tűnik. Sőt, mesterségesnek.
Másokért cselekedni.
Másokra gondolni.
Megpróbálni érezni, mi hiányzik nekik, mire van szükségük, mire vágynak.
Minden bennünk ellenáll ennek a mozgásnak.
Az ego kigúnyolja, elutasítja, alkudozik vele.
De lassan – ismételt erőfeszítések révén – változás kezdődik.
A súlypont elmozdul.
Nem teljesen, nem tisztán – de annyira, hogy valami új jöhessen létre:
A létezés második tengelye.
Ebben az új módban a barátok sikere fontosabbá válik, mint a saját.
Nem mint erkölcsi ideál – hanem mint a rendszer törvénye.
Ami nekik van – az van neked is.
Semmi több.
Ha ők nem kapnak – te sem kapsz.
Ha ők nem emelkednek fel – te sem emelkedsz fel.
Ez abszolút.
És eleinte ez elviselhetetlennek tűnik.
Mert eltünteti a magánfejlődés utolsó illúzióját.
Nincs személyes spiritualitás.
Nincs elszigetelt fejlődés.
Nincs magánkapcsolat.
Minden összekapcsolódik.
Minden megosztott.
Minden egymástól függ.
Így az ember elkezd megérteni valami sokkolót:
„Nincs semmim, ami az enyém lenne.”
A saját vágyam – ha magára hagyom – állatias.
Zárt. Korlátozott. Képtelen a felemelkedésre.
De amikor magamévá teszem a barátok vágyát – valami megváltozik.
Még ha a vágyuk még nem is spirituális,
amikor befogadom magamba és dolgozom vele,
bennem spirituálissá válik.
Ez a fordulat.
Ez a titok.
A barát testiségéből lesz az én spiritualitásom.
Most a munka precíz lesz.
Átveszem a hiányosságaikat.
A hiányukat.
A vágyakozásukat – még ha az homályos, törött vagy zavaros is.
Befogadom magamba.
Felemelem – nem magamért, hanem értük.
A magasabb erő felé emelem.
És aztán – ugyanazon a kapcsolaton keresztül – visszaadom a beteljesülést.
Nem az enyémet.
Soha nem az enyémet.
Csatornává válok.
Átlátszó csatornává.
Egy élő csővezeték, amelyen keresztül a Teremtő áramolhat.
Ez az, amit jelent az, hogy hasonlítsunk Rá.
Nem teremteni.
Nem irányítani.
Nem birtokolni.
Hanem összekötni.
Között állni – önmagunk nélkül.
Csak úgy létezni, mint egy átjáró, amelyen keresztül a jóság eljuthat másokhoz.
És itt az út még élesebbé válik.
Senki sem szabadíthatja ki magát.
Egy fogoly nem húzhatja ki magát a börtönből.
Csak mások tehetik meg.
Csak a kapcsolaton keresztül – a kölcsönös felelősségen keresztül – tudunk kiszabadulni az én zárt köréből.
Mint az emberek, akik egy gödörbe szorultak, és kötelet dobálnak egymásnak,
mindegyiküket csak a többiek keze mentheti meg.
És pontosan azért, mert az egyik segít a másiknak –
mindegyikük sikerrel jár.
Ez a rendszer pontos.
Ha nem tartom meg ezt a képet – ha még mindig azt hiszem, hogy egyedül tudok előrehaladni – a valóságon kívül maradok.
Mert maga a valóság is integrált rendszerként épül fel.
Mindenki a többiekért létezik.
Mindenki a többieken keresztül emelkedik fel.
Mindenki csak azt kapja meg, ami a másokba fektetett energiáján keresztül áramlik hozzá.
És akkor az ember eljut egy olyan tisztánlátásig, amelynek őszintesége szinte elviselhetetlennek tűnik:
„Mit nyerek valójában mindebből?”
És a válasz pontos.
Amit adok – az az, amim van.
Semmi több.
Amit beléjük fektetek – az az egész életem, az egész beteljesülésem, az egész létezésem.
Ez nem költészet.
Ez szerkezeti kérdés.
Nem lehetek magasabb rendű, mint a barátaim, mert csak a hiányosságaikból élek.
A hiányuk az én üzemanyagom.
A vágyuk az én hajóm.
Az ő beteljesülésük az én beteljesülésem.
És így a kezdeti ellenállás – az az érzés, hogy ez valamiféle önmegsemmisítés, sőt rabszolgaság – elkezd átalakulni.
Mert ez nem mások rabszolgasága.
Hanem a saját én börtönéből való felszabadulás.
Igen – a felszínen úgy tűnik, mintha önként adnánk át magunkat.
Mintha eladnánk magunkat szolgálatra.
De mit adunk át?
Csak a független létezés illúzióját.
Csak a szűk, fullasztó „én magamért” identitás.
Helyette valami végtelen nyílik meg.
Egy élet, amely nem korlátozódik egyetlen vágyra,
hanem kiterjed sokan vágyaira.
Egy érzékelés, amely nem egy testbe zárva,
hanem a lelkek közötti közös térben létezik.
Egy kapcsolat, amelyet nem képzelünk el – hanem megélünk.
És abban a közös térben – pontosan ott – megnyilvánul a Teremtő.
Nem az egyén belsejében.
Hanem azok között, akik megtanultak egymásért létezni.
Akkor, és csakis akkor, tud az ember igazán igazolni Őt.
Mert már nem egyetlen, szenvedő, elszigetelt vágyból tekint a valóságra.
Az egészet érzékeli.
Részt vesz az áramlásban.
Hasonlít az életet adó erőhöz.
És ez a hasonlóság – ez a törékeny, nehezen megszerzett hasonlóság – a kulcs.
Ez az, ami átalakítja az észlelést.
Ez az, ami a hitet megvalósulássá változtatja.
Ez az, ami felfedi, hogy minden mögött – mindig is létezett
egy egyetlen, jóságos, szerető erő.
És hogy ezt felfedezzük – el kellett tűnnünk önmagunkból és újjászületnünk másokban.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás