„Miért van ez a szenvedés? Van egy szabály: »Nincs fény Kli [edény] nélkül.« Vagyis nincs öröm anélkül, hogy előbb szükség lenne rá, és ezt a szükséget »szenvedésnek« nevezzük, amikor az ember szenved attól, hogy nincs öröme. Ezért nem juthatunk a Tóra fényéhez a Tóra fényére irányuló szükség nélkül, vagyis anélkül, hogy szenvednénk a Tóra fényének hiánya miatt. Ezen a szenvedésen keresztül jutunk el a Tóra fényéhez.
Ezért amikor tanulunk, imává kell tennünk a Tórát, hogy hiányérzetet érezzünk amiatt, hogy nem értjük a Tórát. Amikor megértjük, nem mondhatjuk, hogy hiányosak vagyunk, bár az ésszerűség felett elhihetjük, hogy nem értjük. Mindazonáltal az értelem felett nem érezzük a hiányt, mivel az ember azt érez, ami az elméjébe jut.”
RABASH, Válogatott jegyzetek 203. A Tórát szenvedésen keresztül szerezzük meg
A kabbalisták az egyik legélesebb és legjobban kompromisszumot nem tűrő kérdést teszik elénk, amellyel egy ember szembesülhet:
Ha a valóság Forrása valóban jó és jót cselekszik— hogyan létezhet akár egyetlen pillanatnyi szenvedés is?
Nem elvont szenvedés.
Nem elméleti fájdalom.
Hanem az a valódi, égető, tagadhatatlan érzés, amely a szívben él.
És a kérdés nem enged menekülést.
Ha a szenvedés létezik – akár csak egyszer is –, akkor valami nem stimmel.
Ha minden egy abszolút forrásból származik, akkor az a forrás nemcsak az örömöt, hanem a fájdalmat is megalkotta.
Akkor hogyan lehetne még mindig jónak nevezni?
A könnyű válaszok összeomlása
Először az elme magyarázatok után nyúl.
„Egy jobb jövőért van.”
De ez a válasz gyorsan megreped.
Ha minden a kezdetektől fogva megtervezett volt, akkor miért volt egyáltalán szükség a szenvedésre?
Egy mindenható forrás fájdalom nélkül is teremthetett volna jóságot.
Tehát ez nem lehet a válasz.
Aztán egy másik gondolat:
„El fogjuk felejteni a szenvedést.”
De nem felejtjük el.
A múlt nyomot hagy.
Minden seb, minden zavar, minden sötét pillanat – valahol bennünk marad.
Tehát semmi sem törlődött.
Ekkor egy finomabb menekülési út jelenik meg:
„Csak a mi szemszögünkből tűnik rossznak.”
De ez is elbukik a vizsgálódás alatt.
Mert éppen most – fájdalmat érzek.
Egyetlen filozófia sem tagadhatja meg a tapasztalat közvetlenségét.
Egyetlen magyarázat sem oldhatja fel azt, amit valójában érzünk.
A kérdés érintetlenül áll.
A pont, ahol minden összetörik
A kabbalisták a kérdést a végsőkig élesítik:
Ha a múlt megmarad – ha a szenvedés valóban megtörtént – akkor hogyan lehet valaha is teljes harmónia?
Hogyan létezhet a tökéletesség, ha akár egyetlen pillanat is ellentmond neki?
Ez a töréspont.
És pontosan itt – kezd kialakulni a válasz.
Nem törölve. Nem magyarázva. Valami teljesen más.
A megoldás nem jön el: Ezek közül egyik sem elégséges.
- a szenvedés magyarázata
- intellektuális igazolása
- későbbi kompenzálása
- vagy a memóriából való kitörlése
Ehelyett valami sokkal radikálisabb történik:
Maga a múlt észlelése változik meg.
Nem az események.
Nem az emlék.
Nem a tények.
Hanem az, ahogyan érzékeljük őket.
Ugyanaz a valóság – egy másik edény
Ezen átalakulás előtt ugyanazt a valóságot fájdalomként, zavarodottságként, sőt kegyetlenségként érezzük.
Utána ugyanez a valóság szeretetként tárul fel.
Külsőleg semmi sem változott.
Csak az érzékelő változott meg.
A kabbalisták ezt a „edény” változásaként írják le — a valóság érzékelésének belső képességeként.
Amikor a hordozó korlátozott, torz vagy elszakad, akár egy jótékony hatást is nyomásként, sötétségként vagy szenvedésként érzünk.
De amikor a hordozó összehangolódik – amikor ugyanazt a minőséget nyeri el, mint a forrás – ugyanazt a hatást hirtelen melegségként, szándékként és szeretetként érezzük.
Hová tűnt a szenvedés?
Ez a legmélyebb paradoxon.
Mert a szenvedés nem tűnik el.
Nem törlődik.
Nem felejtődik el.
Belső átalakuláson megy keresztül.
Ami egykor elutasításként volt érzékelhető közelségként tárul fel.
Ami elhagyatottságként volt érzékelhető útmutatásként tárul fel.
Ami kárt okozónak tűnt szükségszerűségként tárul fel – pontosan, szándékosan, sőt gyengéden.
Nem mint ötlet.
Hanem mint közvetlen érzés.
A fény a sötétségből ragyog
Itt egy mélyreható elv bontakozik ki:
A fényt csak a sötétség révén ismerjük fel.
Kontraszt nélkül semmit sem lehet érzékelni.
Hiány nélkül a jelenlét nem érezhető.
Távolság nélkül a közelségnek nincs értelme.
Ez nem költői kijelentés – hanem strukturális.
A teremtett lény csak úgy ismerheti fel a szeretetet, ha először annak ellenkezőjét tapasztalja meg.
Csak a sötétség és a fény közötti feszültség révén ébred fel a tudatosság.
Csak a rejtőzködés révén nyer értelmet a kinyilatkoztatás.
És ezért:
A sötétség nem hiba volt.
Felkészülés volt.
A rejtett szeretet példázata
A kabbalisták ezt egy megkapó képpel írják le:
Egy apa sötét helyre teszi gyermekét.
A gyermek magányosnak, félőnek, elhagyottnak érzi magát.
Minden benne azt tanúsítja: „Itt nincs szeretet.”
De valójában minden részletet az apa rendezett el.
Nem véletlenszerűen.
Nem gondatlanul.
Hanem pontos szándékkal.
És amikor a gyermek felnő – amikor elsajátítja az apa megértését – valami elképesztő történik:
Nem felejti el a sötétséget.
Nem törli ki a félelmet.
Nem értelmezi át mesterségesen.
Ehelyett – ugyanazokat az eseményeket szeretetként éli meg.
A látás két szintje
Két különálló szakasz van ezen az úton:
1. Részleges megértés
Az ember hiszi, hogy van cél.
Azt mondja magának, hogy ez a jó érdekében történik.
De belül még mindig szenved.
Ez még nem megoldás.
2. Teljes átalakulás
Az ember új érzékelést nyer.
Nem hitet.
Nem remény.
Hanem közvetlen látás.
És akkor:
Minden pillanat, ami egykor fájdalmasnak tűnt, gondoskodásként élhető meg.
Minden árnyék felfedi a fényt, amit elrejtett.
A végső fordulat
Ezen a ponton egy radikális következtetés merül fel:
A forrásból soha nem származott ártalom.
Csak egy szakadék volt a valóság adott volta és annak befogadása között.
És amikor ez a szakadék bezárul – a múltban semmi sem változik.
Mégis minden megváltozik abban, ahogyan azt megismerjük.
A fájdalomban rejtőző cél
Miért lett így kialakítva?
Mert e nélkül az út nélkül a teremtett lény passzív maradna.
Soha nem fejlesztené ki saját észlelését.
Soha nem nyerne függetlenséget.
Soha nem lenne képes önállóan felismerni a szeretetet.
Csak az ellentéteken keresztül haladva – a rejtőzésen és a kinyilatkoztatáson keresztül – ébred fel az ember az igazi tudatosságra.
Egy ajtó, nem pedig egy következtetés
A kabbalisták nem zárt válaszként mutatják be ezt.
Szándékosan nyitva hagyják.
Mert ez nem egy elfogadandó koncepció, hanem egy elérendő valóság.
Maga a kérdés egy ajtó.
És az ajtó mögött olyan mély átalakulás rejlik, hogy:
Semmi sem törlődik.
Semmi sem tagadódik.
Semmi sem igazolódik külsőleg.
És mégis – minden a szeretetként tárul fel.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás