„Kérdés: Baal HaSzulam »Az utolsó nemzedék« című cikkében azt írja, hogy a teremtés célja az, hogy a Teremtővel ellentétes állapotból eljussunk a Hozzá való tapadáshoz a tulajdonságok tekintetében. Ezért létezik a világunk és mindaz, ami itt történik.
Mit jelent a tulajdonságok tekintetében a Teremtőhöz tapadni? Hogyan történhet ez meg?
Válasz: Mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Teremtővel ellentétes tulajdonságokat, amelyek Benne nincsenek meg, bennünk viszont igen, le kell nulláznunk magunkban, arra kell törekednünk, hogy ne használjuk őket, és ügyelnünk kell arra, hogy ne nyilvánuljanak meg. Ez a legfontosabb.
Amilyen mértékben az ember hasonlóvá teszi a tulajdonságait a Teremtő tulajdonságaihoz, olyan mértékben érzi Őt.
Megjegyzés: De a Teremtő rejtve van; nincs ilyen mintánk, amelyet megfigyelhetnénk, és amelyhez mérhetnénk magunkat.
Válaszom: A Teremtő az adakozás és a szeretet tulajdonsága. Ha képesek vagyunk a Teremtővel ellentétes egoista tulajdonságainkat az Övéihez hasonló tulajdonságokká változtatni, akkor ezekben azt fogjuk érezni, amit a Teremtő érez. Gyakorlatilag Őt magát fogjuk érezni.”
Rav Dr. Michael Laitmantól, a KabTV „Az utolsó nemzedék korszaka” című műsorából, 7/11/24
A Teremtő közelsége utáni vágy szinte elviselhetetlen gyengédséggel töltheti el a szívet. Meg akarjuk ismerni életünk forrását. Érezni akarjuk, hogy az Egy, akitől a létünket kapjuk, többé nem rejtőzik el a minket betöltő dolgok vagy a minket gyötrő üresség mögött. Ez a vágyakozás azonban egy komoly követelményt támasztó felismerés felé vezet: a közelség a többi teremtményhez fűződő kapcsolatunkban ölt formát.
A Teremtő a közös léleknek adakozik. Ahhoz, hogy hasonlóvá váljunk Hozzá, ennek megfelelő viszonyulást kell kialakítanunk a lélek részeihez. Azok az emberek, akiknek a szükségletei a mieinktől különállónak tűnnek, éppen azt a helyet jelentik, ahol a Teremtő tulajdonsága formát ölthet bennünk. A Heszed, a szerető jóság az az erő, amely ezt lehetővé teszi. Általa a megszerzési vágy megtanul törődni mindazzal, ami a saját határain túl él.
A formaazonosság ezt a megszerzett hasonlóságot jelöli. Akkor valósul meg, amikor a teremtmény kifejezésre juttatja az adakozásnak azt a tulajdonságát, amelyet a forrásától kap. A Teremtő utáni vágyakozásunk tehát azt kívánja a szívtől, hogy a többiek élete valósággá váljon benne, és hogy az ő beteljesülésük az általuk számunkra nyújtható előnyön túl is számítson.
Az adakozó és a befogadó vágy
A teremtmény megszerzési vágy. Ez az anyaga, létezésének alapja. Teremtettnek lenni annyit jelent, mint olyan szükséglettel rendelkezni, amely betölthető. A teremtett vágy minden fokozata ehhez az állapothoz tartozik; a Teremtő a forrása, az Egy, aki adakozik.
Saját szükségletünket bensőségesen ismerjük. Érezzük az üres hely fájdalmát, a beteljesülés vonzását és a megkönnyebbülést, amikor megkapjuk, ami hiányzott. Még a legfőbb jó keresése is egy vágyon belül kezdődik. Nem léphetünk ki abból az anyagból, amelyből vagyunk.
A Teremtő adakozó tulajdonságát nem érthetjük meg úgy, mintha az ennek az éhségnek egy másik változata volna. A Keterben, az adakozás forrásfokozatában nincs teremtett, megszerző anyag. Az olyan szavak, mint a vágy és a hiány, nem ugyanúgy vonatkoznak a Teremtőre, mint ránk. Hagynunk kell, hogy a nyelvünk elérje ezt a határt, anélkül hogy a saját szükségleteinkből kölcsönzött képekkel töltenénk meg mindazt, ami rajta túl van.
Ami elérhetővé válik, az a teremtményhez való viszonyulása. Az adakozást úgy ismerjük meg, ahogyan az a befogadó edényben feltárul. A közös lelket betöltő fényt ennek az edénynek a viszonylatában nevezzük Teremtőnek. Megismerésünk ezen a találkozáson belül kezdődik, és úgy fejlődik, ahogyan az edény képessé válik megérteni a benne kifejeződő tulajdonságot.
A leküzdendő távolság tehát a kapcsolat formáját érinti. Az önmagának való megszerzés által irányított vágy még nem rendelkezik az adakozó formájával. Anyaga megmaradhat, miközben a szándéka megváltozik. Ez az a lehetőség, amelyen az egész munka alapul.
Az adakozóvá válás ajándéka
A teremtés gondolata az, hogy a lehető legnagyobb jóval részesítse a teremtményeket. Teljes célja az, hogy a tulajdonságok hasonlósága révén a Teremtőhöz hasonló tökéletességre és örökkévalóságra vezesse őket. A teremtmény rendeltetése az, hogy magát az adakozás tulajdonságát és állapotát élvezze.
Mély különbség van aközött, hogy valakinek a jósága betölt minket, és aközött, hogy megszerezzük a képességet e jóság kifejezésére. Az első állapotban a beteljesülés eljut a befogadóhoz. A kiteljesedett állapotban a befogadó meg is érti és osztja azt a tulajdonságot, amelyből a beteljesülés ered. Az ajándék arra is kiterjed, amivé a teremtmény válik.
Ez a vágynak a saját kielégülésénél tágabb jövőt nyit. A szív, amely mindig arra várt, hogy kapjon, megszerezheti az adakozás erejét. Továbbra is teremtmény marad, életének forrásától függően, mégis olyan szándékkal kezd cselekedni, amely megfelel ennek a forrásnak. A Teremtőhöz való hasonlósága az adakozásban való hasonlóság.
A Heszed egyszerre az a segítség, amely lehetővé teszi ezt a változást, és a beteljesedett cél tulajdonsága. A teremtést a javára irányuló szándék hozza létre, a szerető jóság által kapja meg a korrekció erejét, és ugyanezen tulajdonság megszerzésével jut el a beteljesüléshez. „A világ Heszedből épül fel” szavai ezt az egész folyamatot magukban foglalják.
E felfogás szerint a fejlődés minden állapota ennek a szándéknak a kibontakozásához tartozik. A végső jó megköveteli a teremtmény saját részvételét az adakozásban. Végül teljes vágyának képessé kell válnia arra, hogy a Heszed formáját hordozza.
Formaazonosság az élő vágyban
A korrekció megőrzi az eredeti vágyat. Nem maga a megszerző anyag az a forma, amelynek meg kell változnia. Az önmagunknak való megszerzés ennek az anyagnak az egyik felhasználási módja; az adakozó szándékkal történő megszerzés egy másik. A formaazonosság azt a tulajdonságot érinti, amely e felhasználást irányítja.
Ez minden alkalommal jelentőséggel bír, amikor szégyelljük, mennyi mindent akarunk. Egy erős vágy felfedezése azt az érzést keltheti bennünk, hogy méltatlanok vagyunk a spirituális életre. Pedig éppen akkor tárulhat fel nagyobb vágy, amikor növekszik a korrekcióra való képesség. A teremtmény anyagából több válik hozzáférhetővé a Heszed magasabb szintű kifejeződései számára.
A munka először a Bina adakozó tulajdonságának megszerzésében ölt formát. A megszerző természet használatát korlátozzuk, miközben a teremtmény megtanul viszonzás elvárása nélkül adni. Ez az állapot a Katnut, a kicsinység. Új szándék alapozódik meg, mielőtt a megszerzés teljes ereje csatlakozhatna hozzá.
Később a megszerzési vágy együtt tud működni a Bina tulajdonságaival. A kettő együtt halad: a megszerzés ereje és az adakozás szándéka egyetlen korrigált cselekedetben vesz részt. Ez az adakozás érdekében történő megszerzés. A teremtmény saját természetét teszi hasonlóvá a forráshoz, ahelyett hogy azt végleg használaton kívül hagyná.
A Bina tulajdonságainak megszerzésével a Malchut, a megszerző teremtmény eljut annak eléréséhez, ahogyan a Keter a teremtéshez viszonyul. E munka befejezésekor eléri azt a határt, ahol a teremtmény előbukkan a teremtés gondolatából: a nemlétből keletkező lét pontját. Ami ott megismerhetővé válik, az a viszonyulás a Teremtő és a teremtmény találkozási pontján.
A szív megértése elválaszthatatlan az átalakulásától. Ahogyan az adakozás megszerzett tulajdonsággá válik, a teremtmény képessé válik felismerni azt az adakozást, amelyből az élete ered.
Amikor a beteljesülés szeretetet ébreszt a forrása iránt
A megszerzési vágyat betöltő fény vágyakozást ébreszthet az adakozó megismerésére. A teremtmény a beteljesülés tapasztalatával kezdi, és fokozatosan kapcsolatot fedez fel benne. Az Egy, aki ad, önmagáért válik fontossá.
A beteljesülés forrásának érzékeléséből származó benyomások új hiányt ébresztenek: a vágyat arra, hogy megismerjük a forrást, és Hozzá tapadjunk. A teremtmény egyre inkább fel akarja tárni a kapott beteljesülés mögött álló okot. Meg akarja érteni az adakozás szívét, és hasonlóvá akar válni hozzá.
Bensőséges fájdalom rejlik abban az átmenetben, amikor a kapott dolgok szeretetét felváltja az adakozó utáni vágyakozás. Az ajándék már nem adhat választ az egész kérdésre. A teremtményben valami maga a kapcsolat felé nyúlik. Ez a vágyakozás a formaazonosság iránti szükségletté válik, mert az adakozó tulajdonságát annak megszerzése révén lehet megérteni.
A többi lélekben válik valóságossá a hasonlóság
A teremtmény nem áll egyedül. Egy közös lélekhez tartozik, egy edényhez, amelynek részeit ugyanaz a fény tölti be. Ez a fény egyformán viszonyul az egészhez. Tulajdonságának megszerzéséhez az embernek ennek megfelelő kapcsolatot kell kialakítania a többi lélekkel.
Ez magyarázza, miért tartozik közvetlenül a Teremtővel való kapcsolathoz a teremtmények közötti Heszed. A Hozzá való hasonlóság abban fejeződik ki, hogy olyan módon cselekszünk a teremtményeivel, amely megfelel az Ő feléjük irányuló adakozásának. A Tőle kapott tulajdonságnak az élet ugyanazon területén kell megvalósulnia, amelyre az Ő adakozása kiterjed.
A szív kívánhat magának olyan személyes közelséget, amely érintetlenül hagyja a többiekhez való viszonyulását. Vágyhat a feltárulásra úgy, hogy közben megtartja a jogot: mindenkit a hasznosság, a kényelem vagy az egyetértés alapján mérjen. A formaazonosság azonban e mérce tényleges megváltoztatására hív. A többieknek úgy kell fontossá válniuk bennünk, mint annak az edénynek a részei, amelynek a Teremtő adakozik.
Ezt a követelményt abban a pillanatban érthetjük meg, amikor egy másik ember szükséglete megszakítja a saját számításunkat. Az ő vágyakozásának önálló valósága van. Fontossága nem függhet teljes egészében attól, hogy nagylelkűnek, hálásnak vagy szeretettnek érezzük-e magunkat általa. A Heszed akkor kezd formát ölteni, amikor törődésünk a magunknak remélt viszonzáson túl is elér hozzájuk.
E változás által a Teremtővel való kapcsolat helyet kap a kifejeződésre. Tulajdonsága olyasmivé válik, amit a teremtmény megszerezhet és cselekvésben megvalósíthat. A többi lélekkel való törődés e hasonlóság belső része, a közös edény pedig azzá a hellyé válik, ahol a kapcsolat elérhető.
Miért rejtett az adakozás édessége
A megszerzési vágy még a nagylelkűséget is a saját beteljesülése szolgálatába állíthatja. Ha az adakozás öröme azonnal feltárulna, a vágy azért is siethetne adni, mert adni jobb érzés. A külső cselekedet megváltozhatna, miközben az irányító szándék továbbra is önmagunkra irányulna.
A rejtettség láthatóvá teszi ezt a nehézséget. A teremtménynek meg kell szabadulnia attól, hogy a személyes kielégülést tegye cselekvése feltételévé. A megszorításnak meg kell előznie az adakozásban rejlő jó korrigált megtapasztalását.
A megszorítás nem követeli meg a vágyakozás eltűnését. A vágy élő és erős maradhat, miközben használatát visszatartjuk. Egy felülről kapott erő lehetővé teszi, hogy az ember felülemelkedjen azon a függésen, hogy megszerző edényét telinek vagy üresnek, kielégültnek vagy hiányt szenvedőnek érzi-e. A vágy többé nem rendelkezik megkérdőjelezhetetlen hatalommal a cselekedet fölött.
Ezt nehezebb megérteni, mint a hétköznapi áldozathozatalt. Gyakran lemondunk egy élvezetről azért, hogy nagyobb előnyhöz jussunk. Egy ilyen döntés még mindig az önmagunkért végzett számításon belül mozog. A spirituális megszorítás annak az erőnek a befogadását jelenti, amellyel e számítás helyett az adakozás szándéka szerint cselekedhetünk.
Ekkor az adakozás jósága az adakozó edényekben érezhető. Az élvezetnek helye van a beteljesedett célban. Edénye és szándéka határozza meg, hogy az önmagunknak való megszerzés eredeti követelését fejezi-e ki, vagy az adakozóhoz való hasonlóság kapcsolatát.
Kérés egy másfajta szívért
Az erőfeszítés kialakítja a segítség iránti szükségletet. Miközben az ember az adakozás felé törekszik, belső igény gyűlik fel benne: szüksége lesz az erőre, amellyel felülemelkedhet a megszerző edény uralmán. Ez az igény a szívben formálódó kérés.
Mélysége nem mérhető a sírás hangerejével vagy a szavak sokaságával. Az számít, hogy a munka milyen hiányt hozott létre. A teremtménynek olyan tulajdonságra lesz szüksége, amelyet meglévő szándéka nem tud biztosítani.
A válaszként érkező fény adja meg a megszorítás és a korrekció erejét. Felemeli az embert a személyes megszerzési vágynak való alávetettség fölé, és lehetővé tesz egy másfajta szándékot. Még a Teremtőhöz való hasonlóvá válás erejét is a Teremtőtől kapjuk.
Ez a kapcsolat összekapcsolja az erőfeszítést és a függést. Azon dolgozunk, hogy valódi szükségletet formáljunk az adakozásra, az adakozás forrása pedig megadja a korrigáló erőt. A Heszed segítségként ér el hozzánk, és azzá a tulajdonsággá válik, amely által a többi teremtmény felé fordulhatunk.
A kérés különösen mély lesz, amikor az ő szükségleteiket is magában foglalja. A szív már többet hordoz a saját spirituális kielégülése iránti vágynál. A többiek hiányai részévé válnak annak, amit felfelé emel, és a munka felveszi az építeni kívánt edény tágasságát.
Az edény összegyűjtése más szívekből
A szívben lévő ponton kívül az egyénnek kezdetben nincs kész edénye a spirituális munkához. A szükséges edények a közös lélek többi részében találhatók. Kapcsolódás révén kell összegyűjteni őket, különösen azon a csoporton keresztül, amelyben ez a munka konkréttá válik.
Egy másik ember vágyának megszerzése azt jelenti, hogy az ő hiányát a saját szívünkbe foglaljuk. Nem veszünk el egyetlen szívet sem, és nem sajátítunk ki egyetlen belső életet sem. A kapcsolat úgy formálódik, hogy a többieket hozzánk tartozónak érezzük önmagunkon belül. Szükségleteik valóságossá válnak ott, ahol korábban a saját szükségleteink tűntek az egyetlen sürgető valóságnak.
Az önmagunknak élvezeteket megszerezni akaró legmélyebb vágy megszorítás alatt marad, miközben a többiektől összegyűjtött vágyak a spirituális munka területévé válnak. A spirituális beteljesülés ebben a közös edényben tárul fel.
Ezt fájdalmas lehet hallania a személyes vágynak. Dolgozni akar, és a jutalmát biztonságosan a saját birtokában akarja tartani. Spirituális életét mégis azokkal kapcsolatban kell megtalálnia, akik látszólag rajta kívül állnak. Az ember minden erejével dolgozhat, és mégis azt fedezheti fel, hogy a beteljesülés helye a többiekben van.
Ez a felismerés megváltoztatja annak jelentését, hogy szükségünk van az emberekre. Szívük nélkülözhetetlenné válik saját spirituális edényünk kialakulásához. Az ember mindegyikük felé odafordul, hogy érezze a közös lélekhez tartozó vágyat, és összegyűjtse azt, amit a törés szétszórtan hagyott.
A Teremtő felé vezető út ezen a helyreállított kapcsolaton halad át. Az Ő viszonyulását feltárni képes edény úgy épül fel, ahogyan a teremtmények megtanulják egymást magukba foglalni.
A szívben lévő pont és a többiekben megtalált lélek
Van egy felismerés, amelynek a személyes szív sokáig ellenállhat: a keresett spirituális edény a többiekben található. Az egyén a szívben lévő pontot kapta meg. Azokat az edényeket, amelyekkel beléphet a spirituális életbe, más emberek szívéből és vágyaiból kell összegyűjtenie. A kezdet bennünk van, míg az a hely, ahol e kezdet edénnyé növekedhet, látszólag rajtunk kívül található.
A szívben lévő pontot felülről kapjuk. Értékes, de még nem teljes edény a spirituális munkához. Bármilyen intenzíven dédelgeti is az ember ezt a pontot, az adakozáshoz szükséges vágyakat továbbra is kapcsolódás révén kell megszereznie. Az egyénben végbemenő ébredés olyan küszöbhöz vezeti az embert, amelyen pusztán egy elszigetelt vággyal nem lehet átlépni.
Talán olyasminek képzeltük a lelket, ami már eleve belénk van zárva, és csak arra vár, hogy elegendő belső erőfeszítéssel feltárjuk. Az eredeti, egyetlen Ember lelkének törése azonban a többiek között szétszórva hagyta a részeit. A spirituális edény megszerzésének munkája megköveteli, hogy ezeket a részeket összegyűjtsük, elevenen magunkba foglalva az ő vágyaikat. Az embernek el kell kezdenie érezni mindegyikük szívét, és ezeket a hiányokat a saját törődésének körébe kell vonnia.
Ez ad pontos jelentést annak, hogy belépünk egy másik szívbe. Azt jelenti, hogy olyan mélyen érezzük a másik hiányát, hogy az a saját szívünkben is valóságossá válik. Az ő vágyakozása, amely valaha egy különálló élethez tartozónak tűnt, annak az edénynek a részeként kezd érződni, amelyet nekünk kell összeállítanunk. A másik továbbra is személyként marad jelen; a kapcsolat az ő szükségletének magunkba foglalása révén növekszik. Semmit sem kell elvenni tőle ahhoz, hogy vágya a spirituális munkánk részévé váljon.
Az ilyen magunkba foglalás megingathatja a személyes én bizonyosságát. Dolgoztunk, küzdöttünk és vártuk a beteljesülést, majd felfedezzük, hogy a spirituális feltárulás helye azokban a vágyakban van, amelyeket a többiektől gyűjtünk össze. Szívük valami olyasmit tartalmaz, ami nélkülözhetetlen a saját spirituális életünkhöz. Elég közel kell mennünk ahhoz, hogy érezzük, mi van ott, és hagynunk kell, hogy olyan komolysággal számítson bennünk, amilyen komolysága saját szükségletünknek mindig is volt.
A csoport közvetlenné teszi ezt a követelményt. Mindenki egy olyan szívet hoz, amelynek hiánya magunkba foglalható. A munka arra kér, hogy mindegyikük felé nyúljunk, mindenkitől gyűjtsünk, amíg vágyaik többé nem maradnak pusztán külső tények. Közös edény ölt formát, ahogyan mindaz, amit bennük érzünk, bennünk is belsőleg jelenvalóvá válik. A spiritualitás ekkor feltárulhat az e kapcsolódás révén létrejött edényben.
Az önmagunknak való élvezet utáni legmélyebb vágyakozás e munka során megszorítás alatt marad. Az adakozó edényeket azoknak a hiányai révén szerezzük meg, akiknek adakozunk. Az adakozás jósága a többiek szükségletei által formált edényekben érezhető, miközben a személyes megszerző számítást visszatartjuk. A beteljesülés helye megváltozik, ahogyan a szív másfajta kapcsolatot alakít ki a vággyal.
A többieknek nem kell már spirituális elérésre jutniuk ahhoz, hogy hiányaik beléphessenek ebbe az edénybe. Aki keveset ért el, az is hordozhat erőteljes szükségletet. Az adakozás révén az ember belefoglaltatik ebbe a szükségletbe. Még az is összegyűjthető és felemelhető, amit a másik még nem képes spirituális hiányként felismerni. Mélyen megindító az a gondolat, hogy egy szív már azelőtt szükségessé válhat a lelkünk számára, hogy megértené saját fontosságát.
Ezért nem maradhat a kapcsolódás puszta dísz, amelyet egy személyes spirituális élethez adunk hozzá. Maga az edény is általa formálódik. A szívben lévő pont nem mentesít bennünket attól, hogy szükségünk legyen másokra; annak felismerése felé vezet, hogy mennyire teljes mértékben szükségünk van rájuk. A munka azokon a szíveken keresztül jut el a beteljesüléshez, amelyekbe megtanulunk belépni, és azokon a vágyakon keresztül, amelyeket megtanulunk magunkba foglalni.
A Teremtő a közös léleknek adakozik. Ahogyan a Heszed kapcsolatán belül összegyűjtjük e lélek részeit, az adakozásnak megfelelő edényt szerzünk meg. A nekünk adott pont egy olyan élet kezdetévé válik, amely többé nem fér el a személyes törődés határain belül. A lelkünket keresve indulunk el, és felfedezzük, élő valóságának milyen nagy részét kell a többiek iránti szereteten keresztül megkapnunk.
Kölcsönös garancia és a személyes irányítás feladása
Képzeld el, hogy a munkád jutalma egy másik ember számláján van. Dolgoztál, ám az a hely, ahol az eredményt megkaphatod, kívül esik a személyes irányításodon. A megszerzési vágy visszariad az ilyen függéstől. Olyan biztosítékot akar, amelyet egyedül birtokolhat.
A válasz az Arvut, a kölcsönös garancia: a kölcsönös törődés szövetsége. Mindenki felelősséget vállal a többiekért, és mindenki függővé válik a közösen fenntartott kapcsolattól. Mint a másik javát szolgáló, tartós kötelezettségvállalások, ez a szövetség gyakorlati formát ad a lélek részei közötti kölcsönös függésnek.
Az ilyen függés valami gyengédet és nehezet kíván tőlünk. Hagynunk kell, hogy a többiek annyira fontossá váljanak, hogy saját fejlődésünk összefonódjon a róluk való gondoskodással. Szükségleteik többé nem mellékesek a haladásunk szempontjából. A közös edény ezen a közös elköteleződésen keresztül formálódik.
Ez az a kapcsolat, amely felé a teremtés halad: mindenki mindenkiről gondoskodik. Az a vágy, hogy a másikat saját élvezetünkért kihasználjuk, az egész iránti törődéssé korrigálódik. A Heszed a teremtmények közötti kapcsolat tulajdonságává válik, és ez a kapcsolat a Teremtő adakozásához való hasonlóságot fejezi ki.
A cél kedvező fejlődés útján vagy szenvedésen keresztül is elérhető. A szándékolt kiteljesedés ugyanaz marad. A világnak olyan kapcsolatba kell jutnia, amelyben a szerető jóság irányítja a megszerzési vágy használatát.
Együttérzés a még ébredező tudatosságú lélek iránt
A nagyobb spirituális tudatossággal rendelkező ember láthatja, milyen szűk keretek között élnek mások a jelenlegi természetükön belül. Gondjaik kicsinek tűnhetnek; reakcióikat mintha egy olyan program irányítaná, amelyet nem ismernek fel. Jelenlegi tudatosságuk azonban nem határozza meg lélekként való fontosságukat.
A lélek valósága magában foglalja a végső korrekcióját, miközben az ember még a tudatos felismerés fejlődésén megy keresztül. Ha csak a jelenlegi korlátozottságot látjuk, szem elől tévesztjük azt a lelket, amelynek kiteljesedése még nem vált ismertté az illető tudatában.
A Heszed ennek a megértésnek komoly követelményt támasztó gyakorlati kifejezést ad. A fejlődés során nyersesség, egoizmus és durva reakciók kerülhetnek felszínre. Egy olyan közösségben, amelynek közös kereteit tiszteletben tartják, türelemre van szükség ezekkel a zavarokkal szemben. A felelősséget annak fényében kell mérlegelni, hogy az ember ténylegesen min képes változtatni.
A szív felismerheti azt, ami éretlen, miközben továbbra is törődik az ott fejlődő élettel. Érezheti a nehézséget, amelyet egy másik ember hoz, és közben emlékezhet annak a léleknek a fontosságára. A kapcsolat elég tágassá válik ahhoz, hogy magában foglalja mind a jelen valóságát, mind azt a kiteljesedést, amely felé halad.
Ez a törődés szükséges a Teremtőhöz való hasonlósághoz. Olyan teremtmények iránt szerezzük meg az Ő tulajdonságát, akiknek jelenlegi állapota talán kevés személyes kielégülést nyújt. Spirituális fontosságuk túlmutat társaságuk élvezetén vagy azon, hogy képesek-e megerősíteni minket.
Sajátos gyengédség rejlik abban, amikor olyan emberről gondoskodunk, aki még nem képes megérteni a gondoskodást. A közös lélek már azelőtt értelmet ad ennek a kapcsolatnak, hogy azonos tudatosságra jutnánk. Az adakozás azon a fokozaton is magába foglalhatja a másikat, ahol ő jelenleg él.
A szív, amely megtanulja hordozni a világot
Ahogyan a korrekció fejlődik, a törődés a csoporttól a társadalom, egy nemzet, majd az egész világ felé tágul. A Teremtőhöz való növekvő hasonlóság a teremtményekhez fűződő egyre tágabb kapcsolatban fejeződik ki. Hiányaik belépnek az ember spirituális munkájába.
Az embereknek nem kell spirituális értelemben felismerniük saját szükségletüket ahhoz, hogy azt magunkba foglalhassuk. Az emberiség szenved, és e szenvedés gyökerénél a Teremtő feltárulásának hiánya rejlik. A fejlett spirituális érzékelés képes felvenni és felfelé emelni ezeket a hiányokat akkor is, amikor a szenvedők nem tudják megnevezni őket.
Erőteljes szükségletek olyan emberekben is létezhetnek, akik keveset értek el. Az adakozás révén az ember belefoglaltatik egy másik ember hiányába. A spirituális eléréshez közelebb állók fejlettebb spirituális vágyakat hordozhatnak, de a magunkba foglalás lehetősége a szélesebb nyilvánosságra is kiterjed.
Végül ez az érzékenység az egész természetet átfoghatja. Maga a kövületi szint, a kövek és a hegyek is úgy érzékelhetők, mint amelyek a Teremtő feltárulása iránti néma hiányt fejezik ki. A világ, amely valaha egy személyes ént körülvevő környezetnek látszott, olyan teremtéssé válik, amelynek kimondatlan vágyakozása belép a szívbe.
Ez egyre táguló felelősség. A teremtmény megtanulja érezni, mi fontos a közös edény számára, és keresi az erőt, amellyel az adakozás tulajdonságával válaszolhat. A Teremtőnek az egészhez való egyenlő viszonyulása lesz az a mérce, amely felé a teremtmény saját viszonyulása növekszik.
A szeretetben való hasonlóság
A teremtmény kezdetben befogadó vágy. Legfőbb java az, hogy megszerezze az Egy tulajdonságát, aki ad. A Heszed által ugyanez a vágy addig korrigálható, amíg teljes erejével részt nem vesz az adakozásban. A teremtmény anyagából semmit sem kell eltörölni ahhoz, hogy ez a hasonlóság teljessé váljon.
A formaazonosság abban a kapcsolatban teljesedik be, amelyet a teremtmény a többiekkel kialakít. A Teremtőtől kapott tulajdonság a teremtményeiről való eleven gondoskodássá válik. Szükségleteik belépnek az edényébe, beteljesülésük pedig részévé válik annak a munkának, amely által a forrásához hasonlít.
A közelség utáni vágyakozás így visszavezet minket a körülöttünk lévő szívekhez. Azzal a szükséglettel közelítünk hozzájuk, hogy érezzük, mi él bennük, magunkba foglaljuk azt, ami elkülönült, és megkapjuk az erőt az adakozáshoz anélkül, hogy önmagunkat tennénk az ajándék feltételévé. A közös lélek válik azzá a hellyé, ahol a Teremtő viszonyulása feltárul.
A szív még mindig vágyakozik. Még mindig befogad. A vágyakozás azonban már elég tágassá vált ahhoz, hogy másokat is magában hordozzon. Miközben a teremtmény megtanul feléjük adakozni, megérti azt az adakozást, amelyből saját élete fakadt. A szeretet, amelyet remélt megtalálni, elkezdett formát ölteni abban a szeretetben, amelyet adni képes.
Vélemény, hozzászólás?