„...Reggel, amint felébred álmából, az első pillanatot szentelje meg a Vele való összetapadással (dvekut). Öntse ki szívét a Teremtő előtt, és kérje, hogy őrizze meg őt a nap mind a huszonnégy órájában, hogy egyetlen hiábavaló gondolat se jusson eszébe. Ezt ne tartsa lehetetlennek vagy a természetet meghaladónak.
Valójában a természetről alkotott kép emel vasfalat. Az embernek le kell bontania azokat a válaszfalakat, amelyeket a természetben érez. Mindenekelőtt hinnie kell, hogy a természet válaszfalai nem választják el Tőle. Aztán szíve mélyéből imádkozzon még azért is, ami túl van azon, amire természeténél fogva vágyik.
Mindig tartsd ezt észben, még akkor is, ha olyan formák vonulnak át rajtad, amelyek nem a szentséghez (kedusá) tartoznak. Amint eszedbe jut mindez, nyomban megállnak. Öntsd ki szívedet a Teremtő előtt, hogy ezentúl megóvjon attól, hogy megszakadjon a Vele való összetapadás. Szíved lassanként hozzászokik a Teremtőhöz, és arra vágyik majd, hogy igazán Hozzá tapadjon. Így általad teljesül az Úr akarata...”
Baal HaSulam, 18. levél
Amikor távolinak tűnik a tegnap
Vannak reggelek, amikor kinyitni a szemünket olyan, mintha egy olyan életbe térnénk vissza, amelynek valahol elveszítettük az értelmét. A szoba ismerős. A fény ugyanoda esik, ahová mindig. Mégis elcsendesedett bennünk valami. Tegnap még közel éreztük magunkat másokhoz, és biztosak voltunk benne, hogy lehetséges a szeretet. Ma még a vágyat sem találjuk magunkban, hogy megpróbáljuk.
És a nyomasztó érzés mélyéről felmerül a kérdés, amelyet szinte szégyellünk feltenni. Újra kell kezdenem? Mindazok után, amit éreztem, mindazok után, amit adtam, megint innen kell elindulnom?
Reméltük, hogy valami megmarad. Hogy a közelség egyetlen pillanata átsegít a hétköznapi órákon. Hogy ha egyszer megnyílt a szívünk, emlékezni fog arra, hogyan maradjon nyitva. Fáj ráébredni, milyen gyorsan el tudunk idegenedni attól, amit szeretünk.
Pedig a tegnapi gyengédség valóságos volt. Attól, hogy ma reggel nem érezzük, még nem lett hazugság az a melegség, amelyet megosztottunk egymással. Most önmagunkban máshová jutottunk, egy olyan helyre, ahol még nem tanultunk meg szeretni. Most ezt a részünket is be kell vonnunk a kapcsolatba.
A szív első apró mozdulata
A kezdet fájdalmasan apró lehet. Felülünk. Megmossuk az arcunkat. Meleg bögrét fogunk a két kezünk közé. A testünk már ébren van, a szívünk még nem áll készen. Ihletet nem tudunk előhívni, de talán eszünkbe juthat valaki. Egy barát, aki mostanában elcsendesedett. Valaki, akinek a bátorsága úgy adott erőt nekünk, hogy észre sem vettük. Egy pillanatra a mi szükségünk mellett az övének is helyet adunk a szobában.
Van valami mélységesen gyengéd abban az első mozdulatban, amellyel magunkról másra fordítjuk a figyelmünket. Egy anya már akkor meghallja, hogy megmoccan a gyermeke, amikor még egészen fel sem ébredt. Gondoskodása szinte előbb ér a bölcsőhöz, mint ahogy az első gondolata megszületik. Arra vágyunk, hogy bennünk is ilyen természetessé váljon a szeretet. Azt szeretnénk, hogy első belső mozdulatunk a másik ember felé, a Teremtő felé, afelé az élet felé irányuljon, amelyet adhatunk, túl azon a vigaszon, amelyet mi magunk kaphatunk.
Sokszor messze vagyunk ettől. Mégis számít a vágyakozás. A törődés leghalványabb vágyát is a Teremtő elé vihetjük. Itt vagyok, de zárva van a szívem. Emlékszem, hogy szeretni akartam. Segíts, hogy újra akarjam.
Néha ennyi az egész ima. Nincsenek szép szavaink. Még azt sem ígérhetjük, hogy tiszták a szándékaink. Megkönnyebbülésre vágyunk, és szeretnénk újra jól érezni magunkat. Mégis ott van valahol ebben a kusza kérésben egy apró, őszinte vágy, hogy visszatérjünk. Elindulhatunk azzal, ami tényleg a kezünkben van.
Mások megtartó ereje
Mennyi szomorúságot okozunk még magunknak azzal, hogy elvárjuk magunktól, már eleve erősen érkezzünk. Elrejtjük az ürességünket, mert félünk, hogy csalódást okozunk azoknak, akik hisznek bennünk. Kivárjuk, amíg valami derűset tudunk adni. Közben nő a távolság. Egy üzenet válasz nélkül marad. Egy ismerős hang emlékké válik. Azt mondjuk magunknak, hogy majd visszatérünk, ha készen állunk.
Pedig a kapcsolat az a hely, ahol az erő elérhet bennünket. Fáradtan is jöhetünk. Bevallhatjuk, hogy elvesztettük a fonalat. Bármilyen bizonytalanul vagyunk is jelen, jelenlétünk lehetőséget ad másoknak arra, hogy törődjenek velünk. Méltóság van abban, hogy engedjük másoknak, hogy megtartsanak. A szeretetnek ott van dolga, ahol már nem tudjuk megtartani magunkat.
Ezért a lelkesedés pillanatain túl is szükségünk van egymásra. Ma a te szíved emlékszik arra, amit az enyém nem tud érezni. Fenntartasz nekem egy helyet anélkül, hogy azt várnád, boldognak mutassam magam. Holnap, amikor neked tűnik távolinak a világ, talán nekem jut eszembe, hogy felhívjalak. Idővel ezekből a hétköznapi gesztusokból közös bizalom születik, amelyre támaszkodhatunk, bármiként változik is bennünk az időjárás.
Ezt a bizalmat már a legnehezebb reggel előtt építeni kezdjük. Megkérdezzük valakitől, hogy van, és maradunk annyi ideig, hogy meghallgassuk a válaszát. Helyet adunk annak, aki újonnan érkezik, és attól tart, nincs mit hozzátennie. Átnyúlunk a köztünk lévő távolságon, amíg még van bennünk melegség. A törődésünk egy olyan élet részévé válik, amely túlér a pillanatnyi hangulatunkon, és akkor is szólíthat bennünket, amikor mi elhallgatunk.
Amit minden visszatérés hozzáad
Mégis vannak napok, amikor elviselhetetlennek tűnik megint visszatérni. Ugyanazzal a nehezteléssel, ugyanazzal a sóvárgással találkozunk, hogy végre megbecsüljenek, és ugyanazzal a késztetéssel, hogy visszahúzódjunk. Azt hittük, már kinőttük mindezt. Amikor újra szembetalálkozunk vele, úgy érezhetjük, mintha elveszett volna minden, amit addig elértünk.
Talán csak most látjuk mindezt tisztábban. Lehet, hogy segítőkészségünkben az irányítás vágya rejtőzött. Lehet, hogy az adásunkba belefonódott az igény, hogy szeressenek minket. Fáj ezt felismerni magunkban. De ha felismerjük, már van valami, amivel őszintén dolgozhatunk. Kérhetünk segítséget, hogy oldódjon bennünk éppen ez a keménység, éppen ez a félelem, és megpróbálhatunk egy kicsit kevesebb elvárással fordulni a másik emberhez.
Az ilyen erőfeszítések ritkán feltűnőek. Tovább hallgatjuk a másikat, pedig közbe szeretnénk vágni. Elküldjük az üzenetet, amelynek a megírását már egy ideje halogatjuk. Arra kérjük a Teremtőt, hogy segítsen valakinek, akinek a boldogsága irigységet ébresztett bennünk. Egy óra múlva megfeledkezünk róla, később megint eszünkbe jut. Minden visszatérés hozzáad valamit. A szívben nyomot hagy minden alkalom, amikor önmagán túlra nyúl, még akkor is, ha az érzés csak lassan érkezik meg.
A hála segít emlékeznünk ezekre a pillanatokra. Volt, hogy valakinek a jelenléte enyhítette a magányunkat. Volt egy pillanat, amikor úgy kívántunk jót valakinek, hogy közben nem számolgattuk, mit kapunk érte. Megízlelhettük ezt a szabadságot. Ha hálával emlékezünk rá, van miért újra kérnünk. Ha csak halványan is, de tudjuk, mi hiányzik.
Akiket holnap szerethetünk
Elalvás előtt egy egyszerű kérést hagyhatunk a szívünkben. Segíts, hogy holnap emlékezzek. Segíts, hogy törődjek azokkal, akikről olyan hamar megfeledkezem. Hadd vigyek egy kicsivel több szeretetet abba a térbe, amely köztünk van.
Lehet, hogy reggel még mindig nem érzünk semmi melegséget. Lehet, hogy az ágy szélén ülve ugyanaz a régi fájdalom fog el. De talán ezúttal egy kicsit hamarabb felismerjük a pillanatot. Egy ismerős név után nyúlunk. Hagyjuk, hogy befejezetlen imánk felszálljon a még formálódó szívünkből.
És valahol valaki ugyanilyen nehéz szívvel ébred, és azon töpreng, van-e ereje újrakezdeni. Talán éppen akkor ér el hozzá törődésünk apró gesztusa. Talán az erő, amelyet magunknak nem találtunk, most megindul közöttünk.
Felkelünk, és magunkkal visszük a fájdalmat. Ma is van, kit szeretni. Segítséget kérünk, és újrakezdjük.
Vélemény, hozzászólás?