„Báál HáSzulám a vendég és a házigazda példájával szemlélteti az adakozás érdekében történő megszerzés rendszerét. A házigazda különféle ételekkel kínálja a vendéget, a vendég azonban először visszautasítja őket, nem akarja elfogadni, és megszorítást végez.
Ez természetes reakció, amely eredendően bennünk rejlik. A szégyen miatt nem szeretünk elfogadók lenni.
Ebben az esetben először is szűrőre van szükségem. Ezután mégis elkezdek elfogadni, de ez az elfogadás már nem önmagamért, hanem a Teremtőért, a házigazdáért, az Adakozóért történik.
Ezért csak azután fogadhatok el, hogy elutasítottam a fényt; vagyis megmutattam, hogy nem élvezni akarok, hanem csupán örömet szerezni a Teremtőnek. Miután elutasítottam a fényt, lassanként elkezdem úgy elfogadni, hogy azzal örömet szerezzek a Teremtőnek.
Ha ezt a folyamatot a vendég és a házigazda példáján nézzük, először mondjuk vízzel kínálnak, és én tudatosan úgy döntök, hogy elfogadom. Ezután jöhet a saláta és így tovább. Legvégül pedig a húsétel. Más szóval először csak 20%-ot tudok elfogadni a Teremtő érdekében, majd 40, 60, 80, végül 100%-ot. De mindez fokozatosan történik.
A rendszer fokozatosan egyre több élvezetet tár fel előttem, és megvizsgálja, hogy tudok-e velük dolgozni.”
Rav Dr. Michael Laitman „Előszó a kabbala bölcsességéhez” című, a KabTV-n 2023. július 30-án elhangzott műsorából
Eljön egy pillanat, amikor az élvezet, bármilyen édes is, már nem tud választ adni a szív legmélyebb rezdülésére. Valami elért bennünket, felmelegített, betöltött egy fájó űrt. Ám éppen ebben a beteljesülésben kezd ébredezni egy másik vágy. Tudni akarjuk, ki akarta, hogy átéljük ezt az örömöt. Meg akarjuk érteni azt a szándékot, amely felénk fordult, mielőtt mi tudtuk volna, hogyan forduljunk felé.
Ezzel mélyreható változás kezdődik az elfogadásban. Az élvezet iránti vágy megmarad, de kezd megjelenni benne a kapcsolat iránti vágy is. Úgy szeretnénk elfogadni, hogy azzal válaszoljunk Annak, aki ad. A spirituális elérés nyelvén ez a válasz a szűrő és a visszavert fény által épül fel: azzal az erővel, amely visszatartja az automatikus megszerzést, és kialakítja az adakozás szándékát. Ezen az új edényen keresztül az élvezetet a forrásának felismerésével együtt fogadhatjuk be. Az ajándék teljességéhez hozzátartozik az Adakozó felfedezése is.
A teljes élvezet elfogadásához vezető út tehát a szándék átalakulásán keresztül halad. A szívnek képessé kell válnia úgy élvezni, hogy az élvezet ne szakítsa el a kapcsolatát Azzal, aki gyönyörködteti. Ami éhségként kezdődik, viszonzó szeretetté érhet.
Az ajándékban rejlő gyengédség
A kisgyermek elfogadja, amit az édesanyjától kap, és élvezi. Érzi a melegséget, a táplálást, az elégedettséget. Ezek az érzések valóságosak. A gyermek azonban nem fogja fel a gondoskodás egészét, amely mindezt lehetővé tette. Az előkészület, az odafigyelés, az adás szándéka és az Adakozó belső világa jórészt kívül marad a gyermek megértésén.
A spirituális bőséggel való kezdeti kapcsolatunkat ugyanez a korlát jellemzi. Azt érezzük, ami belép a vágyunkba. Az élvezet sokféle ízét meg tudjuk különböztetni, akár rendkívül finomakat is, miközben alig ismerjük fel a mögöttük rejlő szándékot. Az ajándék elér bennünket, de a tudatosságunk megáll annak édességénél.
Van ebben valami csendesen szívszorító. Élhetünk adakozással körülvéve úgy, hogy az Adakozó szinte idegen marad számunkra. Gyönyörünk lehet intenzív, miközben a kapcsolatunk még fejletlen. Tudjuk, hogy kielégülést nyertünk; Azt azonban még nem ismerjük, akinek az volt a vágya, hogy kielégítsen bennünket.
A fordulat akkor kezdődik, amikor érezhetővé válik ez a hiány. Új kérdés ébred az élvezeten belül: Kitől kapok? Milyen hozzám való viszonyulást fejez ki ez a beteljesülés? Miért éppen ezzel a vággyal formáltak meg, és milyen szándék rejlett amögött, hogy éppen ennek az örömnek az átélésére tettek képessé?
Ezek a kérdések az Adakozó cselekedetei felé fordítják a szívet. Az élvezet meghívássá válik a megértésre. Az édesség, amely korábban bennünk ért véget, kezd rajtunk túlra nyílni.
Az apró szikra és a rajta túli teljesség
A természetes megszerzési vágy arra teremtetett, hogy élvezzen. Az önmagunkkal való törődésbe zárt élvezetnek azonban súlyos spirituális korlátja van. Még ha óriásinak tűnik is, csupán halvány megvilágításként, a teremtménynek szánt beteljesülés apró szikrájaként írják le. A korlát abban az edényben rejlik, amelyen keresztül befogadjuk: a tudatosság arra szűkül, amit önmagam számára szerzek meg.
Az élvezet magasabb dimenziói az Adakozó nagyságának felismerésén keresztül nyílnak meg. A Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá és Jechidá nevű spirituális fények, amelyeket együttesen NRNHY-nak neveznek, olyan teljességet fejeznek ki, amelyet nem lehet pusztán a kellemes érzések megsokszorozásával megszerezni. A legalapvetőbb megvilágításon túl a kitágulás Annak az elérésétől függ, akitől az élvezet származik.
Egy apró ajándék hatalmas jelentést hordozhat, ha ismerjük az Adakozót. A spirituális elérésben ez az elv messze túlmutat a hétköznapi megbecsülésen. A teremtmény felfedezi forrásának szintjét, szándékát és adakozó minőségét. Az élvezet azért mélyül el, mert maga a kapcsolat tárul fel.
Ahhoz, hogy felismerjük ezt a nagyságot, fejlődnünk kell. A gyermek nem tudja teljesen értékelni a felnőtt nagyságát, amíg megmarad a gyermeki megértés mértékén belül. Hasonlóképpen a befogadónak az Adakozó minőségéhez való hasonlóságra kell szert tennie ahhoz, hogy elérje az Adakozót. A felismeréshez olyan belső képesség szükséges, amely megfelel annak, amit felismerünk.
A fejlődés azonban nem törli el a kezdetünket. Meg kell őriznünk annak tudatát, hogy befogadók vagyunk, akik egy parányi pontból indulnak, miközben elérjük az adakozó forrás nagyságát. E távolság mindkét végpontja az edényhez tartozik. Kiindulópontunk alacsonysága és annak magassága, amit idővel felismerünk, együtt teszik lehetővé a találkozás mélységét.
Rendkívüli gyengédség rejlik ebben a célban. A teremtmény gyönyörködtetésének vágya már magában foglalja annak szükségességét, hogy elvezesse őt az Adakozó felismeréséhez. Máskülönben a neki szánt gyönyört soha nem tudná teljes egészében befogadni. Ahhoz a képességhez vezetnek bennünket, hogy megértsük a hozzánk elérő adakozást.
Ahol megjelenik a valódi ellentét
Az élvezet és a vágy természetesen illik egymáshoz. A fény formálja meg a megszerzési vágyat, és megfelel annak. Ebben az eredeti kapcsolatban nincs eredendő összeütközés. Az élvezet úgy töltheti be a vágyat, mint ami éppen a számára előkészített befogadóedénybe lép be.
A konfliktus akkor kezdődik, amikor a befogadó ugyanazon eseményen belül egy másik kapcsolatnak is tudatára ébred. Az élvezet és az éhség mellett most már megjelenik egy Adakozó és egy befogadó is. Felfedezem, hogy Az, aki előttem áll, adakozik, én pedig elfogadok. Lehet, hogy tökéletesen illeszkedem az élvezethez, mégis érzem, hogy elfogadásom módja eltér attól a minőségtől, amelyet kezdek felismerni az Adakozóban.
Ez új érzékenység. A kérdés már nem merül ki abban, hogy kielégít-e az élvezet. Fontossá válik számomra, mit fejez ki az elfogadásom annak forrása felé. Azt akarom, hogy maga az adakozás minősége öltsön formát bennem.
A teremtmény ekkor új hiányt fedez fel: a vágyat, hogy örömet szerezzen az Adakozónak. Ez a hiány túlmutat a beteljesülés iránti eredeti sóvárgáson. Új irányt ad a vágynak, miközben az eredeti éhség továbbra is él.
Az ebből fakadó feszültség mély, mert mindkét belső késztetés valóságos. Az élvezet az elfogadás felé vonz. Az Adakozó felismerése a hasonlóság felé vonz. Nem oldhatom fel ezt a feszültséget azzal, hogy úgy teszek, mintha nem volna vágyam, és azzal sem, hogy megfeledkezem a kapcsolatról. A kapcsolat új formájának kell megszületnie magán a vágyon belül.
A megállás súlya
Az első válasz a megszorítás, amelyet Cimcumnak neveznek. A befogadó visszatartja magát a megszerzési vágy automatikus használatától. Ez határozottan megszakítja az élvezetnek a vágyba vezető, megszokott útját.
Ennek a megszakításnak spirituális értelemben nagy súlya van. Az egész eredeti kapcsolat a forrástól a befogadó felé irányuló adakozás volt. Abbahagyni az elfogadást annyi, mint megszakítani ezt a kapcsolatot a meglévő formájában. A teremtménynek nincs külön ajándékkészlete, amellyel válaszolhatna. Megszerezni vágyik, és megváltozott viszonyulásának első elérhető kifejezése az, hogy visszatartja azt az elfogadást, amely korábban természetesen ment végbe.
A megszorítás az érett megszerzési vágyra vonatkozik, amelyet Málchutnak vagy negyedik fázisnak neveznek. A korábbi fázisok előkészítik és létrehozzák ezt a vágyat, de a döntő válasz ott válik lehetségessé, ahol a befogadó felismeri saját elfogadását és az Adakozóval szembeni formai ellentétét. A határ ezen a felismerésen belül keletkezik.
Amikor Málchut megszorítja az elfogadást, a fény az előző fázisokkal megélt kapcsolatából is eltűnik. Ezeket a fázisokat az őket felfedező befogadóedényen keresztül ismerjük meg. Ha az edény elutasítja azt az elfogadást, amelyen keresztül feltárulnak, a megvilágításuk tudata is visszahúzódik. Az üresség élménye tehát a befogadó fényhez való viszonyának megváltozásához tartozik.
Az Adakozó adásra irányuló vágya nem szűnt meg. A megszorítás a teremtmény oldalán történik. Ennek mély jelentősége van: a határ mögött az adakozás továbbra is jelen van. A befogadó olyan formát keres, amelyben a kapcsolat viszonzó szándékkal újulhat meg.
Érzelmileg ez az a nehéz tér, amely a betöltődés régi módja és a kapcsolódás új módja között húzódik. Az édesség már megszűnt, mielőtt a kölcsönösségre való képesség teljessé vált volna. A hiány mérhetetlennek tűnhet. Mégis, éppen ezen belül kezdi a befogadó vállalni a felelősséget azért, hogyan fogadja majd az ajándékot.
A határ, amely válasszá válik
A szűrő, amelyet Mászáchnak neveznek, az a határ, ahol a befogadónak az önmagára irányuló megszerzéssel szembeni ellenállása találkozik a beérkező fénnyel. A fény az adakozás céljának megfelelően közeledik; a befogadó azonban már nem engedi, hogy a korábbi, automatikus módon lépjen be.
Találkozásukat ütközésként írják le. Ez a kifejezés a határon találkozó két ellentétes irány határozottságát fejezi ki. Az élvezet természetes, a vágy felé tartó mozgása találkozik a befogadó eltökéltségével, hogy másfajta viszonyt alakítson ki az Adakozóval.
Az ellentét azért jelentős, mert mélyebb kapcsolatot készít elő. A befogadó a fény adakozó minőségéhez szeretne hasonlítani. Azon a kapcsolaton belül, amelyben az egyik ad, a másik pedig elfogad, a formaegyezésen alapuló kapcsolatnak kell létrejönnie.
Itt hasznos a tükör képe. A fény, amikor olyan felülettel találkozik, amelyen nem tud áthatolni, visszaverődik a forrása felé. Spirituális értelemben a szűrőről visszatérő fényt visszavert fénynek, Or Hozernek nevezik. Ezt a visszatérést új megvilágításnak tekintik, amely felöltözteti a beérkező fényt, és annak edényévé válik.
A visszavert fény a befogadó viszonzó, adakozó hozzáállása, amely a felülről feltáruló adakozásra válaszul épül fel. Olyan forma ez, amelyre a teremtmény szert tesz, és amelyet a vágyára helyez. Ezen a formán keresztül válhat kölcsönössé a találkozás.
A befogadó belső mozdulata vágyakozásként fejezhető ki: Hadd válaszoljon az elfogadásom a Te adakozásodra. Hadd váljon a hozzám elérő öröm annak módjává, hogy Neked szerezzek örömet. Ezek a szavak a kívánt átalakulás irányát írják le. Valóra válásuk attól függ, megszerezzük-e az erőt ahhoz, hogy fenntartsuk ezt a szándékot akkor is, amikor az élvezet ténylegesen jelen van.
Miért csupán a kezdet a visszautasítás
Van egy szükséges előkészítő szakasz, amelyben a teremtmény megszerzi az adakozás minőségét. Málchut arra törekszik, hogy magára öltse a Binának nevezett minőséget. Megtanul a megszerzési vágya közvetlen uralma fölé emelkedni, és előnyben részesíteni a felismert adakozó formát.
Ez jelentős eredmény, de meg kell különböztetni az adakozás érdekében történő, teljessé vált megszerzéstől. A vággyal szembeni munka és az adakozó edények megszerzése előkészítő lépések. Még egy kezdeti spirituális határ átlépése sem jelenti önmagában azt, hogy megvalósult a teljes, ütközés általi egyesülés, a Zivug de Hákáá.
Az ütközés a vágy korábbi használatával szembeni ellenállást fejezi ki. Az egyesüléshez megújult kapcsolat szükséges, amelyben tényleges elfogadás történik. A befogadónak teremtett lény az elfogadáson keresztül kapcsolódik az Adakozóhoz: akár önmagáért, akár azzal a szándékkal, hogy viszonzásul örömet szerezzen. A teljes átalakulás ennek az elfogadásnak a célját érinti.
Ez a különbségtétel megóvja a szívet attól, hogy összetévessze a távolságot a beteljesüléssel. A visszautasítás megteremtheti a közvetlen sóvárgástól való szabadságot, de az adakozás célja még nem valósult meg a befogadóban. A munkának tovább kell fejlődnie, amíg az adakozás képessége az élvezet tényleges elfogadását is képes irányítani.
A házigazda és a vendég példája ezt világossá teszi. A vendég először abbahagyja az elfogadást, és a házigazdához hasonlóan adakozóvá szeretne válni. De mit kínálhat a vendég? A házigazda vágya az, hogy gyönyörködtesse őt. Végül a vendég felfedezi, hogy a felkínált élvezet elfogadása maga is a házigazdának való örömszerzés eszközévé válhat.
A vendég azután tér vissza az elfogadáshoz, hogy megteremtette a viszonzó kapcsolatot. Kívülről a cselekedet hasonlíthat a korábbihoz: a vendég elfogad és élvez. Belül azonban megváltozott a célja. Az élvezet most azt a vágyat szolgálja, hogy válaszoljon a házigazda kívánságára.
Hogyan tartja meg a visszavert fény az élvezetet
A megszerzési vágy továbbra is a teremtmény anyaga marad. Nélküle nincs befogadó, nincs élvezet, és nincs élő válasz az ajándékra. A visszavert fény tehát nem szünteti meg a vágyat. Olyan formát ad neki, amelyben az Adakozó felé irányuló szándékkal képes elfogadni.
Ez felold egy látszólagos ellentmondást. Hogyan válhat az elfogadás edényévé valami, ami az elfogadás elutasításából születik? Az elutasítás megszakítja az önmagunkra irányuló élvezet uralmát. Ebből a megszakításból és az Adakozó hozzáállásának felismeréséből viszonzó szándék épül fel. A vágy ezután ezzel az új feltétellel használható.
Az élvezet olyan mértékben nyer bebocsátást, amilyen mértékben visszavert fénybe öltöztethető. A befogadó felméri, mennyire képes hasonlítani az adakozó formához, és e képesség határain belül fogad el. A szándéknak az általa irányított vágynak megfelelő erővel kell rendelkeznie. A nagylelkűség kinyilvánítása nem helyettesítheti ezt az erőt.
Ennek a mértéknek az első meghatározása a spirituális szerkezet fejnek nevezett részéhez tartozik. Ott a visszavert fény az edények gyökereit alakítja ki: meghatározza azt a viszonyt, amelyben az elfogadás végbemehet. A tényleges edények akkor válnak teljessé, amikor ez a viszony magába a megszerzési vágyba is kiterjed. Amit a szándékban megalapozunk, annak az elfogadásban valósággá kell válnia.
Ez a különbségtétel bensőséges emberi tapasztalatra rezonál. Őszintén vágyhatunk arra, hogy szeretettel fogadjunk el, mégis felfedezhetjük az élvezet megérkezésekor, milyen gyorsan szűkül vissza a figyelmünk önmagunkra. A spirituális képesség ennél a találkozásnál méretik meg. Az élvezetnek úgy kell belépnie, hogy ne döntse meg azt a kapcsolatot, amelynek érdekében elfogadjuk.
Amikor ez lehetővé válik, az élvezet már nem zárja önmagába a befogadót. Az elfogadott élvezetet egy válasz tartja meg. Édessége magában hordozza Annak a felismerését, aki ad, és a befogadó vágyát, hogy viszonzásul örömet szerezzen Neki.
A keskeny vonal a korlátlan adakozáson belül
Az Adakozó adakozásra való készségét korlátlanként, körhöz hasonlóként írják le. A befogadó viszonzási képessége vékony vonalként kezdődik. Az ellentét a felülről érkező, korlátozás nélküli adakozás és a megfelelés azon kimért foka közötti különbséget fejezi ki, amelyet a teremtmény alulról képes létrehozni.
A vonal a kapcsolat pontos mértéke. Málchut megvizsgálja, mennyire képes hasonlítani az adakozás számára feltárult minőségeihez. Saját megszerző anyagára ölti ezeket a formákat, és nekik megfelelő választ épít fel.
A közvetlen fény tíz Szefirájával így a visszavert fény tíz Szefirája találkozik. Az irány megfordul: Málchut, a felülről lefelé haladó rend vége, Keterré, a visszatérő rend kezdetévé válik. Az a pont, amely befogadott, a válasz kiindulópontjává lesz. A teremtmény úgy válaszol az Adakozó cselekedeteire, hogy önmagában azokhoz hasonló formát alakít ki.
Ez mély jelentést ad az első vonal kicsinységének. A forrás készen állhat a korlátlan adásra, miközben a befogadó csak szűk mértékben képes válaszolni. Az ezen a szűk mértéken belüli elfogadás már a kapcsolat új fajtája. Az igazi adakozó szándékkal elfogadott kis mennyiség egy többre képes edény fejlődésének része.
A teljes élvezetet tehát nem lehet előre megragadni, mielőtt kialakulna a helyes befogadására való képesség. A teljesség e képesség kibővülését és kiteljesedését igényli. Minden szinten az elfogadás mértéke a visszavert fény mértékét követi. A korlátlan cél megmarad, miközben a teremtmény felnő annak megvalósításához.
A vágy, amelyet meg kell őriznünk
Úgy tűnhet, hogy a spirituális előrehaladásnak kevésbé vágyakozóvá, kevésbé megérinthetővé, kevésbé éhessé kellene tennie bennünket. Pedig a megszerzési vágy éppen az az anyag, amelyre a viszonzó kapcsolat épül. Mélységét, amelyet Aviutnak neveznek, meg kell őrizni, és össze kell kapcsolni az adakozás formáival.
A vágy nagyobb mélysége több anyagot ad egy nagyobb válaszhoz, feltéve, hogy megfelelő szűrő áll rendelkezésre. A vágy önmagában nem teremt spirituális magasságot. Amikor azonban erejét egy megszerzett adakozó szándék irányítja, ez az erő erőteljesebb visszavert fényt tart fenn.
Ezért érinti a fénnyel való legerősebb érintkezés az edény legdurvább részét, ahol a legnagyobb a megszerzés és az adakozás közötti különbség, míg a fény felöltözése a tisztább, hozzá hasonlóbb minőségekhez kapcsolódik. A találkozás erejének és annak a minőségnek, amelyben a megvilágítást befogadjuk, más-más a szerepe. A vágy mélysége adja az erőt; a fényhez való hasonlóság teszi lehetővé a feltárulást.
A szívnek nem kell érzéketlenné válnia ahhoz, hogy képes legyen szeretni. Vágyakozásának olyan formát kell öltenie, amely választ tud adni egy másiknak. A munka azért igényel oly sokat, mert a vágy valóságos marad. A befogadónak képesnek kell lennie mélyen élvezni, és közben fenntartani azt a szándékot, amelynek érdekében elfogadja az élvezetet.
Itt helye van annak, hogy irgalommal tekintsünk saját befejezetlenségünkre. Egy erősebb vágy megjelenése önmagában nem jelenti azt, hogy minden korábbi fejlődés eltűnt. Olyan anyagot tár elénk, amely megfelelő viszonzó formát igényel. A feladat az, hogy ezt a mélységet az adakozás viszonyába emeljük.
Ahhoz, hogy a teljes élvezetet befogadjuk, a teremtett vágyból semmi lényegeset nem lehet egyszerűen eltörölni. Az elfogadás teljességéhez szükség van a vágy teljes mélységére és a hozzá kapcsolódó szándék teljes erejére. Mindkettő a teljessé vált edényhez tartozik.
Az adakozás formájának megtanulása
A teremtmény eredetileg nem rendelkezik az adakozás minőségével mint önálló természetes tulajdonsággal. Úgy szerzi meg ezt a minőséget, hogy felismeri az Adakozó cselekedeteit, és azokhoz hasonlóvá formálja saját válaszát. A közvetlen fény a befogadó felé irányuló hozzáállást tár fel; a visszavert fény az erre válaszoló formaként épül fel.
Az Adakozó megismerése tehát többet jelent annál, mint hogy az élvezet forrására gondolunk. Az adakozás cselekedetét úgy értjük meg, hogy bizonyos fokú hasonlóságra teszünk szert vele. Ami korábban csupán kellemes eredményként ért el bennünket, azt kezdjük szándékként, viszonyulási módként, olyan minőségként elérni, amelyet mi magunk is képesek vagyunk kifejezni.
Ez az Adakozó szintje felé növekedés belső jelentése. Teremtett befogadók maradunk, de az elfogadásunkat irányító forma hasonlóvá válik az adakozás formájához. Az Ádám szó, amely a hasonlósághoz kapcsolódik, erre a Teremtőhöz való hasonlóvá válásra utal.
Ez a formálódás az elrejtésen keresztül is halad. Vannak a sötétségnek, a tehetetlenségnek és a vágy hiányának olyan állapotai, amelyekben nem tudjuk világosan megkülönböztetni, mire teszünk szert. Megértésünk hiánya miatt egy erőfeszítés üresnek tűnhet. Még nem látjuk az akadály konkrét alakját, sem azt a spirituális formát, amely a leküzdése során ölt testet.
Azok az erőfeszítések azonban, amelyekkel ezen állapotok fölött próbáljuk megszerezni az adakozást, felhalmozódhatnak. Egy kis felülemelkedés egy másikhoz kapcsolódik. A világos felismerés nélkül megszerzett formák addig gyűlnek, amíg összekapcsolhatók és tudatosan megérthetők lesznek. Az idővel megszülető tisztánlátásnak éppen azokban az állapotokban van az előtörténete, amelyek egykor semmiféle tisztánlátást nem látszottak kínálni.
Ez józan reményt ad. A spirituális fejlődésnek nem kell állandó édességgel vagy azonnali megértéssel jeleznie magát. A befogadó már azelőtt is formálhatja a választ, hogy teljesen felismerné annak alakját. A rejtett felhalmozódás azért számít, mert a cél egy valós képesség: valami, ami végül az élvezet jelenlétében is megáll, és megőrzi az Adakozó felé mutató irányát.
Amikor az egész ajándék befogadhatóvá válik
A legmélyebb változás abban történik, hogy mit keres a befogadó az élvezeten keresztül. Eleinte az élvezet tölti be az egész látóhatárt. Fokozatosan az Adakozó hozzáállása válik fontosabbá, és felébred a vágy, hogy válaszoljon rá. A megszorításon, a szűrőn és a visszavert fényen keresztül ez a vágyakozás megszerzi az adakozás érdekében történő megszerzéshez szükséges formát.
Ekkor az ajándék többet tárhat fel, mint a saját ízét. A visszavert fényen belül a befogadó feltárja saját kapcsolatát a Teremtővel, és ott feltárul a Teremtő. A felismerés edénye maga a viszonzó minőség. Ahogyan ez a minőség növekszik, az élvezet magában foglalja Annak mélyebb elérését, aki ad.
A teljes élvezet e kapcsolat kiteljesedéséhez tartozik. Olyan befogadót igényel, aki képes elfogadni a neki szánt gyönyör teljességét, miközben elfogadását az Adakozó örömére irányítja. A korlátlan adásvágy és a teremtett megszerzési vágy ekkor a szándék egyezésén keresztül találkozhat.
E kiteljesedés érzelmi jelentését annak a vendégnek a képében érezhetjük meg, aki végre megtanulta, hogyan fogadjon el. Az ajándék továbbra is gyönyörű. Az éhség továbbra is él. Ám a vendég tudatossága most már elér a házigazda szívéhez. Élvezni annyi, mint igent mondani a házigazda gyönyörködtető vágyára, miközben az egész elfogadást viszonzó szándék fogja át.
A befogadó az érzett élvezet egyetlen pontjából a mérhetetlen adakozás felismerése felé növekedett. Megőrizte saját mélységét, és olyan formára tett szert, amelyen keresztül ez a mélység válaszolni tud. A gyönyör azért válhat hatalmassá, mert az edény most már magában foglalja azt a kapcsolatot, amely kezdettől fogva ott rejlett az ajándékban.
És a szív, amely egykor csak azt tudta kérni, hogy töltsék be, képessé válik gyengéden elfogadni. Elfogadhatja az élvezetet, és közben továbbra is Afelé fordulhat, aki adja. Ebben az elfogadásban az ajándék eléri a neki szánt teljességet: az öröm befogadásra talál, az Adakozó ismertté válik, és maga az elfogadás viszi vissza a szeretetet a forrásához.
Vélemény, hozzászólás?