„…Meg van írva: »Állíts magadnak bírákat és felügyelőket minden kapudban.« Meg kell értenünk, mit jelentenek a »bírák«, és mit jelentenek a »felügyelők« a munkában. Azt is meg kell értenünk, mit jelent a munkában az, hogy »minden kapudban«. És azt is meg kell értenünk, ami írva van: »Ne ültess magadnak asérát [bálványimádásra szolgáló fát], semmiféle fát az oltár mellé.« Bölcseink azt mondták: »Aki méltatlan bírót nevez ki, olyan, mintha asérát ültetne Izraelben.« Azt is meg kell értenünk, mit jelent a munkában a méltatlan bíró, és miért olyan súlyos ez a tilalom, mintha az illető »asérát ültetne«…”
RABASH, Mit jelentenek a bírák és a felügyelők a munkában?
Eljön a pillanat, amikor valaki, akit szeretünk, elmondja, hogy megbántottuk. Halljuk, hogy megremeg a hangja, és már készülünk is a védekezésre. Eszünkbe jut, mit tett először ő. Abba az egyetlen részletbe kapaszkodunk, amely felmenthet bennünket. Aztán, ha kibírjuk, hogy még egy kicsit figyeljünk rá, meghalljuk, mi az ára a védekezésünknek. Ott ül előttünk valaki, akit szeretünk, és jobban félünk attól, hogy nincs igazunk, mint attól, hogy magára hagyjuk a fájdalmával.
A parancs, hogy minden kapuban állítsunk bírákat és felügyelőket, erre a pillanatra is vonatkozik. A bíró az az erő, amellyel felismerjük, hol tartunk, és meglátjuk, merre tegyük meg a következő lépést. A felügyelő tettekre váltja a döntést. Minden kapuban mindkettőre szükségünk van. Pontosan érthetjük, mit kér tőlünk a szeretet, és mégis elmehetünk anélkül, hogy válaszoltunk volna.
A környezet hatása
Jóval azelőtt, hogy önmagunkat vizsgálni kezdenénk, a körülöttünk élők már megmutatják, mit érdemes csodálnunk, és mit kell elrejtenünk. Ha egy gyereket kinevetnek, amiért sír, évekkel később más sírását hallva késztetést érezhet arra, hogy elforduljon. Ami egykor segített beilleszkednünk, annyira megszokottá válhat, hogy a saját ítéletünknek hisszük.
A körülöttünk élők abban is segíthetnek, hogy észrevegyünk egy lehetőséget, amely addig elkerülte a figyelmünket. Mélyen megérinthet, amikor azt látjuk, hogy valaki úgy fogad egy fájdalmas igazságot, hogy nem torolja meg azon, aki kimondta. A példája eszünkbe juthat, amikor bennünk is feltámad a védekezés. Magánál a kapunál mégis nekünk kell felismernünk, mi mozgat bennünket, és a Teremtőtől kell erőt kérnünk a választáshoz.
A Teremtő fényében olyan mércével kezdjük látni magunkat, amely túlmutat a saját érdekeinken. Megpillantjuk azt a nagylelkűséget, amely szerint élni vágyunk, és megérezzük, milyen messze vannak tőle a szándékaink. Ez néha úgy fáj, hogy a lélegzetünk is elakad. A bíró dolga, hogy elég sokáig időzzön ennél a felismerésnél ahhoz, hogy tisztán lásson. Szelídség kell ahhoz, hogy szembenézzünk ezzel a távolsággal anélkül, hogy berendezkednénk a szégyenben.
Fájdalmas lehet felismerni, hogy éppen akkor védekeztünk, amikor valakinek szüksége volt ránk. Ez a fájdalom arra csábíthat, hogy újabb pert indítsunk, ezúttal önmagunk ellen. A bíró feladata azonban az, hogy megállapítsa, hol járunk az úton. Ha elbírjuk, hogy tisztán lássuk azt a pillanatot, talán pontosan felismerjük, hol van szükségünk segítségre. Talán az a legnehezebb, hogy meghalljuk, amikor valaki elmondja, hogy megbántottuk, és hagyjuk, hogy a szavai egy pillanatig magukban álljanak, mielőtt elmagyaráznánk, mit akartunk mondani.
A hit
A hit teret ad, hogy megmaradjunk ebben a távolságban. A Teremtő érzékeléséből fakadó erő ez, amely lehetővé teszi, hogy saját természetünk követelései fölé emelkedjünk. Továbbra is erősen élhet bennünk a vágy, hogy megvédjük magunkat. Mégis van bennünk egy hely, ahonnan meghallhatjuk ezt a vágyat, és választhatunk. Ezzel a kis nyílással kezdődik a szabadság.
Lehet, hogy már jóval azelőtt megtanultuk a nagylelkűségről szóló szavakat, hogy átérezhettük volna az igazságukat. A hit akkor válik valóságossá számunkra, amikor a Teremtő jelenléte erőt ad megtenni, amire ezek a szavak hívnak. Miközben érezzük a régi késztetést, hogy megvédjük magunkat, teret adhatunk annak is, hogy számítson a másik fájdalma. Ennek a szabadságnak az első íze könnyekig meghathat bennünket. Olyan sokáig éltünk a védőfalaink mögött, hogy már elfelejtettük, mennyire szerettünk volna kijönni onnan.
Ezt jelenti felülemelkedni azon a vágyon, hogy önmagunk számára kapjunk. Továbbra is érezhetjük, mennyire szeretnénk, hogy megértsenek bennünket. A hit lehetővé teszi, hogy együtt maradjunk ezzel a vággyal anélkül, hogy rábíznánk, mi történjen ezután. A Teremtő fényében az adakozásnak saját súlya lesz. Érezhetjük mindkét erő vonzását, és felfedezhetünk közöttük egy helyet, ahonnan szabadon választhatunk.
Szabadságunk akkor növekszik, amikor olyan vágyakkal találkozunk, amelyeken nehezebb felülemelkedni. Ha biztonságban érezzük magunkat, talán tudunk türelmesen figyelni. Mélyebb erő kell ahhoz, hogy jelen maradjunk, amikor valaki, akit szeretünk, meglát bennünk valamit, amit igyekeztünk elrejteni. Még az a vágyunk is új célt kaphat, hogy megvigasztaljanak bennünket. Elfogadhatjuk a másik gyengédségét, és hagyhatjuk, hogy annyira meglágyítson, hogy mi is gyengéden fordulhassunk felé.
A Tifferet középső harmada
A kabbala nyelvén a Tifferet középső harmada a szabad választás pontja az önmagunk javát szolgáló befogadás vágya és a Teremtő adakozó tulajdonsága között. A hit teszi ezt a pontot elérhetővé számunkra. Innen mindkét erőt felismerhetjük, és eldönthetjük, melyik szándék vezesse a tetteinket.
Fájdalmasan vágyhatunk rá, hogy megértsenek bennünket, és mégis dönthetünk úgy, hogy előbb meghallgatjuk a másikat. Abban a pillanatban a bíró tisztán látja mindkét erő vonzását, a felügyelő pedig tettre válthatja a döntésünket. Valahányszor ebből a pontból választunk, egy kicsit több teret adunk a léleknek a növekedéshez.
Erő a következő lépéshez
Amikor meglátjuk, mire van szükség, megrendíthet, hogy milyen kevés erőnk van megtenni. Teljes szívünkből vágyhatunk arra, hogy adjunk, és mégis azon kaphatjuk magunkat, hogy azt számolgatjuk, mit kapunk vissza. Itt válik az ima fájdalmasan konkréttá. Ahhoz kérünk erőt, hogy ott tudjunk adni, ahol felismertük, hogy erre még képtelenek vagyunk. Minél tisztábban látjuk, mi tart fogva bennünket, annál őszintébben tudunk kérni.
Néha megérezzük egy pillanatra, milyen ez a szabadság. Egy pillanatra minden hátsó szándék nélkül fontos nekünk a másik ember java. Talán örökre megőriznénk ezt az érzést. Aztán elmúlik, és el kell döntenünk, hogy még mindig vágyunk-e arra, amit megmutatott nekünk. Ez a felvillanás segít felismernünk a következő lépést, amikor eljön az ideje.
A döntés megvalósítása
A bennünk lévő felügyelő formát ad ennek a lépésnek. Határt szabunk a késztetésnek, amely visszavinne a megszokott válaszhoz. Hagyjuk, hogy a másik befejezze. Elismerjük, mi bántotta meg, és érezzük, mennyire szeretnénk még hozzátenni egy mondatot a saját védelmünkben. Az önfegyelemnek célja van. Esélyt ad arra, hogy a törődés szándéka akkor is megmaradjon, amikor a törődésért árat fizetünk.
A Teremtő ad erőt ahhoz, hogy lássunk és cselekedjünk. Nekünk kell felismernünk, mit akarunk valójában, kérnünk a hiányzó erőt, és élnünk azzal az erővel, amelyet megkapunk. Bensőségesség van ebben a ráutaltságban. Azt a helyet tárjuk a Teremtő elé, ahol még nem tudunk adni. Ott mélyül el a kapcsolat, ahol legszívesebben elrejtőztünk volna.
Kapuk
Akkor nyílik meg egy kapu, amikor lehetővé válik számunkra az adakozás egy olyan módja, amelyet korábban csak elképzelni tudtunk. Talán már megtanultuk meghallani a fájdalmat valaki hangjában. A következő kapunál kezdjük meglátni, mi minden kellett ahhoz, hogy egyáltalán megszólaljon. Ez a felismerés újabb lépést kíván tőlünk. Talán holnap vissza kell térnünk, amikor már elmúlt a sürgető érzés, és be kell tartanunk egy ígéretet, amelyet akkor tettünk, amikor még elevenen élt bennünk a másik fájdalma.
A bíró minden kapunál újra körülnéz. Mit tudtunk meglátni tegnap? Mit bírunk meglátni ma? A felügyelő helyet ad a válasznak az életünkben, egy visszatartott szóban vagy egy megtartott ígéretben. Újra kérjük a szükséges erőt. Ebben az újra és újra elvégzett munkában növekedni kezd az a kis hely, ahonnan választani tudunk. Ott ölt alakot a lélek, olyan döntések révén, amelyek egykor szinte túl aprónak tűntek ahhoz, hogy számítsanak.
Néha úgy tűnik, ugyanahhoz a kapuhoz térünk vissza. Megint közbevágunk. Megint védekezünk. Ezúttal azonban már akkor meghalljuk, mit teszünk, amikor a szavak még épp elhagyják a szánkat. Megállhatunk, elviselhetjük a megállás zavarát, és megkérhetjük a másikat, hogy folytassa. Ilyen keskeny is lehet egy kapu. Akár egy mondat közepén is megnyílhat.
Talán még mindig vár ránk, aki velünk szemben ül. Az első késztetésünkből már megszületett a válasz. Ott van a nyelvünk hegyén. És egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt, minden erővel, amelyet kaptunk, elengedhetjük a választ, és meghallhatjuk, mit jött elmondani nekünk.
Vélemény, hozzászólás?