„...Minden kezdetkor újra magára kell vennie az embernek a mennyek királyságának uralmát. Kevés, hogy tegnap hitt a Teremtőben. Ezért a mennyek királyságának minden egyes elfogadása új megkülönböztetésnek számít. Az ember most elfoglal egy részt abból az üres térből, amelyből addig hiányzott a mennyek királysága. Magához veszi ezt az üres helyet, és megtölti a mennyek királyságával. Így valami újat tisztázott, ami addig nem létezett, amíg ezt az üres helyet magához nem vette, és meg nem töltötte a mennyek királyságával. Ez olyan, mintha egy új szikrát emelne fel a Kedusába, a szentségbe. Végül minden felemelkedésével újabb szikrákat emel fel...”
Rabash, 6. cikk (1991) – „Mit jelent a munkában az, hogy »Ábrám jószágának pásztorai és Lót jószágának pásztorai«?”
A feledés fájdalma
Megesik, hogy minden másra emlékszünk, a Teremtőről mégis megfeledkezünk. Eszünkben van egy megbeszélés, egy befejezetlen feladat, egy mondat, amely megsebzett. A tegnapi beszélgetéseket a holnapba is magunkkal visszük. Addig forgatjuk őket magunkban, amíg minden éles szavukat kívülről ismerjük. Ő azonban, akinek egész szívünket akartuk adni, úgy eltűnhet a tudatunkból, hogy még a hiányát sem vesszük észre.
Aztán megmozdul bennünk valami. Egy hétköznapi óra kellős közepén eszünkbe jut. És az emlékezéssel együtt jön a fájdalom. Hol jártam eddig? Hogyan merültem megint ennyire önmagamba? Nemrég még mindennél becsesebbnek tűnt a közelsége. Most vesszük észre, mennyi gondolat futott át rajtunk anélkül, hogy akár egyszer is felé fordultunk volna magunkban.
Nehéz lehet elviselni a szégyent. Ígéreteket tettünk. Úgy éreztük, őszinték vagyunk. Azt szerettük volna, hogy a kapcsolat minden kizökkenésen át megmaradjon, és a nap legegyszerűbb mozdulataiban is velünk legyen. Amikor újra távol találjuk magunkat, szinte elviselhetetlennek tűnik, milyen törékeny volt korábbi odaadásunk.
De már abban a pillanatban visszafordulhatunk, amikor észrevesszük, hogy megfeledkeztünk róla. Tölthetjük ezt a pillanatot önváddal, vagy magát a fájdalmat is a Teremtő elé vihetjük. Itt vagyok. Megfeledkeztem Rólad. Még most is szétszórtak a gondolataim. Segíts visszatérnem Hozzád ezzel a szívvel, úgy, ahogy most van.
Neki adni az első pillanatot
A küzdelem már azelőtt elkezdődik, hogy a nap igazán alakot öltene. Kinyitjuk a szemünket, és máris megrohamoznak bennünket a mindennapok megszokott követelései. Valamit be kell fejezni, valakinek válaszolni kell, valamitől tartunk. A szív már akkor védekezni kezd, amikor még a lábunkat sem tettük le a földre.
Tudatosan kell felé fordulnunk ahhoz, hogy a Teremtőnek adjuk az első pillanatot. Van, hogy ez reggel szinte magától megy. Máskor minden erőnkre szükség van hozzá. Felülünk, bár semmi sem lelkesít. Megmossuk az arcunkat, miközben az elménk ellenáll. Egy olyan gondolathoz nyúlunk, amelyben még semmi melegséget sem érzünk. Hadd szerezzek Neked örömet ezzel a nappal. Segíts, hogy bármit hoz is a nap, mások szeretetén keresztül közelebb kerüljek Hozzád.
Van valami gyengéd abban, hogy így kérünk, miközben szinte semmit sem érzünk. Már azelőtt felajánljuk a kezdetet, hogy megszépülne. Nem tudjuk, mit ébreszt majd bennünk a nap. Azt sem ígérhetjük meg, hogy mindvégig megtartjuk a szándékunkat. Kérhetjük, hogy tartson meg bennünket az előttünk álló órákban, és segítsen felismernünk a következő alkalmat a visszatérésre.
Idővel arra vágyunk, hogy ez a törődés természetessé váljon. Ahogy egy anya ébredéskor először alvó gyermekére gondol, úgy szeretnénk, hogy a szívünk is már ébredéskor afelé forduljon, akit szeret. Addig tudatosan gyakoroljuk ezt a mozdulatot, még akkor is, ha közben vonakodunk.
Amikor egy új vágy magával ragad
Tegnap talán úgy éreztük, szívesen adunk. Ma olyan erővel támad bennünk egy új vágy, hogy magunk is meglepődünk. Elismerést akarunk. Azt akarjuk, hogy nekünk legyen igazunk. Annyira vágyunk a kényelemre, hogy a másik ember szükségét is tolakodásnak érezzük. A szív, amely az imént még késznek látszott megnyílni, most összeszorul, és a maga kis területét védi.
Itt válik igazán nehézzé az emlékezés. Könnyű ismételgetni a Teremtő nevét, amikor bennünk minden egyetért vele. De mi történik, amikor egy új vágy azt állítja, hogy egyedül a saját kielégülésünk számít? Mi történik, ha értjük, merre kellene mennünk, mégis az ellenkező irányba húz valami?
Minden új vágy feltár bennünk egy olyan részt, amelyet még nem vontunk be a kapcsolatba. A tegnapi szándékot nem húzhatjuk rá, mint valami kész választ. Ezt a vágyat is fel kell ismernünk, be kell vonnunk a kapcsolatba, és új célt kell adnunk neki. Azért érezzük újnak a munkát, mert valami újjal van dolgunk.
Ebből a helyzetből is szólhatunk őszintén. Látom, mennyi mindent akarok magamnak. Attól, hogy úgy teszek, mintha szeretet vezérelne, ez a vágy még nem változik meg. Segíts az adakozás felé fordítanom. Segíts, hogy fontosabb legyen számomra a kapcsolat, mint a jutalom, amelyet várok tőle.
A hajlamunkkal való szembeforduláshoz szükséges erő
Vannak pillanatok, amikor a bennünk legerősebb vágy ellenében kell cselekednünk. Visszahúzódnánk, mégis odafordulunk valakihez. Megmaradnánk a neheztelésben, mégis a másik javáért kérünk. Megvárnánk, amíg az odaadás magától visszatér, mégis megteszünk most valamit, amiben odaadás van.
Az ilyen erőfeszítés csöndes szigorral jár. Senki sem látja, mekkora ellenálláson kell átküzdenünk magunkat, hogy kedvesen válaszoljunk. Senki sem tudja, mennyi büszkeséget kell lenyelnünk ahhoz, hogy védekezés nélkül végighallgassunk valakit. Kívülről nézve talán alig történik valami. Belül viszont nem engedtük, hogy a legújabb vágy szabja meg egész életünk irányát.
Az erőnket arra használjuk, hogy irányt válasszunk. Összeszedjük, amennyi erőnk van, és a kapcsolat felé fordulunk vele, még ha a szívünk másfelé húz is. Nem kell érzelmeket erőltetnünk magunkra, vagy kijelentenünk, hogy már megszabadultunk az önzéstől. Cselekedhetünk őszintén, és kérhetjük a Teremtőt, hogy változtassa meg a szándékunkat ott, ahol erre magunktól még nem vagyunk képesek.
Végül elérünk erőnk határához. Már a legkisebb mozdulat is meghaladni látszik bennünket. Itt az erőfeszítés kéréssé válhat. Egyedül nem tudok közelebb kerülni Hozzád. Adj vágyat, hogy Feléd forduljak. Ha pedig még erre sem tudok őszintén vágyni, segíts, hogy legalább vágyjak erre a vágyra. Ha elmondjuk Neki, milyen tehetetlenek vagyunk, ez is a kapcsolat részévé válik.
Az idegen gondolat bevonása a párbeszédbe
Egy idegen gondolat olykor a bizonyosság hangján szólal meg. Semmi értelme ennek az erőfeszítésnek. Ezeket az embereket nem érdekli. Már eleget próbálkoztál. Csak az számít, amit magadnak megszerezhetsz. Egy pillanatra az ilyen gondolatok meggyőzőbbnek tűnnek mindannál, amit addig nagyra becsültünk.
Annyira lefoglalhat bennünket az egyes gondolatok elleni küzdelem, hogy szem elől tévesztjük, miért is akartuk legyőzni őket. Egész belső világunkat betölti a vita. Még a zavaró gondolattal szembeni ellenállás közben is önmagunk körül forgunk.
Másképp is mozdulhatunk. Észrevesszük, mi jelent meg bennünk, és megkérdezzük, hogyan fordulhatunk ebből az állapotból a Teremtő felé. A megvetés gondolata megmutatja, hogy szeretetre van szükség. Az elkülönülés gondolata feltár egy helyet, ahonnan hiányzik a kapcsolat. Az, hogy jutalmat követelünk, megmutatja, mennyire függ még az adakozásunk attól, hogy kapunk-e érte valamit. Már van valami konkrét, amit elé vihetünk.
Az ima ekkor konkréttá válik. Ez a gondolat kerített hatalmába. Ekkora távolságot érzek másoktól. Segíts, hogy itt kapcsolatot építsek. Nem kell minden belső vitát lezárnunk ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést egy barát felé. Néha csak akkor értjük meg, mi történt, amikor már visszatértünk a kapcsolatba, és más szemszögből tudunk rátekinteni.
Visszatérés a szív vonakodása ellenére
A legnehezebb kizökkenést gyakran újabb követi. Eszünkbe jut a Teremtő, aztán azt mondjuk magunknak, hogy túlságosan eltávolodtunk ahhoz, hogy közeledjünk hozzá. Előbb meg kell nyugodnunk, őszintévé kell válnunk, újra hálát kell éreznünk. Úgy képzeljük, csak akkor folytathatjuk a párbeszédet, ha előbb rendbe hoztuk magunkat.
Így éppen abban az állapotban maradunk egyedül, amelyben segítségre szorulunk. A szívünk zárva van, és megvárjuk, amíg megnyílik, mielőtt erőt kérnénk a megnyitásához. Már hamarabb is elkezdhetjük. Amint eszünkbe jut a Teremtő, a zavarunkkal együtt fordulhatunk hozzá. Nincs világos imám. Nem érzek gyengédséget. Még haragszom is, hogy ilyen nehéz ez az út. Segíts, hogy ezt az állapotot is Hozzád kapcsoljam. Segíts olyan választ találnom, amely közelebb hoz bennünket egymáshoz.
Minden visszatérés gazdagítja a kapcsolatot. Egy percnyi őszinte kérés akkor is számít, ha utána újra elterelődik a figyelmünk. A szándék azáltal erősödik, hogy ott is megújítjuk, ahonnan korábban hiányzott. Kezdjük felfedezni, mennyi minden belefér ebbe a kapcsolatba. A türelmetlenül eltöltött óra, a sértett büszkeség, az a pillanat, amikor már feladtuk volna, de mégis sikerült kérnünk.
A barátok emlékezete a feledés óráiban
A feledésnek vannak olyan mélységei, ahol magunktól képtelenek vagyunk emlékezni. Elveszítettük annak érzését, hogy értékes a kapcsolat, és vele együtt azt is, amiért keresnénk. Ilyenkor kevés támaszt ad az olyan élet, amely egyedül a saját elszántságunkra épül.
Ezért olyan becses a barátokkal való kötelék. Amíg érezzük, milyen fontos a cél, együtt gondoskodunk róla, hogy szem előtt tartsuk. Beszélünk arról, ami számít, törődünk egymással, és teret adunk mindenkinek a maga erőfeszítéséhez. Együtt olyan közeget teremtünk, amely akkor is tartja az irányt, ha egyikünk szívében elhalványul a cél.
Egy barát üzenete akkor is elérhet hozzánk, ha ő maga nem tudja, milyen súlyt cipelünk. Egy egyszerű meghívás kizökkenthet gondolataink zárt köréből. Valakinek a kitartó törődése emlékeztethet arra, hogy még van miért felállnunk. Ezekben a kötelékekben a visszatérés vágya már azelőtt felébredhet, hogy tudnánk, hogyan ébresszük fel magunkban.
Azért is felelősséget vállalunk, hogy mások helyett is emlékezzünk, amikor nekik nem megy. Nem kell megvárnunk, hogy valaki jelezze, hogy mélypontra jutott. Már ma erősíthetjük a köztünk lévő melegséget. Bevonhatjuk azt, aki csendben marad, befogadhatjuk a bizonytalan újonnan érkezőt, és magunkkal vihetjük barátainkat a Teremtőhöz intézett kéréseinkben. A kapcsolat a megújulás közös helyévé válik, amelyet mindannyian folyamatosan gondozunk.
A Teremtőt keresni a köztünk lévő szeretetben
A Teremtőre való emlékezés akkor válik teljesebbé, amikor megváltoztatja a viszonyunkat az emberekhez. A belső gondolat abban keres kifejezést, ami közöttünk történik. Abban, ahogyan meghallgatjuk egymást, felelősséget vállalunk egymásért, és hajlandók vagyunk helyet adni a másiknak a vágyainkban.
A Teremtőhöz úgy közeledünk, mint a szeretet és az adakozás erejéhez, amely ebben a kapcsolatban tárul fel. Úgy fordulunk hozzá, hogy azt a tulajdonságot kérjük, amely egymással versengő igényeink fölött egyesíthet bennünket. Személyes vágyakozásunkba lassan mások vágyakozása is belefér. Azt szeretnénk, hogy erőt kapjanak, megőrizzék a kapcsolatot, és érezzék, hogy fontos a helyük közöttünk.
Így a hétköznapokban is helyet kap az emlékezés. Munka, beszélgetés, a családról való gondoskodás vagy közös feladat közben újra feltehetjük a szándékunkra vonatkozó kérdéseket. Hogyan szolgálhatja ez a tett a kapcsolatot? Mit várok a másiktól? Én mivel járulhatok hozzá? Ezek a kérdések a mindennapi életünk részévé teszik a belső kapcsolatot.
A kérés lassan túlnő a szavakon. Tetteinknek kezd iránya lenni. Még mindig megfeledkezünk a Teremtőről, de újra és újra visszatérünk ahhoz, ami fontosabb a saját lelki kényelmünknél. Hadd váljon a köztünk lévő kötelék olyan hellyé, ahol feltárulhat a szereteted.
Hála a küzdelem közepette
Amikor elnehezül a szív, a Teremtővel együtt minden jóságról is megfeledkezik, amely segített idáig eljutnia. A legutóbbi kudarcra fájdalmas pontossággal emlékszünk, miközben a közelség pillanatai úgy elhalványulnak, mintha valaki mással történtek volna.
A hála segít újra összegyűjteni ezeket a pillanatokat. Volt, hogy úgy törődtünk valakivel, hogy nem mérlegeltük, mit kapunk érte. Volt kérés, amely mélyebbről fakadt, mint a megszokás. Volt olyan pillanat, amikor élőnek éreztük a köztünk lévő köteléket. Ezeket az érzéseket nem hívhatjuk vissza parancsszóra, de megbecsülhetjük, hogy megadatott átélnünk őket.
Már most is hálásak lehetünk a visszatérés vágyáért. Valami még mindig fájón vágyik bennünk a kapcsolatra. Az ellenállás mélyén még érezzük, mennyire fáj a távolság. Megköszönhetjük a Teremtőnek, hogy ez a pont megmaradt bennünk, és kérhetjük, hogy segítsen belőle kiindulva cselekedni.
Ahogy ez a hozzáállás erősödik, a zavarok is más értelmet kaphatnak. Egy most feltárult önző vágy új lehetőséget ad a korrekcióra. A kellemetlenség továbbra is valóságos, de mellette megjelenik egy lehetőség is. Talán a szívnek ez a része is megtanulhat adni. Már azelőtt becsülni kezdjük a válaszadás lehetőségét, hogy a válasz megkönnyebbülést hozna.
Az éjszakát a Teremtőre bízni és újrakezdeni
A nap végén talán több kizökkenést találunk, mint amennyit szívesen összeszámolnánk. Eszünkbe jut a reggeli szándékunk, és érezzük, milyen messzire sodródtunk tőle. Mégis voltak visszatérések. Voltak pillanatok, amikor emlékeztünk, kértünk, odafordultunk valakihez, vagy ellenálltunk a késztetésnek, hogy bezárkózzunk.
Az egész befejezetlen napot egy utolsó kérésbe foglalhatjuk. Köszönöm, hogy újra és újra Feléd fordulhattam. Segíts, hogy magammal vigyem az éjszakába a kapcsolat iránti vágyat. Hadd emlékezzek a barátokra. Amikor felébredek, segíts úgy kezdenem a napot, hogy Veled és velük törődjek.
A holnap első gondolatát nem tudjuk előre megszabni. Helyet készíthetünk neki azzal, hogy elalvás előtt irányt adunk az utolsó éber pillanatainknak. Ha pedig reggel megint nehéz szívvel ébredünk, onnan indulhat a kérés. Az új ürességnek meglesznek a maga szavai. Az újonnan ébredő vágynak is szüksége lesz a maga korrekciójára.
A szüntelen emlékezés abból nő ki, hogy újra meg újra készek vagyunk megújítani a köteléket. Megtesszük, ami erőnkből telik, és segítséget kérünk ahhoz, ami meghalad bennünket. Megtanulunk az öröm és az ellenállás közepette is a Teremtő felé fordulni, barátainkat is belefoglalni a kérésünkbe, és ugyanebbe a kérésbe bevonni szívünk minden újonnan feltáruló részét.
Talán amikor úgy érezzük, hogy már ezredszer feledkeztünk meg róla, egyszer csak észbe kapunk egy ismerős gondolat kellős közepén. Egy rövid pillanatra enyhül a zaj szorítása. Eszünkbe jut, ki hiányzott nekünk.
És mielőtt újra elsodorna a szégyen, felé fordulunk. Teremtő, itt vagyok. Segíts, hogy kapcsolatban maradjak Veled abban is, ami most következik. Segíts, hogy valaki mást is közelebb hozzak Hozzád.
Vélemény, hozzászólás?