„….. Az ütközéssel való egyesülés olyan állapot, amikor mind a Teremtő, mind a teremtmény (Partzuf) nem saját maguk számára akar befogadni, hanem készek összekapcsolódni, hogy örömet szerezzenek egymásnak. Vagyis én neked vagyok, és te nekem vagy, nem azért, hogy élvezd magad, hanem hogy örömet szerezz a másiknak.
Baal HaSulam ezt egy vendég és egy házigazda közötti interakció példáján szemlélteti.
Vagyis a szűrő ellenállási erő. Egyrészt az öröm kényszeríti őt, másrészt pedig rendelkezik az ellenállás erejével. Ezt nevezzük ütközéssel való egyesülésnek…”
Michael Laitman blogjából, 2023. szeptember 26-án
Egyetlen, határtalan erőn belül létezünk – egy életforráson belül, amely nem tesz mást, csak ad.
Nem szükségből, nem hiányból teremtett minket, hanem túlcsorduló szeretetből – abból a vágyból, hogy megosszon mindent, amije van. És mit teremtett? Egy lényt, aki képes fogadni. Egy edényt, amely képes érezni az örömöt, a beteljesülést, a melegséget, magát az életet.
Ez a lényegünk: a vágy, hogy fogadjuk.
És első pillantásra ez tökéletesnek tűnik.
A forrás adni akar. Mi fogadni akarunk.
Mi lehetne harmonikusabb ennél?
De ezen egyszerűség mögött olyan mély törés rejlik, amely meghatározza egész létezésünket.
Mert a megérdemelt szeretet nélküli fogadás valami elviselhetetlent teremt.
Szégyent.
Célunk nem csupán az, hogy betöltődjünk.
Hanem az, hogy méltók legyünk a betöltődésre.
Nem erkölcsi érték értelmében, hanem egyenértékűség értelmében – hogy ne koldusokként álljunk a bőség előtt, hanem partnerekként benne. Nem passzív befogadókként fogadni, hanem olyanokként, akik viszonozni tudják a szeretetet.
Ezért nem ért véget a teremtés a tökéletességgel.
Ehelyett széttört, és elrejtőzött.
Olyan világba kerültünk, ahol az élet forrása rejtve van, ahol a szeretet nem nyilvánvaló, ahol az adás nem természetes, ahol minden töredezettnek, véletlenszerűnek, összefüggéstelennek tűnik.
Egy olyan világba, ahol magányosnak érezzük magunkat.
Mert csak ebből a távolságból születhet valami példátlan: egy teremtmény, amely úgy dönt, hogy viszonozza.
És itt kezd szűkülni a paradoxon.
Mi befogadók vagyunk. Ez a természetünk.
Nem tudjuk abbahagyni a vágyakozást. Nem tudjuk abbahagyni a szükségletet. Nem tudjuk abbahagyni a beteljesülés iránti vágyat.
Hogyan hasonlíthatnánk tehát egy olyan erőre, amely csak ad?
Hogyan válhat egy teljesen a vételen alapuló lény olyanná, amely ad?
Lehetetlennek tűnik.
És akkor jön az a csendes, szinte láthatatlan változás, ami mindent megváltoztat:
Nem a cselekvés – hanem a szándék.
A cselekvésben semmi sem változik.
A forrás ad. Mi fogadunk. Ez örökre így marad.
De a szándékban egy teljesen új valóság alakulhat ki.
Ha a forrás szeretetből ad, akkor mi is megtanulhatunk szeretetből fogadni.
Ha a forrás örömöt hozni akarva ad, akkor mi is örömöt hozni akarva fogadhatunk.
És hirtelen ugyanaz a cselekedet – a fogadás – átalakul adássá.
De ez az átalakulás nem gyengéd.
Ellenálláson keresztül születik.
Mert amint elkezdjük érezni ennek az igazságnak akár csak egy nyomát is, szörnyű ellentmondás ébred bennünk.
A forrás mindent meg akar adni nekünk.
De mi nem tudjuk magunknak elfogadni.
Úgy érezzük, hogy ha saját magunkért fogadjuk el, az elválaszt minket, leértékelődik az ajándék, a szeretet fogyasztássá válik.
Így állunk a bőség előtt – és elutasítjuk.
Nem azért, mert nem akarjuk.
Hanem azért, mert túlzottan akarjuk ahhoz, hogy önző módon elfogadjuk.
Ez a töréspont.
Csak úgy tudunk fogadni… ha megtagadjuk a fogadását.
Ezen elutasítás gyökere egy olyan erő, amely hatalmasabb magánál a vágyon:
A lelki szégyen.
Ez nem a társadalom szégyene, sem a kudarc szégyene.
Hanem az a elviselhetetlen érzés, hogy szeretnek minket, anélkül, hogy mi is viszonoznánk a szeretetet.
Ég.
Megfosztja az örömöt édességétől.
A beteljesülést kínzássá változtatja.
Minél jobban érezzük annak nagyszerűségét, amit kapunk, annál lehetetlenebbé válik, hogy magunknak vegyük.
Így hát mindent elutasítunk.
Még magát az életet is.
És mégis, ez az elutasítás újabb fájdalmat okoz.
Mert a forrás szenved.
Mint egy házigazda, aki szeretettel készített elő mindent… csak hogy lássa, ahogy a vendég nem hajlandó enni.
Képzeld el.
Egy asztal, tele gondossággal, figyelemmel, odaadással.
Minden apró részletet neked készítettek.
Te pedig ott ülsz, megdermedve.
Nem tudsz enni.
Nem azért, mert nem vagy éhes – hanem mert nem tudod elviselni azt az érzést, hogy kapsz anélkül, hogy adnál.
A házigazda sürget téged:
„Kérlek… ezt neked készítettem. Ez az én örömöm.”
És hirtelen valami megváltozik.
Rájössz – Az elutasításod fáj annak, aki szeret téged.
Most a dilemmád megváltozik.
Korábban a probléma a szégyened volt.
Most a probléma az ő fájdalmuk.
És abban a pillanatban új lehetőség születik.
Ehetsz… nem magadért.
Hanem értük.
Külsőleg semmi sem változik.
Még mindig eszel.
Még mindig kapsz.
De belsőleg minden megfordult.
Már nem a saját éhségedben vagy.
Hanem az ő örömükben.
Az étel másodlagossá válik.
Már nem arról szól, hogy magadat töltsd meg – hanem arról, hogy őket elégítsd ki.
És ebben a változásban valami csodálatos történik:
A szégyen eltűnik.
Mert már nem fogadsz.
Hanem adsz.
Ez az ellenálláson keresztül megnyilvánuló szeretet.
Nem a természetesen áradó szeretet.
Nem a vágyat követő szeretet.
Hanem az ellenállásból faragott szeretet.
Ahol a vágy egy irányba húz – és a szándék ellene áll.
Ahol az öröm hív – és az ellenállás válaszol.
Ahol maga az elutasítás válik egy mélyebb kapcsolat alapjává.
De a mi világunkban ez a kapcsolat rejtve van.
Nem látjuk a gazdát.
Nem érezzük azt a forrást, ami a kapott dolgok mögött van.
Érzések zárt körében élünk, a beteljesülést kergetjük anélkül, hogy tudnánk, honnan származik.
Így a munka máshol kezdődik.
Közöttünk.
Másokkal való kapcsolatunkban kapunk egy teret a gyakorlásra.
Egy helyet, ahol szimulálhatjuk ezt a rejtett kapcsolatot.
Ahol megpróbálhatunk adni jutalom nélkül.
Kapni anélkül, hogy elvennénk.
Törődni számítás nélkül.
Először mesterségesnek tűnik.
Még hamisnak is.
Egy játéknak.
De lassan, az ismételt erőfeszítések révén, valami kezd kialakulni.
Egy közös tér.
Egy törékeny légkör, amely magasabb rendű, mint az egyéni vágy.
És benne – kezdjük érezni, hogy mik nem vagyunk.
Látjuk, mennyire képtelenek vagyunk az igazi szeretetre.
Hogy minden gesztus keveredik az egóval.
Hogy minden szándék befelé hajlik.
És ez a felismerés nem vezet kétségbeeséshez.
Hanem egy élesebb, tisztább imához vezet.
Egy igényhez, hogy ne érezzük magunkat jobban – hanem másokká váljunk.
Hogy eljussunk oda, ahol készek vagyunk teljesen elveszíteni önmagunkat.
Hogy semmivé váljunk.
Hogy elengedjünk minden ösztönt, ami meghatározza bennünket.
Nem önutálatból – hanem vágyból.
A vágyból, hogy önmagunk nélkül szeressünk.
És akkor, amikor a kontraszt elviselhetetlenné válik – Amikor a szakadék aközött, amik vagyunk, és amit érzünk, abszolút lesz – Készen állunk.
Készen arra, hogy ne fogadjuk be.
Készen arra, hogy ne önmagunkért létezzünk.
Készen arra, hogy újrakezdjük a nulláról.
Abból a nullából valami teljesen új épülhet fel.
Egy mértéktartó befogadás.
Egy tudatos elfogadás.
Egy élet, amelyet nem az éhség hajt – hanem a cél.
Mint valaki, aki felépül a függőségből, elkezdünk számolgatni:
Mit vehetek el… nem magamnak?
Hogyan élhetek… nem önmagamban?
És lassan, remegve, elkezdünk elfogadni.
Nem azért, mert akarjuk.
Hanem azért, mert az elutasítás fájdalmat okozna a forrásnak.
Mert a szeretet most befogadást követel.
Ez a végső fordulat.
Az elutasítás nem elég.
Ahhoz, hogy adjunk, fogadnunk kell.
De csak az ellenálláson keresztül.
Csak a szándék által.
Csak azáltal, hogy kilépünk önmagunkból.
A szeretet az ellenálláson keresztül a létezés legmélyebb paradoxona.
Egy lény, aki mindent akar, meg kell tanulnia mindent elutasítani –
hogy mindent fogadjon.
Nem önmagában.
Hanem önmaga túloldalán.
Egy másik örömében.
És ott, azon a lehetetlen helyen – A vágy és az elutasítás között, a szégyen és a szeretet között, az én és az átadás között – Egy újfajta élet jelenik meg.
Nem a hajó belsejében.
Hanem közöttük.
Ahol az adás és a fogadás már nem ellentétek – Hanem egy.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás