„Kérdés: Sok éven át tudattalanul fejlődtünk, és ezalatt folyamatosan változott a beteljesülésre, az öröm befogadására irányuló vágyunk. Mi a tudatos fejlődés?
Válasz: A tudatos fejlődés akkor kezdődik, amikor megértjük, hogy pusztán az élvezetre és a beteljesülésre irányuló vágyból nem élhetünk. A kapni akarás mellett az adakozás vágyát is szeretnénk megélni. Itt merül fel a kérdés: hogyan fejlődhetünk az adakozás vágyában?
Ebben segít nekünk a kabbala bölcsessége. A tanulás során világossá válik, hogyan fejleszthetjük ki magunkban ezt a vágyat.
A kabbala bölcsessége az adakozás tudománya. Szemben áll mindazokkal a tudományokkal, módszerekkel és elméletekkel, amelyek kivétel nélkül csak a kapni akarással foglalkoznak, márpedig világunk egész természete ezen alapul.”
Rav Dr. Michael Laitman, KabTV, „Bevezetés a Kabbala bölcsességébe”, 2023. augusztus 27.
Képzeld el, hogy egy szenvedő ember mellett ülsz, és minden figyelmedet neki szeretnéd szentelni. Egy darabig úgy érzed, tudod, hogyan kell. Aztán olyasmit mond, amit nem akarsz hallani. A figyelmed egyetlen sürgető kérdésre szűkül. Hogyan értethetnéd meg vele, hogy jót akartál? Még hallod a hangját, de már azt a pillanatot várod, amikor megszólalhatsz.
Ebben az apró megszégyenülésben olyan kérdés rejlik, amely a spirituális munka lényegét érinti. Mi változott meg bennem valójában? Gyengédséget éreztem. Adni akartam. Mégis alig tudtam tovább figyelni, amint kétségbe vonták a jó szándékomat. Ha tudni akarom, mit értem el, pontosan látnom kell, mi tartott ki, amíg biztonságban éreztem magam, mi engedett a nyomásnak, és milyen erő hiányzott belőlem a döntés pillanatában.
Az állapot megismerése belülről
A kabbalában a spirituális elérés azt jelenti, hogy belülről ismerünk meg egy állapotot, az azt alkotó vágyon és szándékon keresztül. Évekig élhetek egy városban anélkül, hogy tudnám, hogyan jut el a víz a konyhámba. Egy spirituális fokozat másfajta megismerést kíván. Belépni ebbe az állapotba annyi, mint megérteni a természetét, a kialakulását és azt, hogyan hatnak bennem az erői. Milyen vágy ébredt fel? Milyen szándék irányítja? Mi ad erőt ahhoz, hogy e szándék szerint cselekedjek? Minden válasznak olyan világosnak kell lennie, mint magának a tapasztalatnak.
Ezt a fajta pontosságot jelenti itt a spirituális tudomány. Az ok és okozat nyomon követhető az emberben végbemenő tényleges változásokon keresztül. Sírhatok a hálától, és közben még mindig fel kell tennem a kérdést, mit árulnak el a könnyeim. Talán megláttam az adakozás szépségét. Talán megkönnyebbültem, mert közel érzem magam a Teremtőhöz. Az érzés egészen valóságos lehet, miközben a jelentése homályban marad. Mennyit tudok most megélni abból, amit éreztem?
Látni védekezés nélkül
Úgy fogunk hozzá ehhez a munkához, hogy már vannak bennünk ösztönök, amelyek védenek minket, és meggyőződések, amelyeket a körülöttünk élőktől vettünk át. Amikor valaki kétségbe vonja ezeket a meggyőződéseket, olyan szilárdnak érezhetjük őket, mint a saját magunk által ellenőrzött tényeket. Biztos lehetek benne, hogy szót emelni mindig bátor dolog, hallgatni pedig mindig tapintatos. Ugyanaz a hallgatás azonban fakadhat törődésből, félelemből vagy abból a vágyból, hogy fájdalmat okozzunk valakinek. Az őszinte vizsgálatnak el kell jutnia a tett mögötti szándékig.
A Teremtő fénye olyan mércét ad, amely túlmutat a saját érdekünkön. Ahogy kezdjük érezni az adakozás minőségét, meglátjuk, mennyire függ az, amit nagylelkűségnek nevezünk, attól, hogy cserébe köszönetet, megértést vagy szeretetet kapunk-e. Megrendítő lehet ezt felismerni egy olyan tettünkben, amelyre büszkék voltunk. Akkor pontos a felismerés, ha látjuk, hol adta át a helyét az adakozás vágya annak a követelésnek, hogy kapjunk is valamit cserébe. Épp ott, ahová legszívesebben nem néznénk, fedezzük fel, mire van valójában szükségünk.
A hit és a vizsgálódás szabadsága
A hit a Teremtő érzékeléséből fakadó erő, amely képessé tesz arra, hogy természetünk közvetlen követelései fölé emelkedjünk. Továbbra is érezzük a késztetést, hogy megvédjük magunkat. Most már azonban az adakozás lehetőségét is érezzük, és mindkettőt mérlegelhetjük anélkül, hogy a leghangosabb érzésre bíznánk a döntést. Ez a szabadság tárgyilagosabb megítélést tesz lehetővé. Úgy tekinthetünk a vágyunkra, hogy közben nem kell megvédenünk vagy engedelmeskednünk neki.
A kabbala nyelvén „a Tifferet középső harmada” azt a pontot jelöli, ahol választhatunk a saját javunkat szolgáló befogadás vágya és a Teremtő adakozó minősége között. Itt külön-külön felismerhetjük a két erőt, és eldönthetjük, melyik szándék irányítsa a cselekvést. Ez a különbségtétel fontos, amikor egy állapotot vizsgálunk. Egy vágy lehet csendes azért, mert alig érintette valami. Ugyanez a vágy heves is lehet, és kaphattunk erőt ahhoz, hogy fölé emelkedjünk. Kívülről a két pillanat egyformának tűnhet. Belülről más munkát kívánnak.
Hogyan születik az egyik állapotból a következő
Ahogy felismerjük, milyen állapotban vagyunk, egy új állapot kezd körvonalazódni. Rájöhetek, hogy csak addig vagyok hajlandó meghallgatni a másikat, amíg remélem, hogy megbocsát nekem. Ez a felismerés megmutatja, pontosan mi hiányzik. Szeretnék képes lenni arra, hogy őérte hallgassam meg, még akkor is, ha sosem bocsát meg. Azt is fel kell derítenem, valóban akarom-e ezt a képességet. Úgy is kérhetek nagylelkűséget, hogy titokban éppen azt remélem elnyerni általa, amiről állítólag kész vagyok lemondani.
Ahogy világosabbá válik, mi hiányzik, a kérés is megváltozik. A Teremtőtől éppen azt az erőt kérhetem, amelyre szükségem van ahhoz, hogy ne a megbocsátás utáni vágyam irányítsa a beszélgetést. A vágy ilyen előkészítését olykor az edény előkészítésének nevezik. Ehhez tudnom kell, mi juttatott el idáig, milyen minőséget keresek, és mi válik lehetségessé, ha erőt kapok ahhoz, hogy megéljem ezt a minőséget.
A felvillanástól az elérésig
Néha egy pillanatra megmutatkozik előttünk a következő állapot. Az adakozás természetesnek érződik. Megtapasztaljuk, milyen könnyű teljes figyelemmel jelen lenni valaki mellett, és szeretnénk hinni, hogy többé sosem fordulunk el. Aztán az érzés elhalványul. Ez a felvillanás mégis példaként szolgálhat. Most már tudunk valamit arról a minőségről, amelyre vágyunk, és elkezdhetünk dolgozni azon, hogy a sajátunkká tegyük.
A felismeréshez és a cselekvéshez szükséges erő egyaránt a Teremtőtől származik. A döntéshez és a végrehajtásához azonban a mi részvételünk is kell. Egy belső bíró felismeri, mi irányít minket, és min kell változtatnunk. Egy belső végrehajtó érvényt szerez a döntésnek azzal, hogy fenntartja a régi késztetés elé szabott határt. Lehet, hogy a beszélgetésben ki kell várnom egy hosszú csendet anélkül, hogy magyarázkodással tölteném ki. Kívülről alig történik valami. Belül talán minden erőmet mozgósítom, amit kaptam.
Amit az új állapot megvilágít
Miután cselekedtünk, megvizsgálhatjuk, mi történt. Mi ébresztette fel bennünk a védekezés vágyát? Mikor ismertük fel, hogyan hat ránk? Mit kértünk, és milyen erőt kaptunk? Valójában milyen szándék irányította a tettünket? Lehet, hogy visszafogtuk a szavainkat, miközben belül arra vártunk, hogy megdicsérjenek az önuralmunkért. Ez a részlet mutatja meg, hol kezdődik a következő feladat.
Amikor megváltoznak a körülmények, világosabbá válik, meddig terjed az, amit elértünk. Lehet, hogy négyszemközt meg tudtam hallgatni a másikat anélkül, hogy védekeztem volna. Ha azonban más is van a szobában, addig ismeretlen erővel támad fel bennem a késztetés, hogy megvédjem a tekintélyemet. Most már különbséget tudok tenni aközött a szabadság között, amely az első helyzetben megvolt, és aközött az erő között, amelyre a másodikban még szükségem van. Pontosabbá válik a tudásom, ahogy felismerem, hol állja meg a helyét, és hol változtatja meg egy új vágy a feladatot.
A következő kapu
Minden új fokozaton megváltozik a viszony aközött, amire vágyunk, és ahogyan ezzel a vággyal élni tudunk. Eleinte talán vissza kell fognom a késztetést, hogy éppen attól várjak vigaszt, akit megbántottam. Később talán már el tudom fogadni a gyengédségét, és hagyni, hogy elmélyítse bennem a képességet, hogy törődjek vele. Megérteni ezt a változást annyi, mint tudni, mire voltam képes korábban, mire vagyok képes most, és mi tette lehetővé a változást.
Van valami gyengédség abban, ahogyan ez a munka pontosságot kíván. A tisztánlátás egyetlen pillanatából nem kell következtetést levonnom arról, hogy ki vagyok. Elmondhatom, mit láttam, mit tudtam kérni, és mit voltam képes megtenni. Némi megkönnyebbüléssel azt is bevallhatom, pontosan hol ért véget a szabadságom. Ebben a beismerésben helye van egy olyan imának, amelyet soha nem tudtam volna elmondani, amíg azt hittem, már tudom, hogyan kell adni.
A velem szemben ülő ember még beszél. Érzem, ahogy az ismerős válasz formálódik a torkomban. Ezúttal tudom, mi hívta elő, mit próbál megvédeni, és mibe kerülne annak, akit szeretek, ha hagynám, hogy ez a válasz szólaljon meg helyettem. Tudom, milyen erőt kell kérnem. A beálló csendben pontosan érzem, mi kell ahhoz, hogy figyelni tudjak.
Vélemény, hozzászólás?