„Az emberiség fejlődése során minden emberben növekszik a kapni akarás, és az ember egyre többet szenved. Végül eljut odáig, hogy feltétlenül fel kell tárnia szenvedése okát, ám erre képtelen. Próbálja elkerülni a szenvedést, de nem tudja. A külső és belső szenvedés újra meg újra jelentkezik, és minden oldalról körülveszi. Mindegyik a forrása, a Teremtő felé tereli az embert, hogy rátaláljon erre a forrásra.
Ha az ember tudná, hogyan kezelje a szenvedést, és például a helyes tettei révén örömöt vagy kedvező állapotokat érne el, a rossz tetteiért pedig büntetést kapna, akkor feltárulna előtte a jutalom és a büntetés rendje. Megtanulná megkülönböztetni, mi válik a javára és mi nem, és ennél többre nem is volna szüksége.
Mivel lényünk alapja a kapni akarás, elég volna nekünk, ha tudnánk, milyen tettekkel tölthetjük be ezt a vágyat. Soha nem kérdeznénk semmi másról, hiszen az ember a szíve vágyait követve csak arról kérdez, ami őt érinti.
A Teremtő irányítása azonban rejtve van, és ebben a világban mindaddig nem tárul fel az ember előtt, amíg át nem lépi a Machsomot. Éppen ez az elrejtés segíti eljutni a forráshoz, ahhoz, akitől élete minden helyzete ered. Erős vágy ébred benne, hogy megtudja, miért történik vele mindez. Ahelyett, hogy a szenvedéstől próbálna megszabadulni, azt keresi, honnan ered, és milyen célt szolgál.
Így jut el a Teremtőhöz, és kezdi feltárni az Ő nagyságát. Ekkor szemében felcserélődik a Teremtő nagyságának, illetve a »jutalomnak és büntetésnek« a fontossága. Kezdi megérteni, hogy a jutalom és a büntetés másodlagos. A legfontosabb, hogy kapcsolatban legyen a Teremtővel.
Ily módon az ember belefoglaltatik a Teremtőbe, a forrásba, és eggyé akar válni vele. Amilyen mértékben ez sikerül, olyan mértékben alakulnak ki benne az adakozás edényei. Ezt nevezik a Machsom átlépésének.”
Rav Dr. Michael Laitman, a 2026. január 25-i napi kabbalaleckéből. RABASH: „Mit jelent az, hogy az Ő irányítása rejtett és feltárult?”
Vannak napok, amikor éppen azért esel el a pénztől, amelyre szükséged volna, mert állod a szavad. Nem vagy hajlandó becsapni valakit, és a lehetőség annak jut, akinek nincsenek ilyen aggályai. Az egészségedért imádkozol, és másnap ugyanarra a fájdalomra ébredsz. Próbálsz kibékülni valakivel, akit szeretsz, de csak nő köztetek a távolság. Ha elég sok ilyen napod volt, megváltozik a kérdés. A „Mennyit bírok még ki?” mellé egy nehezebb kérdés társul. „Miben bízhatok?”
A kabbalában ezt a tapasztalatot a Teremtő arca elrejtésének nevezik. Az ember arra vágyik, hogy felfedezze az életét irányító jóindulatú jelenlétet, ám amit lát, okot ad rá, hogy kételkedjen ebben a jóságban. Esedékes a lakbér, fáj a teste, és széthullik egy terv, amelyen évekig dolgozott. Közben azok, akik látszólag közömbösek az általuk okozott kár iránt, egészségben és biztonságban élnek, és könnyedén kivívják mások csodálatát. Olyan érzésünk támadhat, mintha a világ bolondot csinálna mindenkiből, aki tisztességesen próbál élni.
Amikor úgy tűnik, ára van a jóságnak
Az elidegenedés azokat a kapcsolatainkat is elérheti, amelyekben egykor a leginkább bíztunk. A törődésről és nagylelkűségről beszélő barátainkat hidegnek vagy képmutatónak kezdjük látni. Ismerős szokásaik az idegeinkre mennek. A hallgatásukat megvetésnek érezzük. Eszünkbe jut egy másik társaság, amelyhez mintha könnyebb lett volna tartozni, és eltűnődünk, miért is hittük valaha, hogy ezekkel az emberekkel bármit felépíthetünk. Néha már a gondolat is elviselhetetlen, hogy még egy órát mellettük üljünk.
A fájdalmat és a megaláztatást valóban átéljük. Kérdés marad, hogy az, ahogyan értelmezzük őket, a teljes történetet elmondja-e. Az adott pillanatban lehetetlennek tűnhet elválasztani, mit tett a másik valójában attól, hogy a csalódásaink nyomán mit várunk tőle. Idővel megváltozhat, ahogyan a történteket látjuk, és olyasmit is észrevehetünk, amit a fájdalom közepette elképzelni is alig tudtunk. Talán az, aki közömbösnek tűnt, épp azzal küszködött, hogyan találjon utat hozzánk. Azt is tisztábban láthatjuk, hol sérült meg valóban a bizalom. Bármelyik felismeréshez több őszinteség kell, mint ahhoz a bizonyossághoz, amely olyan hamar elfog bennünket, amikor megbántanak.
Az elrejtés ritkán telik egyetlen, megszakítás nélküli sötétségben. Egyik este közel érezhetjük magunkat a barátainkhoz, másnap reggel pedig már a puszta jelenlétük is zavarhat bennünket. E hullámzásban nehéz megállapítani, haladunk-e egyáltalán. Lehet azonban, hogy éppen az a képességünk változik, amellyel a kapcsolatot érzékeljük. Ha azon mérjük a haladást, mennyi jó érzést ad nekünk, egy fájdalmas nap elvesztegetettnek tűnhet még akkor is, ha megmutatta, hol szűnik meg bennünk a mások iránti törődés.
Közel maradni, amikor a szívünk eltávolodna
Sajátos magányt élünk át, amikor kapcsolatot keresünk, de úgy érezzük, közeledésünkre nem érkezik válasz. Érthető, hogy valaki akár évekig tartó őszinte munka után is otthagyhat egy baráti kört. Vonzó lehet egy olyan hétköznapi élet ígérete, amelyben a magunk dolgaival foglalkozhatunk, és kevesebb fájdalmas kérdést kell feltennünk. A kérdés mégis velünk marad. Hová szeretnénk, hogy az életünk vezessen? Ha az élet egy átjáró, hová reméljük, hogy eljutunk rajta keresztül?
Néha az eszünk meglátja az értéket egy olyan élményben, amelyet a szívünk bármi áron elkerülne. Észrevehetjük például, milyen gyorsan elutasítjuk a barátunkat, ha szavai sértik a büszkeségünket, miközben még mindig haragszunk azért, amit mondott. Ez a kis felismerés már elég lehet ahhoz, hogy újra meghallgassuk. Amit egy nehéz pillanatban észreveszünk, a kapcsolat javára válhat, ha elég közel maradunk ahhoz, hogy kezdjünk valamit a felismerésünkkel.
Még ha visszatekintve felismerjük is, hogy egy fájdalmas időszak elmélyítette a Teremtő iránti vágyunkat, további fájdalmat nem kell kérnünk. Ez a vágy megváltoztathatja, mit kezdünk azzal, ami már megtörtént. Egy megaláztatás, amely egykor teljesen a saját fájdalmunkba zárt, idővel fogékonyabbá tehet arra, mit él át az, akivel éreztették, hogy keveset ér. Ebben a változásban a feltárulás csendes formája mutatkozik meg. Ami egykor elzárt bennünket másoktól, most segít közeledni hozzájuk.
Helyet adni az újonnan érkezőnek
Ez a munka olyan hétköznapi helyzetben is megtörténhet, mint amikor valaki újonnan csatlakozik egy kis baráti körhöz. Akik már ismerik egymást, közös múltjukra és megszokott ritmusukra támaszkodhatnak, és olyan szavakat használnak, amelyek jelentését évek óta nem kell elmagyarázniuk egymásnak. Az újonnan érkező akár az egész estét azzal töltheti, hogy azon töpreng, szóhoz juthat-e. Az őszinte fogadtatás ott kezdődhet, hogy felé fordulunk, meghallgatjuk anélkül, hogy sietnénk megtörni a csendet, és hagyjuk, hogy jelenléte alakítsa a beszélgetést.
Ahogy az emberek helyet adnak egymásnak, közös vágy kezdhet formálódni. Mindenki más fájdalmat hordoz, mégis mindannyian kérhetnek olyan köteléket, amelyben elfér mindaz, amit magukkal hoznak. Közös ima születhet abból a felismerésből, hogy segítségre van szükségünk ahhoz, hogy képesek legyünk törődni egymással. Amikor úgy érezzük, képtelenek vagyunk melegséggel fordulni mások felé, jelenlétünkkel akkor is támogathatjuk azokat a barátainkat, akik életben tartják ezt a vágyat. Egy másik napon épp a mi jelenlétünk segíthet valamelyiküknek maradni.
Mit kezdünk azzal, amit kapunk
Egy kötelék megnyithat előttünk valamit, amit egyedül sosem érhettünk volna el, mégis kísértést érezhetünk, hogy ezt az élményt kisajátítsuk. A köztünk kialakult bizalmat arra használhatjuk, hogy fontosnak érezzük magunkat, vagy élvezhetjük az összetartozás melegét, miközben szem elől tévesztjük mások szükségleteit. A kabbala nyelvén ez a spirituális lopás egyik formája. Egy képességet, amellyel másokat szolgálhatnánk, a magunk javára használunk. Ez észrevétlenül is megtörténhet, még akkor is, ha kívülről nézve továbbra is ugyanazt tesszük együtt, amit megszoktunk.
A különbség abban rejlik, mit akarunk kezdeni azzal, amit kapunk. Az öröm, a megértés és az erő növelheti az adakozásra való képességünket. A befogadás melege segíthet észrevenni, ki áll a kör peremén. Ha megértettük, mit jelent, hogy meghallgatnak bennünket, talán mi is ritkábban vágunk mások szavába. Minden ilyen döntéssel a kapcsolat olyan hellyé válik, ahol érezhető az adakozás minősége.
Hogyan válik egésszé a megosztott vágy
A kabbala edénynek nevezi azt a vágyat, amely befogadja a spirituális valóságot. A Közvetlen Fény a Teremtőtől érkezik. Kibontakozását négy fázisban írják le. A szűrő az a képesség, amellyel ellenállunk annak, hogy önmagunkért kapjunk. Ebből az ellenállásból születik a Visszavert Fény, amely az edény adakozási szándékát fejezi ki. Ez teszi lehetővé, hogy a befogadást ez a szándék vezérelje.
Miért van a válasznak annyi árnyalata, ha maga a Fény egyszerű? Mert a vágy, amellyel találkozik, sok részre tagolódik. Az egyik rész közelségre vágyik, a másik fél attól, hogy mibe kerül. Az egyik adni akar, a másik már azt képzeli, mennyi elismerést hoz majd a gesztus. Minden résznek meg kell találnia a helyét a közös szándékban. Ez a munka áll a Visszavert Fény sokféle megkülönböztetése mögött. Ezt abban a pillanatban is érezhetjük, amikor egy barátunk bizalmasan elmond valamit, és eldöntjük, hogy magunkra irányítjuk vele a figyelmet, vagy megőrizzük, amit ránk bízott.
Amikor a sok rész összhangba kerül, a kabbala egyetlen edényről, egyetlen vágyról, egyetlen szűrőről és egyetlen Visszavert Fényről beszél. A részek azért alkothatnak egészet, mert közös célt szolgálnak. A Teremtő ebben az egységben tárul fel. A feltárulás ebben az értelemben annak megváltozása, hogy mit képes érzékelni az egyesült vágy. A jóság, amely korábban hiányozni látszott, magában a kötelékben válik érzékelhetővé, ahogyan az emberek megtanulnak egymástól elfogadni és egymásnak adni, odafigyeléssel.
Közös felelősségünk
A távolság, amelyet egy baráti körben érzünk, nagyobb léptékben is megjelenik. Az egymásra utalt emberek megszokhatják, hogy úgy bánnak egymással, mintha a másik feláldozható volna. A háború, az éhezés, a betegségek és az éghajlati megrázkódtatások megmutatják, milyen mélyen összefonódik az életünk. A végletes nélkülözés még a gyengédség megszokott formáit is a végsőkig próbára teheti. A Siralmak könyvének ősi képe az irgalmas anyákról, akiket az éhínség a saját gyermekeik ellen fordít, azért olyan fájdalmas, mert egyszerre mutatja meg mindkét igazságot. Ezek az emberek képesek voltak a gyengédségre, és a világukban szinte lehetetlenné vált életben maradni.
A pusztulás, köztük az atomháború lehetősége sürgetővé teszi a kapcsolatok építését. A kabbala szemszögéből azok, akik elkezdik helyrehozni a kapcsolataikat, az emberiséget összefűző tágabb kötelék helyreállításában is részt vesznek. E munka egy része belül zajlik, mások számára láthatatlanul. Eszerint az emberek között megerősödő kapcsolatok az egészre is hathatnak, még ha a külvilág mit sem tud az erőfeszítésükről. Küzdünk a késztetéssel, hogy elutasítsunk másokat, akkor is, ha senki sem tudja, mibe került jelen maradnunk. A munka egy része mások előtt zajlik. Megoszthatjuk, hogyan építünk kapcsolatot, hogy a körünkön kívüliek is gyakorolhassák ezt egymással. Mindkettő azzal kezdődik, hogy komolyan vesszük mások életét.
Senki sem mondhatja meg, mennyi ideig tart az út egy olyan világ felé, ahol szorosabbak a kapcsolataink. Egy kis szobában már megpillanthatunk belőle valamit, miközben a külvilág hírei alapján elérhetetlenül távolinak tűnik. Valaki, aki már felhagyott azzal, hogy megszólaljon, meghallgatásra talál. Egy újonnan érkező visszatér, mert jutott neki hely. Két barát, akik már a legrosszabbat várták egymástól, tétován újra odafigyeléssel kezd beszélni egymáshoz. Törékeny pillanatok ezek. Aki már majdnem feladta a reményt, hogy megértsék, tudja, mennyi minden múlhat rajtuk.
Lehet, hogy valaki holnap is ugyanarra a fájdalomra ébred, és imája továbbra is válasz nélkül marad. Mégis odaülhet mellé valaki, és ott maradhat vele annyi ideig, hogy úgy beszélhessen, hogy közben nem kell magyarázkodnia amiatt, amit érez. Idővel az, akit meghallgattak, talán maga is képes lesz ugyanilyen teret adni valaki másnak. Ami egyedül lehetetlennek tűnt, kettejük között kezd alakot ölteni. És a jóságnak, amelyet olykor alig pislákoló reménnyel kerestek, lesz hol megmutatkoznia.
Vélemény, hozzászólás?