A teremtett lény

„Kérdés: Hogyan támaszkodhatunk a Teremtőre az érzéseinkben? Hogyan érthetem meg, hogy a tetteim valóban Neki szereznek megelégedést, nem pedig az önzésemnek?

Válasz: A tetteidet a csoporton keresztül kell megvalósítanod. Ha megelégedést szerzel a csoportnak, és a barátaid veled együtt akarnak megelégedést szerezni a Teremtőnek, akkor helyesen cselekszel.

Annak a jele, hogy a Teremtő kedvéért fogadsz be élvezetet, az, hogy amint megfeledkezel Róla, az élvezet megszűnik.

Kérdés: Hogyan adhatjuk át helyesen az élvezetet a Teremtőnek?

Válasz: Ez a szándéktól függ. Olyan csoportként kell összegyűlnötök, amelyet a közös szándék és a Teremtőnek való megelégedésszerzésre irányuló közös erőfeszítés egyesít. Akarnotok kell látni és érezni, hogy mindannyian összekapcsolódtok egymással és a Teremtővel; így adjátok át Neki az élvezetet.”

Rav Dr. Michael Laitman 8/10/23-i napi kabbalaleckéjéből: „A szokás második természetté válik”

Tudni akarjuk, hogy valami az életünkben valóban a miénk. Szeretnénk úgy tekinteni egy döntésre, a szeretet egy tettére, a szív egy rezdülésére, hogy érezzük: jelen voltunk benne. Mégis oly sok minden, amit önmagunknak nevezünk, már azelőtt megérkezik, hogy bármit választottunk volna. Felébred az éhség. Vonz az élvezet. A fájdalomtól visszahőkölünk. Olyan vágyakat fedezünk fel magunkban, amelyek máris megszólalnak bennünk, és azzal a bensőséges meggyőződéssel követjük őket, hogy a hangjuk a sajátunk.

Ekkor nyugtalanítani kezd egy kérdés. Ha a vágyamat kaptam, és az azt mozgató élvezetet is kaptam, hol vagyok én a kettő közötti mozgásban? Ennek az életnek melyik része válhat az én válaszommá?

A kérdés túlmutat azon a kívánságon, hogy jobban érezzük magunkat. Azt a vágyakozást érinti, hogy tudatos résztvevőként létezzünk létünk forrása előtt. Ebben a belső értelemben teremtett lénnyé válni annyit jelent, mint olyan kapcsolatot kialakítani a Teremtővel, amelyben a válaszunk olyasmivé válik, amit valóban magunkra vállalhatunk. Nehéz születés ez. Ugyanaz az erő, amely felébreszthet bennünket, el is sodorhat. Szükségünk van a feltárulásra, és szükségünk van az erőre is, hogy találkozhassunk vele anélkül, hogy feloldódnánk az élvezetében.

A pillanat, amikor a házigazda valóságossá válik

Képzeld el, hogy egy asztalnál ülsz, ahol mindent elkészítettek számodra, amire vágysz. Nem te teremtetted az étvágyat, nem te készítetted el a lakomát, és nem te adtad az ételnek azt a képességet, hogy gyönyörködtessen. Éhséged afelé nyúl, ami csillapíthatja. Az egész találkozás egy olyan természet keretei között bontakozik ki, amelyet kaptál.

Amíg csak az étel köti le a figyelmedet, a helyzet egyszerűnek tűnik. Hiányzik valami, és valami betöltheti ezt a hiányt. A vágy és annak beteljesülése megmagyarázza a mozgást. Ebben a mozgásban még nincs önálló kapcsolat, bármilyen erős legyen is az élvezet, vagy sürgető az éhség.

Aztán tudatosul benned a házigazda jelenléte.

Az étel még mindig ott van. Az étvágyad sem tűnt el. De most már számít neked a kéz, amely elkészítette a lakomát. Kezded érezni, hogy valakitől kapsz. Az ajándék olyan kapcsolatot hordoz, amelyet korábban nem vettél észre, és a régi egyszerűség megszűnik. Többé nem gondolhatsz csupán arra, ami beléd kerül; törődni kezdesz azzal is, akitől kapod.

Talán még mindig a saját kielégülésedre akarod használni a házigazdát. Talán új vágy ébred benned: örömet szerezni neki. Akárhogy is, megjelent egy kapcsolat. A szándék kérdése belépett az életedbe. Mit keresek abban, hogy kapok tőled? Mit jelentesz nekem azon túl, amit adsz?

Itt kezdődik a teremtett lény mint szellemi alany létezése. A puszta kapni akarás továbbra is a Teremtő műve, amelyet az Általa adott természet irányít. Az új fejlemény a Hozzá való viszonyunkat érinti. Ebben a viszonyban kezd kibontakozni a válasz lehetősége.

Ám még ez sem az önállóság teljessége. A házigazda megjelenése megváltoztat bennünket. Amikor az adó rejtve van, vágyunk könnyen a saját élvezete felé fordul. Amikor az adó tulajdonságai feltárulnak, válaszként felébredhet az adakozás vágya. Ha szándékunk egyszerűen a feltárulás mértékét követi, mélyebb kérdést kell feltennünk: részt vehetünk-e annak meghatározásában, hogy ez a feltárulás hogyan ér el bennünket, és mit fog szolgálni?

A jog, hogy megálljunk a fény előtt

A szabadságot gyakran úgy képzeljük el, mint minden akadály eltávolítását a vágy és beteljesülése közül. A spirituális munkában az élvezettel való korlátlan érintkezés a szabadság elvesztését jelentheti. Az a vágy, amely teljesen ki van téve a neki megfelelő élvezetnek, annak uralma alá kerül. Intenzíven élőnek érezheti magát, miközben nincs ereje saját irányának meghatározásához.

Az önállóság első feltétele tehát a megszorítás, azaz a cimcum: határ az önmagunk javára történő közvetlen befogadással szemben. A fejlődő emberben valami ragaszkodni kezd ahhoz, hogy az élvezettel való találkozásnak várnia kell, amíg meghatározhatóvá válik a célja.

A szűrő, vagyis a maszach az az erő, amely fenntartja ezt a határt. A vágy és az egyébként fölötte uralkodó élvezet között áll. A szűrő révén az ember szabályozhatja a fénnyel való találkozását, és a korrekcióra irányuló szándék szerint keresheti a feltárulást.

Az elrejtettség, amely lehetővé teszi a kibontakozásunkat

Az elrejtettség először hiányként éri el a szívet. Érezni akarjuk azt, aki életet ad nekünk, de nem tudjuk. Olyan kérdésekkel fordulunk Hozzá, amelyek látszólag válasz nélkül maradnak. A vágy az Ő jelenlétének megnyugtató bizonyosságára sóvárog, miközben maga az elrejtettség is szenvedésünk részévé válik.

Ebben az állapotban nehéz elképzelni, hogy az elrejtettségnek helye lehet a szabadság megszületésében. Sokkal könnyebben megéljük azt, ami hiányzik, mint megértjük, mit tenne velünk egy korlátlan feltárulás. Ha az adó olyan nagysággal jelenne meg, amelynek nem lenne erőnk ellenállni, válaszunkat ez a találkozás határozná meg. A kapni akarás, sőt még a megjelenése által felébresztett adakozási vágy is a feltárulás erejét követné. Továbbra is ki kellene alakítanunk a saját részvételünket a kapcsolatban.

A Teremtő felőli elrejtés teret hagy ennek a fejlődésnek. Közvetlen uralma annyira marad rejtve, amennyire az szükséges ahhoz, hogy a teremtmény az önirányítás felé növekedhessen. A Teremtő marad a vágy és az azt korrigáló erő forrása. A teremtménynek azonban fokozatosan magának kell akarnia a korrekciót, és felelősséget kell vállalnia a saját válaszáért.

Van ebben az elrejtettségben egy fájdalom, amelyet a megértés önmagában nem szüntet meg. Felismerhetjük a határ szükségességét, és közben továbbra is fájdalmasan vágyhatunk a közelségre. Első kiáltásunk talán csupán annyi, hogy nem bírjuk tovább a sötétséget. Ebben a kiáltásban lassan pontosabb szükséglet formálódhat: adj erőt, hogy találkozhassak Veled anélkül, hogy elveszíteném a képességet arra, hogy vágyamat Feléd irányítsam.

Itt az elrejtettség egy másik fajtája kezd értelmet nyerni. A teremtmény maga kezdi akarni a határt, és a szűrő révén tudatosan fenntartja azt. Ez több, mint beleegyezni egy felülről ránk kényszerített hiányba. Felelősségvállalás azért, hogy milyen mértékben fogadható be a feltárulás, és milyen célt fog szolgálni.

Az asztalnál a vendég továbbra is vágyik a házigazdára. Most azonban már érti, milyen gyorsan hatalmába keríthetné a kapni akarást a találkozás élvezete. Az elrejtettség iránti vágy a tudatos kapcsolat megőrzésének vágyából fakad. Hadd szerezzem meg előbb az erőt, hogy a befogadásom során Rád tudjak figyelni. Jelenléted gyönyöre olyan mértékben érjen el hozzám, amelyben meg tudom őrizni ezt a szándékot.

Ez nem jelenti azt, hogy az élvezet kerülésére irányuló hétköznapi döntés spirituális szűrőt hoz létre. Magához a szűrőhöz a fény korrigáló működése szükséges. A felkészülés során kialakíthatjuk az erre az erőre irányuló szükségletünket, odaadóan munkálkodhatunk a barátokért, és kérhetjük, hogy a feltárulás először az edényeket korrigálja. A tudatos elrejtés akkor válik megszerzett képességgé, amikor megkapjuk és használni kezdjük ezt az erőt.

A felülről fenntartott elrejtettség és a teremtmény által fenntartott elrejtés közötti különbség a spirituális növekedés egészében fontos marad. A közvetlen, önző befogadással szembeni határ minden fokozaton megmarad. A teremtmény fokozatosan egyre több felelősséget vállal a fenntartásáért. Felnövünk egy olyan feladathoz, amelyet kezdetben helyettünk láttak el.

A teremtett lény gyökere a megszorítás és az elrejtettség e terében rejlik. Itt a vágy olyan választ alakíthat ki, amelyet már nem közvetlenül az előtte álló élvezet diktál. A szűrő erőt ad ennek a lehetőségnek. A feltárulás így a korrekciót és az adakozás növekedését szolgálhatja, miközben a határ védi a teremtmény részvételét a találkozásban.

A belső kérés pontosabbá válik: jelenléted adjon erőt ahhoz, hogy korrigáljam a befogadásom módját. Olyan formában és mértékben találkozhassak Veled, amely megőrzi a válaszadásra való képességemet. Továbbra is vágyom Rád. E vágyakozáson belül tanulom kérni az erőt ahhoz, hogy örömet szerezzek Neked.

A korrekció helye

Fájdalmas tévedés azt hinni, hogy valahogyan meg kell szabadulnunk attól a természettől, amelyet kaptunk. A kapni akarást mindenütt megtaláljuk magunkban, és úgy fordulhatunk ellene, mintha a létezése a mi személyes kudarcunk volna. Maga a vágy azonban a teremtés művéhez tartozik. A mi felelősségünk a használatát irányító szándékra vonatkozik.

A munka akkor válik lehetségessé, amikor felismerjük a megfelelő helyét. Fel kell tárnunk, mit kérünk a Teremtő feltárulásától, és mit vagyunk készek kezdeni vele. Erőre van szükségünk ahhoz, hogy a felső fénnyel mint élvezettel nézzünk szembe, miközben a korrekció erejeként kérjük azt.

Még a legszívből jövő kiáltásunk is rejthet beteljesülés iránti követelést. Hívhatjuk a Teremtőt azért, mert nem bírjuk a sötétséget, miközben továbbra is csupán jelenlegi vágyunk kielégülését akarjuk. A fájdalom lehet valós, a kiáltás pedig őszinte. Az őszintesége önmagában még nem teszi függetlenné az élvezni akarástól.

Fokozatosan másfajta aggodalom jelenik meg: mi lesz a szabadságommal, ha feltárul a Teremtő? Képes leszek törődni az adóval, vagy jelenlétének gyönyöre mindent eldönt helyettem? Képes-e a feltárulás megteremteni bennem az adakozás erejét ahelyett, hogy pusztán újabb olyan beteljesüléssé válna, amelynek nem tudok ellenállni?

Ezek a kérdések a kapcsolat szívébe helyezik a korrekciót. Változást kérnek abban, ahogyan az életet befogadjuk. E változás mértéke a bennünk formálódó teremtett lény mértéke.

Amikor még az erőt is kapjuk

A legmélyebb ellenvetés továbbra is fennáll. Ha a vágy a Teremtőtől származik, és az azt korrigáló fény is Tőle jön, hogyan válhat bármi a miénkké? Úgy tűnik, még az önállóság iránti vágy is olyan ébredést igényel, amelyet nem mi találtunk ki. Melyik ponton mondhatjuk őszintén, hogy mi cselekszünk?

A Teremtő marad mindennek a gyökere. A spirituális önállósághoz nincs szükség egy másik végső forrásra Mellette. Úgy fejlődik ki, hogy Ő elrejti közvetlen uralmát, és olyan teret ad a teremtménynek, amelyben az a saját válaszát irányíthatja. Megtartja az irányítás hatalmát; ezen a kapcsolaton belül megengedi a teremtménynek, hogy felelősséget vállaljon.

Egy gyermek fejlődésében megpillanthatjuk ezt a különbséget. Eleinte mindent a szülőknek és az általuk létrehozott életnek tulajdonítunk. Ahogy a gyermek növekszik, a tettek egyre inkább a fejlődő személyhez tartoznak. Eredetük nem akadályozza a felelősség valóságos kialakulását. A spirituális növekedés hasonlóképpen olyan képességet hoz létre, amely a teremtménynek tulajdonítható, noha gyökere és ereje a Teremtőtől származik.

Ez az önállóság valóságos abban az értelemben, ahogyan a teremtmény eléri. A kapcsolaton belüli önirányítás ez, a Teremtő fölé kerekedés igénye nélkül. Nem válunk erősebbé a forrásunknál. Megszerezzük a képességet vágyunk irányítására, ahelyett, hogy közvetlenül a neki felkínált élvezet irányítana bennünket.

Ehhez egy másik erőre van szükségünk: az adó fontosságára. Az élvezet önmagában magához vonzza a kapni akarást. Az adó feltáruló nagysága adhatja meg az erőt ahhoz, hogy a kapcsolatot helyezzük előtérbe. Azt kérjük, hogy ezt a fontosságot már az élvezettel való érintkezés előtt érezzük, hogy eldönthessük: befogadjunk-e, milyen célból és milyen módon.

Van valami gyengéd ebben a függésben. Az erőt, amellyel megállunk a Teremtő előtt, Tőle kapjuk, mégis ez teszi lehetővé, hogy megálljunk. Megkapjuk a lehetőséget arra, hogy felelőssé váljunk a saját válaszunkért. Az számít, hogyan használjuk tudatosan ezt az erőt a Vele való találkozásban.

A barátok között felkészülő szív

Mielőtt a szűrő elért spirituális erővé válik, felkészülésre van szükség. Nem elég egyszerűen kijelentenünk egy tiszta szándékot ahhoz, hogy valóságossá tegyük. A Teremtő tulajdonságainak a vágy edényében kell hatniuk. Mégis van számunkra elvégezhető munka már jóval azelőtt, hogy teljesen megérthetnénk, mi lesz az eredménye.

Odaadóan munkálkodhatunk a barátokért és a csoportért. Ezzel az erőfeszítéssel az eredetileg kapott vágyunkon túl további vágyat szerzünk. A környezet fontosabbá teheti a spirituális fejlődést, és segíthet olyan korrekció iránti szükséglet kialakításában, amelyet elszigetelten nem tudnánk fenntartani.

Ennek a szakasznak az önállósága még előkészítő jellegű. A játszó gyermek még nem rendelkezik egy felnőtt képességeivel, de a játékban tett erőfeszítése valós. Ugyanígy számítanak a jelenlegi erőfeszítéseink is, anélkül, hogy úgy tennénk, mintha már teljes spirituális elérést jelentenének.

A közösség, a terjesztés és a számunkra elérhető cselekedetek révén felébresztjük azt a hatást, amelyet körülvevő fénynek, azaz or makifnak nevezünk. Maga az elhatározás is, hogy keressük a korrekciót, e hatás alatt növekszik. A mi munkánk az, hogy működésbe hozzuk a kapott erőket, keressük a bennünk való találkozásukat, és akarjuk azt a változást, amelyet létrehozhatnak.

Nem mi teremtjük ezeket az erőket. Nem írhatjuk át a törvényeiket. Részt vehetünk működésük feltételeinek kialakításában, és kifejleszthetjük a szükségletet arra, amit elhoznak. A részvétel törékeny kezdete éppen azért értékes, mert már azelőtt kíván tőlünk valamit, hogy az eredmény birtokában lennénk.

Az első szűrő egy küszöböt jelöl: a machszomot. A feltárulás olyan erőt hoz létre, amely magával a feltárulással is képes szembenézni. Az ember ragaszkodni kezd ahhoz, hogy a Teremtő megjelenése először az edények korrekcióját szolgálja. Ez a ragaszkodás egy olyan felelősség kezdete, amelynek minden további fokozaton folytatódnia kell.

A hiány, amely helyet teremt

Ahhoz, hogy a korrekció a sajátunkká váljon, szükségünk kell legyen rá. Egy olyan átalakulás, amelyhez nem alakult ki belső hiány, elhaladhat mellettünk anélkül, hogy megélt visszatéréssé válna. A szükséges hiány, az úgynevezett hiszaron egy meghatározott korrekció iránti átérzett szükséglet. Helyet ad a változásnak, ahová az beléphet.

A megértés tapasztalatából ismerünk ebből valamit. Egy ismerős gondolat újra és újra eljuthat a fülünkig, miközben furcsán távoli marad. Emlékezhetünk a szavaira, miközben jelentése mégsem érint meg. Aztán sok belső felkészülés után ugyanaz a gondolat hirtelen belénk hatol. Amit korábban csupán ismételni tudtunk, azt most már képesek vagyunk meghallani.

Kialakult egy belső edény. Most már megvan bennünk az a szükséglet, amelyen keresztül befogadható a jelentés. Nem a szavaknak kellett hangosabbá válniuk; a mi befogadóképességünknek kellett fejlődnie.

Ez csendes méltóságot ad az erőfeszítésnek. Nem mindig tudjuk felmérni, mi formálódik bennünk, miközben azért küzdünk, hogy megértsünk valamit, vagy helyesen kérjünk. Ám a valódi szükséglet előkészítése önmagában is nélkülözhetetlen munka. Enélkül még egy nagy hatás sem válik a tudatos korrekciónkká.

A visszatérés vágya ezért személyessé és pontossá válik. Kezdem érezni annak az erőnek a hiányát, amellyel az ajándékai közvetlen vonzásán túl is viszonyulhatnék az adóhoz. Szűrőre van szükségem, mert látom, milyen teljesen uralhat az élvezet. Korrekcióra van szükségem, mert olyan kapcsolatot akarok, amelyben a szándékom válasszá válhat.

A fokozatos feltárulásban rejlő gondoskodás

A Teremtőre vágyakozó szív azt kívánhatja, bárcsak minden egyszerre feltárulna. Miért van szükség ilyen sok fokozatra? Ha az Ő nagysága erőt ad, miért nem tesz bennünket a teljes feltárulás azonnal teljessé?

Mert a feltárulásnak teret kell hagynia egy önálló teremtmény számára. A szűrő fenntartására való képességünket meghaladó feltárulás elsodorná ezt a képességet. Minden spirituális fokozat azt méri, mivel találkozhatunk úgy, hogy közben megőrizzük az önirányítást. Az előrehaladáshoz nagyobb feltárulásra és egyúttal a megszorítás fenntartásához szükséges nagyobb erőre van szükség.

Az első megszorítás – vagyis hogy soha nem fogadunk be közvetlen élvezetet az élvezetre sóvárgó vágyakba – a spirituális létrán soha nem szűnik meg. A közvetlen, önző befogadással szembeni határ minden fokozaton érintetlen marad. Ami változik, az a teremtmény részesedése a fenntartásában. Ahol kezdetben felülről tartják fenn az elrejtettséget, ott a teremtmény a saját szűrőjén keresztül egyre inkább felelősséget vállal.

Egy egyszerű kép világosabbá teszi ezt. Egy elképzelt, százfokú létrán a huszadik fokozatot úgy ábrázolhatjuk, hogy a teremtmény tartja fenn a megszorítás húsz százalékát, míg a fennmaradó nyolcvan százalékot a Teremtő felőli elrejtés őrzi meg. A számok egy viszonyt szemléltetnek. A határ mindvégig teljes marad; a teremtmény részvétele növekszik a fenntartásában.

Végül a törekvés az, hogy teljes felelősséget vállaljunk ezért a megszorításért, és azért keressük a feltárulást, hogy hasonlóvá váljunk az adóhoz. A Teremtő és a teremtmény közötti távolság többé nem csupán olyasmi, amit elszenvedünk. Tudatosan fenntartott határrá válik, hogy a közelség az adakozás minőségét hordozhassa.

Ez a paradoxon sokat követel. A nagyobb feltárulás megadja az erőt egy erősebb szűrőhöz, a feltárulás mégsem törölheti el azt az önállóságot, amelyet lehetővé tesz. A növekedés ebben a pontos viszonyban megy végbe. Úgy haladunk előre, hogy erőt kérünk az adakozás szándékával való befogadáshoz, és megőrizzük azt a megszorítást, amely megakadályozza, hogy az élvezet uralkodjon rajtunk.

Visszatérés egy válasszal

Különböző utakon juthatunk el a korrekció szükségességéhez. A Tóra útja és a szenvedés útja arra vonatkozik, hogyan jutunk el annak felismeréséhez, hogy e célból kell kérnünk a Teremtő feltárulását. A közösség hatása és a tudatos erőfeszítés segíthet felfedezni ezt a szükségletet. A szenvedés is elvezethet hozzá, nagyobb személyes árat követelve.

Ha eljutottunk ehhez a szükséglethez, nem mi találjuk ki a lélek szerkezetét, és nem választunk más spirituális törvényeket. A házigazda feltárulása szégyent, a Hozzá való hasonlóság vágyát és az adakozásra való törekvést ébreszti fel. Szabadságunk abban az erőfeszítésben rejlik, amellyel eljutunk a szükséges kéréshez, és abban, hogy tevőlegesen akarjuk a korrekció folyamatának végbemenetelét.

Ez a tesuva jelentése: a megbánás mint visszatérés. A szándék megváltoztatásán keresztül térünk vissza a forráshoz. A kapott vágy a tudatos részvétel helyévé válik. Azért keressük a Teremtő nagyságát, hogy fenn tudjuk tartani a szűrőt, és a befogadást a Neki való örömszerzés felé irányítsuk.

Az asztalon még mindig ott vár az étel. A vendégnek továbbra is van étvágya. De a házigazda valóságossá vált számára, és a befogadás most olyan kérdést hordoz, amelyet az éhség önmagában soha nem tudna feltenni. Hogyan fogadhatom el, amit kínálsz, úgy, hogy az örömet szerezzen Neked? Milyen erőt kell kapnom Tőled ahhoz, hogy a befogadásom ajándékká válhasson?

A teremtett lény ebben a felelősségben kezd élni. Szíve továbbra is a vágy szíve, és ereje továbbra is a Teremtőtől származik. A kapcsolaton belül mégis megtanulja megtartani a saját szándékát, és gondját viselni a találkozás céljának. Kérhet elrejtettséget, amikor a feltárulás elvenné a szabadságát, és kérhet feltárulást, amikor az megadhatja neki az adakozás erejét.

A beteljesülés utáni vágy a válaszadás utáni vággyá tágult. Az életet adó előtt valaki képessé válik arra, hogy tudatosan fogadja be az életet, azzal a kívánsággal, hogy örömet szerezzen Neki.