2. RABASH, 20. cikk (1985), „Aki megkeményíti a szívét”
„Tudnunk kell, hogy két akadály áll az ember előtt, amelyek nem engedik átlépni a korlátot és eljutni a Teremtő iránti szeretethez, mivel az ember születésétől fogva a saját javára való fogadás vágyával rendelkezik, és semmit sem tud haszonszerzés nélkül tenni. Vagyis az ember lemondhat az önmagának való átvételről annak érdekében, hogy valamit adjon valakinek, ha ez érzelmi elégedettséget nyújt neki. Ebben az esetben lemondhat az önmagának való átvételről.
Például egy ember dolgozhat egy fontos személynek. Ha mondjuk a lubavicsi ADMOR bőrönddel érkezik a repülőtérre, átadja azt egyik követőjének, és 100 dollárt ad neki a munkájáért. Természetesen a követő nem akarja elfogadni a fizetést a rabbitól, és visszaadja neki. Ha a rabbi megkérdezné tőle: „Miért nem akarod elfogadni? Túl keveset fizettem a munkádért? Ha egy közönséges hordárnak adtam volna 10 dollárt, örült volna; miért nem akarod elfogadni?” A követő így válaszolna: „Az a kiváltság, hogy a rabbit szolgálhatom, számomra többet ér, mint bármilyen vagyon a világon, amit a rabbi adhatna nekem.”
Látjuk tehát, hogy az ember jutalom nélkül is dolgozhat egy fontos személynek. Ezért amikor valaki a Tóra és a micvot [parancsolatok] gyakorlásába kezd, hogy adakozzon, bizonyára feladhatja az önszeretetet a Teremtő kedvéért. Ekkor mit tesz a Teremtő munkájának akadályozója, hogy az ember ne tudjon a Teremtő útján járni? Egy dolgot tesz: nem engedi, hogy az ember leírja a Teremtő nagyságát és fontosságát. Ebből következik, hogy a Sitra Achra [másik oldal] minden ereje a Teremtő ellen irányul. Azt mondja neki: „Tudom, hogy nagyon erős vagy, vagyis képes vagy legyőzni a vágyaidat, ellentétben a gyenge elméjű és gyenge szívű emberekkel. Te vagy a legerősebb az erősek közül. Azonban az az oka, hogy nem jársz az igazság útján, hogy a cél nem annyira fontos számodra, hogy önmagadat feladnád érte. Ezzel az erővel akadályozza meg őt a cél elérésében.
Ezt mondja a Zohar Rabbi Yitzhak nevében: „Nem találtunk senkit, aki a Teremtő előtt olyan kemény szívű lett volna, mint a fáraó.” Vagyis nem becsülte a Teremtőt, és azt mondta: „Ki az az Úr, hogy engedelmeskedjek a szavának?” Ez az első akadályozó.
A második akadályozó az, hogy amikor az ember látja, hogy legyőzte az érveit, túllép az ésszerűségen, és nem veszi figyelembe, amit az mond neki, akkor panasszal fordul Izrael ellen. Vagyis azt, aki a Teremtő útján akar járni, Yashar-Elnek [egyenesen a Teremtőhöz] nevezik, ami közvetlenül a Teremtőhöz vezet. Ez azt jelenti, hogy azt akarja, hogy minden cselekedete egyenesen a Teremtőhöz emelkedjen, és nem akar más szándékot.
Emiatt mit tesz a másik akadályozó? Megalázza benne az Izráelt, és azt mondja neki: „A benned lévő Izráel nagyon gyenge, mind a képességekben, mind a győzelemhez szükséges erőben. Gyenge a karaktered, és az az út, amelyen menni akarsz – ahol minden cselekedet kizárólag a Teremtőért történik – csak olyan Izráeltől követelhető, aki rendelkezik az összes szükséges tulajdonsággal, nevezetesen jó neveléssel, képességekkel és a benne lévő gonosz elleni küzdelemhez szükséges bátorsággal. Ő járhat ezen az úton, de te nem.”
Így hát mivel akadályozza meg őt? Már nem a cél fontosságáról beszél neki, mint a fáraó érvelése, aki vitatta a cél fontosságát. Inkább azt mondja neki, hogy a cél nagyon fontos, de „Te nem vagy elég fontos ahhoz, hogy ilyen magasztos úton járhass, ezért járj a nagyközönség útján, és nem kell kivételesnek lenned. Csak ez az út alkalmas számodra.”
Az igazi, hiteles spirituális út nem oda vezet minket, ahová várjuk.
Egy teljesen ismeretlen, teljesen példátlan irányba visz minket – mert azt követeli, hogy lépjünk be egy olyan létezésformába, amely minden jelenlegi énünk felett áll és azzal szemben áll.
Egész természetünk, és a valóság, amelyben élni érezzük magunkat, egyetlen alapra épül: egy 100%-ban önző, önigazoló, individualista vágy a kapásra.
Minden, amit gondolunk, amit akarunk, amiért törekszünk – ebben gyökerezik.
És akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem,
még akkor is, ha a „spirituális úton” járunk, ugyanaz az ego hajt minket.
Erőt ad nekünk.
Motivációt ad nekünk.
Inspirációt ad nekünk.
Mert legbelül még mindig elvár valamit cserébe.
Amíg úgy érezzük, hogy haladunk előre, megértünk, nyerünk, fejlődünk – biztosak lehetünk benne, hogy még mindig ennek hatása alatt állunk.
Hogy még mindig él, még mindig számol, még mindig reméli, hogy megkapja a jutalmát.
És ezért támogat minket továbbra is.
De a spiritualitás…
valami teljesen másra épül.
A Teremtő tulajdonságaira – a tiszta, feltétel nélküli, önzetlen szeretetre és adakozásra.
És amíg nem kezdjük el igazán érzékelni, hogy ez mit jelent,
addig nem érthetjük meg, milyen átalakulásra van szükségünk.
Nem fokozatos javulásra.
Nem finomításra.
Hanem valami abszolút dologra.
A létezés teljes megfordulása.
Csak amikor az ember elkezd közeledni ehhez a küszöbhöz,
változik meg az ego hozzáállása.
Segítőből ellenséggé válik.
Mert most, először, kezdjük érezni, hogy valójában mit kérnek tőlünk:
Hogy ne magunkért létezzünk.
És hogy csak másokért kezdjünk létezni – különösen akkor, amikor nem akarjuk,
különösen akkor, amikor nem tudjuk.
Át kell lépnünk abból az állapotból, amikor a létezésünket magunkban érezzük – azáltal, amit kapunk, amit élvezünk, amit betöltünk – abba az állapotba, amikor csak akkor érezzük az életet, amikor szeretünk, szolgálunk és adunk másoknak,
miközben teljesen megfeledkezünk magunkról.
Hogy ne legyünk többé egy befogadó edény, hanem egy átlátszó átjáró – egy élő csatorna, amelyen keresztül a Teremtő bősége áramlik másokhoz.
És nem azok felé, akiket természetesen szeretünk.
Nem azok felé, akikkel vér, haszon vagy érzelmi közelség fűz minket össze.
Hanem mindenki felé.
Kivétel nélkül.
Láthatatlanul.
Önzetlenül.
Feltétel nélkül.
És pontosan itt – ennek a felismerésnek a pillanatában – ébrednek fel a kérdések.
„Ki az a Teremtő, akinek a hangjára engedelmeskednem kell?”
„Mit jelent ez a munka számodra?”
Ezek a kérdések már nem elvontak.
Égetnek.
Megrázzák minden alapjait.
Mert most az ego megérti, mit követelnek tőle.
És visszautasítja.
Először a cél fontosságát támadja – mint a fáraó.
Ki ez? Miért lenne ez ennyire fontos?
És ha valahogy legyőzzük ezt…
megváltoztatja a stratégiáját.
Azt mondja nekünk:
Igen, a cél nagyszerű. A Teremtő magasztos. Ez az út igaz.
De nem neked.
Túl gyenge vagy.
Túl ingatag.
Túl közönséges.
Ez az út a különleges lelkeké – nem olyanoké, mint te.
És akkor…
visszavonul.
Az inspiráció eltűnik.
Az erő eltűnik.
A belső támogatás eltűnik.
Függő helyzetben maradunk – már nem tudunk visszatérni az egyszerű, egoista életbe,
de még nem tudunk belépni az adakozás életébe.
A levegőben lógva.
És itt kezdjük érezni a falat.
Egy valódi, kézzelfogható, áthatolhatatlan akadályt.
Kezdjük megérteni, mi is valójában az adakozás – és mennyire ellentétes velünk.
Mennyire elfogadhatatlan.
Mennyire érthetetlen.
Mennyire lehetetlen.
És hogy saját erőnkből – nincs esélyünk.
Ez az igazság pillanata.
És itt választás előtt állunk.
Hogy elmeneküljünk a kérdések elől.
Hogy elhallgattassuk őket.
Hogy visszameneküljünk a megszokott életbe.
Vagy…
hogy felhasználjuk őket.
Hogy ezeket a kérdéseket – és fordítsuk őket befelé.
Tényleg tudom, ki a Teremtő?
Tényleg úgy érzem, hogy ez az életem célja?
És ha nem tudunk válaszolni…
akkor nem tettetjük.
Valami másra támaszkodunk.
Arra, amit a csoporttól kapunk.
A környezettől.
A hiteles forrásoktól.
Amikor nincs ésszerű válasz,
feloldódunk a közösségben.
Elengedjük saját gondolatainkat, kétségeinket, számításainkat.
És elkezdünk építkezni valami olyanra, ami semminek tűnik: a hitre.
Nem vak hitre – hanem egy kapcsolatra egy magasabb állapothoz, amit még nem érzünk.
Úgy cselekszünk, mintha már hozzá tartoznánk.
Mintha már rendelkezésünkre állnának a Teremtő tulajdonságai.
Mintha már az adakozásban élnénk.
És ugyanakkor – imádkozunk.
Nem a tudásból.
Nem a magabiztosságból.
Hanem a tehetetlenségből.
Abból a felismerésből, hogy ez az átalakulás valóban természetfeletti – természetünk felett áll, természetünkkel ellentétes.
Hogy logikailag, természetesen – lehetetlen.
És mégis…
azt is érezzük, hogy ezt a vágyat nem véletlenül kaptuk.
Hogy a Teremtő ébresztette fel.
Hogy Ő biztosította a módszert.
Hogy Ő helyezett minket a megfelelő környezetbe.
Így hát elfogadjuk a kabbalisták útját.
Elfogadjuk, hogy a megfelelő imádságon keresztül – egy kollektív, igazi, égő szükségleten keresztül – kaphatunk egy második természetet.
Egy új szívet.
Egy új szándékot.
De ez csak akkor jöhet el,
miután teljes mértékben feltárjuk magunkban Egyiptomot.
Miután felfedjük a fáraót, a kémeket, az ellenállást – minden olyan erőt, amely a Teremtővel szemben áll.
Miután illúziók nélkül érezzük, hogy egoista természetünk egy zárt rendszer – amely mindent felemészt, mindent elpusztít, mint egy betegség, amely az életen táplálkozik.
Csak ebből a szembetűnő ellentétből – azt, amik vagyunk, és azt, ami a Teremtő – születhet igazi vágy.
Szükséglet.
Kiáltás.
És csak akkor…
amikor a „ki” és a „mi” kérdései teljesen megértek bennünk – nem kételyként, hanem követelésként – akkor szűnnek meg akadályként.
És pontosan azokká a kapukká válnak, amelyeken keresztül kilépünk Egyiptomból.
Amelyeken keresztül a Teremtő kinyilatkoztatja jeleit.
Amelyeken keresztül megkapjuk
azt, amit soha nem tudnánk magunk teremteni:
A szeretni tudás képességét.
Az adni tudás képességét.
Az élni tudás képességét önmagunkon kívül.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás