„…A formaazonosságot, vagyis azt a korrekciót, amely révén elkerülhetjük a szégyen kenyerét, szó szerint is értelmezhetjük. Annyit szabad mondanunk Róla – a »cselekedeteidből ismerünk meg Téged« értelmében –, hogy örömét leli abban, amikor ad a teremtményeinek. Ezt nevezzük úgy, hogy »jót akar tenni teremtményeivel«. Ezért az alsóknak is el kell jutniuk oda, hogy örömüket leljék abban, amikor adnak nekik. Bölcseink szavaival ez annyit tesz: »ragaszkodj az Ő tulajdonságaihoz: ahogyan Ő irgalmas, úgy te is légy irgalmas.«…”
RABASH, Válogatott jegyzetek 332., A formaazonosságról
Ha most feltárulna előttünk a valódi spiritualitás, talán minden erőnkkel visszariadnánk tőle. Amitől a legnagyobb jót reméltük, azt örök rossznak érezhetnénk. Még a Teremtő is, akinek a tulajdonsága az adakozás, úgy tűnhetne előttünk, mint ennek a rossznak a forrása. Éppen az állna előttünk, amivel úgy hittük, annyira szeretnénk találkozni, és minden porcikánk azért kiáltana, hogy megmeneküljünk tőle.
Pedig ugyanaz az ember, aki ma visszariadna, idővel éppen erre a valóságra vágyhat. Az egyik reakciótól a másikig az elrejtésen át vezet az út. Eleinte olyan kép vonz bennünket, amely azt ígéri, amit jelenlegi természetünk szeretni tud. Ahogy közelebb érünk, a kép átadja a helyét egy másiknak, és közben mindannyiszor megváltozik bennünk valami. Mire több látszik az igazságból, már van bennünk valaki, aki el tudja viselni a látványát, és talán már többre is vágyik belőle.
Miért éreznénk az adakozást örök rossznak?
A megszerzési vágy annak alapján ítéli meg, ami eljut hozzá, hogy mit szerezhet meg belőle magának. El tud képzelni egy jobb életet, nagyobb örömöt, sőt még egy élvezetekkel teli örökkévalóságot is. Amikor meghallja a spiritualitás szót, maga alkot képet arról, milyen lesz ez az élvezet. Úgy képzeli, véget ér a nélkülözése, és végre olyasmit kap, amit többé nem vehetnek el tőle.
Képzeljük el, hogy feltárul előttünk akár csak a hozzánk legközelebb álló spirituális fokozat. A jósága az adakozásban rejlik, abban a szándékban, amely a vágyat az adás felé fordítja. Annak a vágynak, amely csak abból ismeri az örömöt, amit magának kap, ez olyan érzés lehet, mintha kicsúszna a talaj a lába alól. Belülről még nem tudja megízlelni az adakozás örömét. Csak azt érzi, hogy mindannak, amit életnek nevez, most át kell adnia a helyét.
Az örök rossz kifejezés ennek a találkozásnak a rémületét fejezi ki. A hétköznapi fájdalomban el tudjuk képzelni, hogy a fájdalom elmúlik, és visszatérhetünk valamihez, amiben örömünket leljük. Itt mintha éppen az a jövő zárulna el előlünk, amelytől a megkönnyebbülést reméltük. A megszerzési vágy olyan valóságra tekint, amelynek jósága éppen az ellenkezője annak, amit ő jónak tart, és úgy látja, hogy ott képtelen lenne élni. Ez a rémület fejezi ki, milyen mély a formabeli különbség eredeti szándékunk és a Teremtő adakozó tulajdonsága között.
Az első függöny és a ráfestett ígéret
Gyönyörű függöny van előttünk. Arra festették mindazt, amire most vágyunk. Láthatjuk rajta a békét nyugtalan évek után, a választ a magányunkra, vagy az ígéretet, hogy végre lesz kézzelfogható értelme minden erőfeszítésünknek. Futunk a függöny felé, mert szépnek látjuk a képet. Azt várjuk, hogy amikor szétnyílik, mögötte éppen azt találjuk majd, amit a felületére festve láttunk.
Az első kép merő hazugság is lehet arról, hogy mi vár ránk. Azt hisszük, a spiritualitás felé futunk, miközben az öröm, amely felé futunk, a megszerzési vágy képzeletében született. A sóvárgásunk mégis valódi. Minden erőnkkel igyekszünk elérni azt, amit szeretni tudunk, és ez az erőfeszítés eljuttat oda, ahol az első függöny szétnyílhat.
Amikor szétnyílik, megrendülünk. Valami hiányzik abból az édességből, amelyre számítottunk. Rádöbbenhetünk, mennyire attól függött az odaadásunk, hogy magunknak is ígértek valamit. Fájdalmas lehet beismerni, milyen szenvedélyesen vágytunk olyan válaszra, amely életünk középpontját pontosan ott hagyná, ahol mindig is volt. Addigra talán a hétköznapi jutalmak is veszítenek a vonzerejükből. Valami, amiben egykor bíztunk, csalódást okozott, és egy másik kép kezdhet vonzani bennünket.
Mi változik két függöny között?
Az első függöny mögött egy másik van. A kép már egy kicsit más, bár még mindig van rajta valami, amire a szív vágyakozni tud. Talán korábban azért vágytunk a Teremtő közelségére, mert úgy tűnt, biztonságot ígér. Most már azért is vágyhatunk erre a közelségre, mert megsejtettünk valamit magából az adakozás tulajdonságából. A régi ígéret még mindig fontos lehet nekünk. Mellette azonban már egy új vágy is fontossá vált.
A változás olyan csekély lehet, hogy észre sem vesszük. Emlékezhetünk rá, milyen elszántan törekedtünk egykor valamelyik jutalomra, és meglephet, hogy a gondolata ma már alig mozgat meg bennünket. Közben értékessé vált valami, amit korábban figyelemre sem méltattunk volna. A függöny azért változott meg, mert megváltozott az, aki nézi. Most már egy kicsit több igazság jelenhet meg a képen úgy, hogy továbbra is magához vonz bennünket.
Sok ilyen függöny nyílhat szét. Mindegyiknél elsirathatjuk egy pillanatra azt, amiről azt hittük, hogy rátalálunk. Váratlan gyengédséget is érezhetünk, amikor felfedezzük, hogy a szív megtanult vágyni valamire, amire semmilyen érveléssel sem lehetett volna rávenni. Az igazság közelebb kerül hozzánk, ahogy egyre többet tudunk szeretni belőle. Így vezethet el a spiritualitás iránti őszinte vágyhoz egy út, amely teljes félreértéssel kezdődött.
Az elrejtés abban rejlik, ahogyan befogadunk
A függöny azt is szemlélteti, ami bennünk történik. Képzeljünk el öt érzékszervet, amelyekből vezetékek futnak egy dobozba. A doboz túloldalán van az a hely, ahol önmagamat érzékelem, és azt mondom: Ezt látom. Ezt érzem. Ez történik velem. A doboz azt jelképezi, ahogyan a megszerzési vágy értelmezi az érzékszerveken át érkező benyomásokat. A befogadást irányító, eredendően énközpontú és önérdekű szándék alakítja azt, amit tudatosan átélek.
A hozzánk eljutó spirituális valóság eleve teljes. Amikor áthalad jelenlegi szándékunkon, leszűkülhet, vagy akár az ellenkezőjére is fordulhat. A megszerzési vágy olyan világot tár elém, amelyet aszerint tudok értelmezni, hogy mi okoz örömet és mi fenyeget. Ebben az értelemben az elrejtés bennem van. Az öt spirituális világ az elrejtés fokozatait fejezi ki. Ezeken át az igazság olyan formában jut el az emberhez, amelyet a jelenlegi fokozatán be tud fogadni.
Ez a belső működés magyarázza meg, hogyan juthat el hozzánk az igazság hazugságként, miközben a forrásában igaz marad. A kép a jelenlegi vágyunk nyelvére készült fordítás. A fordítás olyan teljes lehet, hogy a kész kép magát a valóságot látszik leírni. Ahogy a szándék változik, csökken a különbség aközött, ami a dobozba bejut, és ami kijön belőle. A formaazonosság mértékében összhangba kerül az, ami bemegy, azzal, ami kijön. Felismerhetővé válik az, amit addig a befogadásom módja elfedett.
A pont, ahonnan önmagunkra tekinthetünk
Éppen ebben a működésben ébredhet fel egy olyan vágy, amely idegennek tűnik tőle. A szívben lévő pont a Teremtő iránti vágyakozás kezdete. Ebből a pontból kiindulva lassan kívülről is rá tudok nézni magamra. Hallom, milyen lelkesen beszélek a spirituális közelségről, és némi meglepetéssel veszem észre, hogy közben jutalmat képzeltem magam elé. Azt is érzem, hogy valami bennem akkor is vágyik a közelségre, amikor a jutalom már veszít a vonzerejéből.
A két vágy egyszerre is jelen lehet. Egy részem ragaszkodik a függönyre festett ígérethez. Egy másik részem sóvárog, hogy megtudja, mi van mögötte, még akkor is, ha amit találok, felborítja mindazt, amit addig a jóságról gondoltam. Fájdalmasabb lehet egyszerre látni mindkét vágyat, mint külön-külön bármelyiket. Tudom, miért akarok elfordulni, és kezdem érteni, miért nem tudok egészen elszakadni.
Itt kezd hatni a korrekció munkája. Továbbra is a megszerzési vágy teszi lehetővé, hogy az ember érezzen és befogadjon. A szándéka változik meg. Az ember addig önmagáért kapott, most azért kap, hogy adhasson. Ahogy ez a változás valósággá válik, az ember a megszerzett tulajdonsága révén kezdi felismerni az adakozást. Már e felismerés legkisebb mértéke is megváltoztatja, mit mutathat meg neki a következő függöny.
Miért kell az igazságnak fokozatosan feltárulnia?
Néha azt kívánjuk, bárcsak egyszerre nyílna szét az összes függöny. Tudni akarjuk, merre tartunk, és bízhatunk-e abban, ami vonz bennünket. De ha az adakozás hirtelen, teljes erejével tárulna fel, olyan vágyhoz jutna el, amelyet még az eredeti szándéka irányít. Ez a vágy úgy élné meg a feltárulást, mint támadást mindaz ellen, amit szeret. Az elrejtés időt ad az embernek, hogy szert tegyen arra a képességre, amelynek révén a feltárulást jónak élheti meg.
Maga a változás ritkán érződik zökkenőmentesnek. Az ember felébredhet az adakozás iránti őszinte vággyal, később pedig egy apró csalódás ráébresztheti, milyen hevesen vágyik még mindig arra, hogy magának kapjon. Az emelkedést olyan hirtelen válthatja fel a zuhanás, hogy alig ismer rá a saját gondolataira. Idővel a két állapot közötti különbség segít észrevennie, milyennek mutatja ugyanazt a valóságot az egyik és a másik szándék. Egy hirtelen változás megmutathatja, mennyire az a vágy határozza meg a jó és a rossz érzékelését, amelyen át a világra tekint.
A spirituális elérés küszöbéhez közeledve az ember egyszerre érezhet élesebb ellenállást az adakozással szemben és erősebb vonzódást a szentséghez. A Teremtőhöz való tapadás iránti vágy éppen akkor erősödhet fel, amikor az ember felfedezi, milyen mélyen ellenáll ennek a megszerzési vágya. Fájdalmas ebben a helyzetben lenni. Az ember olyasmire vágyik, amit egy régi és erős része még mindig veszteségként él meg. A közelség iránti vágy azonban mostanra önálló életre kelt.
Amikor a szív arra vágyik, amitől egykor félt
Ami valaha örök rossznak tűnt volna, a belső változás révén azzá a jóvá válhat, amelyet az ember maga kér. A függöny túlsó oldalán lévő valóságot ugyanaz az adakozó tulajdonság jellemzi. Az ember, aki közeledik hozzá, már másképpen tud befogadni. Kezdheti érezni azt az örömöt az adásban, amelyet eredeti szándékával csak nélkülözésként tudott volna megélni.
Eljön egy pillanat, amikor a régi kép még mindig szép lehet, az ember mégis azt szeretné, hogy szétnyíljon a függöny. Tudja, hogy ami odaát várja, megfoszthatja valami mástól is, amire egykor számított. Azt is tudja, milyen az, amikor egy keveset már érez magában a Teremtő tulajdonságából. Ezért a közelségért el tudja engedni a képet.
Ha szólhatnék ahhoz az emberhez, aki az első függönynél voltam, talán eszembe jutna, milyen őszintén szerettem azt, amit ott láttam. Az a kép elég volt ahhoz, hogy elvigyen addig, ameddig akkor eljuthattam. Most már kérhetem azt, amitől egykor könyörögtem volna, hogy megmeneküljek. Hadd kerüljek elég közel Hozzád ahhoz, hogy felismerjem a jóságodat. Hadd fogadjam be úgy, hogy a szándékom az adás legyen.
Vélemény, hozzászólás?