„A forma egyenértékűségét illetően – ami egy korrekció a szégyen kenyerének elkerülésére – szó szerint úgy értelmezhetjük, hogy mivel ami Őt illetően megengedett – azaz a »cselekedeteidből ismerünk meg Téged« felismerése –, azaz hogy Ő elégedettséget érez, amikor a teremtményekre árasztja kegyelmét –, ezt nevezzük »vágyának, hogy jót tegyen teremtményeivel«. Ezért az alacsonyabb rendűeknek is el kell érniük ezt a tulajdonságot, hogy örömüket leljék az adakozásban. Bölcseink szavaival élve ezt úgy nevezik: „Ragaszkodj az Ő tulajdonságaihoz, ahogyan Ő irgalmas, úgy legyél te is irgalmas.”
Rabash, Válogatott jegyzetek 332. A forma egyenértékűségéről”
Van valami mélyen nyugtalanító ebben az elképzelésben – valami, ami nem hagy nyugodni az embert, ha egyszer felébred benne.
Ha a célunk az, hogy a Teremtőt kinyilatkoztassuk azáltal, hogy hasonlóvá válunk hozzá…
Akkor mindent, amik vagyunk, mindent, amit természetesen érzünk, mindent, amit ösztönösen választunk – meg kell kérdőjeleznünk.
Mert mi van, ha pontosan ellentétes formában vagyunk felépítve?
Először ezek a szavak könnyedén áthaladnak rajtunk.
„Adakozás.”
„Mások iránti szeretet.”
„A forma egyenértékűsége.”
Nemesnek hangzanak. Szinte költőinek.
Bólintunk. Egyetértünk. Továbbmegyünk.
De lassan – szinte fájdalmasan lassan – valami kezd tisztázódni.
Ezek nem ideálok.
Ezek követelmények.
És nem csupán a viselkedésre vonatkozó követelmények, hanem arra, ami a lényünk legmélyén van.
A Teremtő tulajdonságait egyszerűen, szinte megtévesztően egyszerűen írják le:
tiszta, önzetlen, feltétel nélküli adás.
Nem azért ad, mert jó érzés.
Nem azért ad, mert viszonzást kap.
Nem azért ad, mert indokolt.
Csak ad – mert ez a természete.
És akkor elkezdünk őszintén magunkra nézni.
Minden mozdulatunk…
Minden gondolatunk…
Minden érzelmi számításunk befelé irányul.
Mit nyerek vele?
Mit veszítek vele?
Hogyan tűnök?
Mit érdemlek?
Még a szeretetünk is feltételes.
Még a kedvességünk is mértéktartó.
Még az áldozataink is rejtett elvárásokat hordoznak.
És ez a felismerés…
nem gyengéd megvilágosodásként érkezik.
Sokként érkezik.
Újra és újra elolvassuk a kabbalisták szavait:
„Cselekedeteidből ismerünk meg Téged.”
„Közöttünk építjük a Teremtőt.”
„Szeresd barátodat, mint önmagadat.”
És eleinte távoliaknak tűnnek – szinte szimbolikusaknak.
De fokozatosan ijesztő konkrét formát öltenek.
Mert nem eszmékről beszélnek.
Hanem egy módszerről.
Egy olyan módszerről, amely nem hagy helyet a bujkálásnak.
A barátok iránti szeretet.
Nem arról van szó, hogy nekik kell szeretniük engem.
Hanem arról, hogy nekem kell szeretnem őket.
Nem belsőleg, valami elvont szándékban.
Hanem nyíltan. Aktívan. Láthatóan.
Hogy megmutassam.
Hogy támogassam.
Hogy másokban felébresszem a bizalmat, hogy ilyen szeretet egyáltalán lehetséges.
És itt teljes erővel felébred az ellenállás.
Miért kellene szeretnem őket?
Mi van, ha tévednek?
Mi van, ha nem érdemlik meg?
Mi van, ha nagyobbak nálam? Kisebbek nálam?
És akkor jön a mélyebb tanítás:
Nem számít.
Mert amit bennük látsz… az nem ők.
Hanem a Teremtő.
Itt válik az út szinte elviselhetetlenné.
Hogy minden barátommal úgy viszonyuljak, nem a viselkedésük szerint, nem az én ítéletem szerint, hanem mintha maga a Teremtő állna mögöttük – mozgatva őket, formálva őket, pontos formában bemutatva őket nekem – hogy én választhassak.
Válasszam a szeretetet az elutasítás helyett.
Válasszam az alázatot a kritika helyett.
Válasszam az imát az irányítás helyett.
Még akkor is, ha minden bennem az ellenkezőjét kiabálja.
Különösen akkor.
És lassan feltárul egy újabb réteg – amely megrenget valami alapvetőt az önmagunkról alkotott képünkben.
A spiritualitásban… én nem létezem.
Nem úgy, ahogy elképzelem.
Nem mint elszigetelt, jelentőségteljes egyén.
Senki sem kérdezi, mit érzek.
Senki sem méri a személyes sikereimet.
Senki sem tekinti az én belső számításaimat az enyémnek.
Mert a Teremtő nem „hozzám” viszonyul.
Ő egy egészhez viszonyul.
Egyetlen, egységes kapcsolati struktúrához.
És itt valami szinte félelmetes – és ugyanakkor felszabadító – dolog tárul fel.
Nem arra vagyok hivatott, hogy egyedül álljak.
Arra vagyok hivatott, hogy feloldódjak.
Hogy egy élő szervezet sejtjévé váljak.
Egy sejt, amely nem önmagáért él, nem önmagáért számol, nem önmagáért létezik – hanem kizárólag az egész életéért.
És ez az egész…
az a hely, ahol a Teremtő megnyilvánul.
Ennek legkisebb kifejeződése a tízes.
Egy kis csoport.
Tíz ember – vagy még kevesebb –, akik nem egyénekként kezdenek cselekedni,
hanem egy test részeként.
És ebben a testben egy teljesen új törvény működik:
100%-ban tőlük függök.
És ugyanakkor – 100%-ban felelős vagyok értük.
A sikerük az én felelősségem.
Az erejük tőlem függ.
A kapcsolatuk – az én erőfeszítésemtől.
És az egész lelki életem csak ezen a kötelékben létezik.
Nem mellette.
Nem fölötte.
Nem kívül.
Csak benne.
Ez a kölcsönös garancia nem egy szép gondolat.
Hanem egy égő, élő feszültség.
Mert minden pillanatban felmerül a kérdés:
Mit adok hozzá az egészhez?
Erősítem-e – vagy gyengítem?
Magamra gondolok – vagy ránk?
Tudok-e cselekedni, dönteni, érezni – ennek a közös szívnek a kedvéért?
És akkor, lassan… szinte észrevehetetlenül…
valami kezd megváltozni.
Megjelenik egy újfajta érzékenység.
Nem a saját beteljesülésem iránt – hanem a köztünk lévő állapot iránt.
Egy aggodalom, amely már nem személyes, hanem kollektív.
Egy csendes vágy…
hogy maga a kapcsolat éljen tovább.
És ritka, törékeny pillanatokban – azon a kapcsolaton belül – azon erőfeszítésen belül, hogy felülemelkedjünk önmagunkon – valamit érzünk.
Nem bennem.
Nem senkiben.
Hanem közöttünk.
Egy jelenlétet.
Egy melegség.
Egy adományozás mezeje.
Ez a forma egyenértékűségének kezdete.
Nem egy koncepció.
Nem egy hit.
Hanem egy átalakulás.
Ahol már nem a fogadás örömét keresem – hanem elkezdem, még ha halványan is,
megízlelni valami újat:
az adás örömét.
Öröm a kapcsolatban.
Öröm a teljes életben.
És így tűnik el a „szégyen kenyerét”.
Mert semmit sem vesznek el.
Minden megosztott.
Minden együtt épül fel.
Minden kinyilatkoztatódik – az egyenértékűségben.
A hasonlóságban.
Abban, hogy… olyanokká válunk, mint Ő.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás