A szál, amely túlvezet a köteleken

„….. A korrekció végén »Ő egy, és a neve: Egy« lesz, mert akkor a teremtmények méltóvá válnak arra, hogy befogadják mindazt a bőséget, amelyet Ő a javukra elgondolt. Természetesen egy lesz, vagyis egyetlen tulajdonság: csak jót tenni. A korrekció előtt azonban még van olyan hely, ahol nem egy; ezen a helyen hiány van…”

RABASH, Vegyes feljegyzések 571. Ő egy, és a neve: Egy

Úgy lépünk be az életbe, hogy meg vagyunk győződve: mi magunk mozgatjuk önmagunkat.

Választunk, elutasítunk, törekszünk, visszahúzódunk, szeretünk, gyűlölünk, építünk és rombolunk. Gondolatok futnak át rajtunk, vágyak lobbannak fel, döntések érlelődnek, majd tettek következnek. Mivel mindez bennünk történik, szabadságnak nevezzük.

„Én döntöttem.”

„Én akartam.”

„Én változtam meg.”

„Én választottam ezt az életet.”

De milyen gyakran választjuk meg azt a vágyat, amely felébred bennünk? Ki küldi a következő gondolatot? Ki változtatja meg a hangulatunkat az engedélyünk nélkül? Ki ébreszt ma szeretetet, holnap pedig közönyt? Ki helyez reggel bátorságot a szívbe, majd estére félelemre cseréli?

Érezzük a mozgást, de nem látjuk az azt előidéző kezet.

A nyugtalanító igazság az, hogy számtalan kötélen függő bábokhoz hasonlítunk. Az egyik kötél éhséget ébreszt, a másik becsvágyat. Az egyik az elismerés felé húz, a másik arra késztet, hogy meneküljünk az elutasítástól. Megfeszül az emlékezetnek nevezett kötél, és egy régi seb úgy kezd beszélni, mintha a jelenhez tartozna. A reménynek nevezett kötél felemel. A félelemnek nevezett a föld felé görnyeszt.

Az ebből születő mozgást „az életemnek” nevezzük.

De nem ismerjük Azt, aki a köteleket tartja.

Tehetetlenségünk fájdalmas felismerése

Ez a felismerés megalázó lehet. Az ember függetlennek, önállónak és önmaga alkotójának akarja érezni magát. Hinni akarjuk, hogy értelmünk a bennünket irányító erők fölött áll.

De még az eszességünk is a bábhoz tartozik. Az elme csak azután magyarázza meg a mozdulatokat, hogy azok már elkezdődtek. Szép érveket gyárt olyan vágyakhoz, amelyeket nem ő választott. Védelmezi a haragot, igazolja a félelmet, magasztalja a becsvágyat, és szabadságnak nevezi a kényszert.

A szív sem függetlenebb. Olyan erők töltik meg és ürítik ki, amelyeknek nem tud parancsolni. Azt szereti, amit megszerettetnek vele, és amiatt szenved, aminek a hiányát éreztetik vele.

Csak a szív és az elme van birtokunkban: az érzés és az azt kísérő gondolat. Az utazást nem kezdhetjük máshonnan. Ha azonban őszintén megfigyeljük őket, felfedezzük, milyen teljes mértékben irányítják őket.

Még amikor kijelentjük is: „Uralni fogom az érzelmeimet”, lehet, hogy ezt a kijelentést is egy másik kötél húzza. Még amikor azt képzeljük, hogy önmagunk fölé emelkedtünk, a büszkeség halkan azt suttoghatja: „Nézd, milyen rendkívüli vagy. Mások nem képesek kívülről látni önmagukat úgy, ahogyan te.”

A báb gratulál magának mozdulatai kecsességéhez, miközben továbbra is ugyanazokon a köteleken függ.

Ennek felismerése nem azért történik, hogy összetörjön bennünket. Egy mélyebb szabadság kezdete. Az ember nem emelkedhet egy olyan börtön fölé, amelynek falai láthatatlanok maradnak. A tehetetlenség felfedezése egyszerre tárja fel a fogságot és a nyílást, amelyen át ki lehet szabadulni.

A bennünket mozgató kötelek között van egyetlen, másmilyen szál.

Nem egy újabb öröm, teljesítmény vagy figyelemelterelés felé húz. Egy olyan kérdést ébreszt, amelyre semmi ezen a világon nem adhat választ:

„Mi mozgat engem?”

„Mi az életem célja?”

„Ki vagyok e múló vágyakon túl?”

„Felemelkedhetek-e a mozgás forrásához?”

Ez az a szál, amely áthalad a szívben lévő ponton.

A felfelé emelkedő szál

A szívben lévő pont nem egy újabb vágy valamire a hétköznapi élet keretein belül. Sóvárgás arra, hogy az ember azon szint fölé emelkedjen, amelyen a hétköznapi életet megtapasztalja.

Ezen a ponton keresztül az ember elkezdi magához vonzani a körülölelő fényt — egy teljesebb állapothoz tartozó erőt, amely még nem lépett be jelenlegi edényeibe. A fény nem csupán kényelmesebbé teszi a báb helyzetét. Felfelé húzza a bábot.

A felemelkedés nem azt jelenti, hogy elvágjuk a köteleket, és egy üres térbe lebegünk, ahol semmilyen hatalom nem irányít bennünket. Ilyen hely nem létezik. A szabadság nem a Teremtőtől való elszakadás. Hanem tudatos részvétel az Ő cselekedetében.

A báb az egyetlen szál mentén emelkedik az őt mozgató kéz felé.

Eleinte ez szinte elviselhetetlenül hangzik. Vajon a cél csupán az, hogy az irányítás egyik formáját egy másikra cseréljük? Arra tanítanak bennünket, hogy helyeseljünk mindent, ami történik?

Nem. A felemelkedés nem passzív alávetettség. Belső átalakulás, amelynek során az ember elkezdi megszerezni Annak a vágyát, elméjét, érzését és célját, aki vezeti.

Lent a bábnak csak annyi értelme és érzése van, amennyi ahhoz kell, hogy válaszoljon a köteleken át érkező parancsokra. Fent elkezd belépni a Mozgató elméjébe és szívébe.

Már nem csupán azt érzi, ami történik vele. Kezdi érteni, miért történik.

Már nem elszigetelt mozdulatokat lát. Az egész mozgást látja.

Már nem kizárólag a teremtett lény belsejéből tapasztalja az életet. Kezdi a Teremtő oldaláról látni önmagát.

Önmagunkat az Ő szemével látni

Önmagunkon belülről sohasem érthetjük meg teljesen önmagunkat.

Minden magyarázatot ugyanaz a vágy színez, amelyet megmagyarázni próbál. Minden ítélet azon az életen belül születik, amelyet megítél. Olyan ez, mintha egy álombeli alak úgy próbálná felfedezni az álmodót, hogy közben nem hajlandó felébredni.

Teljesen külső pontra van szükség — a Teremtő pontjára.

E pont megszerzése azt jelenti, hogy az ember elkezdi az Ő szemén keresztül látni saját útját. A korábban véletlennek érzékelt események irányt kezdenek feltárni. Késedelmek, kudarcok, találkozások, felébredések és alászállások egyetlen mozgássá rendeződnek.

Semmit sem kell hozzáadni. Semmit sem kell elvenni.

Ez a felismerés nem érhető el hétköznapi filozófiával. Nem ugyanannak az életnek egy kifinomult értelmezése. Másfajta érzékelési edényt követel.

Az embernek fel kell emelkednie Annak a fokára, aki a köteleket mozgatja.

Az, hogy „Ízleljétek meg és lássátok, hogy jó az Úr”, nem azt jelenti, hogy meggyőzzük magunkat: a szenvedés kellemes. Azt jelenti, hogy felemelkedünk egy olyan érzékelésbe, amelyből közvetlenül megízlelhető a vezetés célja.

Lentről egy húzás kegyetlennek tűnhet. Fentről láthatóvá válik a szükségessége. Lentről az alászállás elhagyatottságnak látszik. Fentről kiderülhet, hogy egy új hiány megteremtése volt. Lentről úgy tűnik, a kötelek ellenünk dolgoznak és gyötörnek bennünket. Fentről láthatóvá válhat, hogy egyetlen teljes utat szőnek.

Az ember nem vakon jelenti ki, hogy minden jó. Megszerzi azt az elmét és érzést, amely képes felfogni, miért jó.

Második természetnek kell megszületnie

Ez az átalakulás azért nehéz, mert a spirituális fejlődés nem a hétköznapi fejlődés folytatása.

Arra számítunk, hogy több tudás felhalmozásával, megszokott érzéseink megerősítésével vagy már meglévő személyiségünk finomításával haladunk előre. A spirituális embert jelenlegi önmagunk továbbfejlesztett változatának képzeljük: bölcsebbnek, nyugodtabbnak, éleslátóbbnak és erősebbnek.

De nem elég új információt helyezni a régi elmébe, vagy kellemes spirituális érzéseket a régi szívbe.

Új edényre van szükség.

Második természetnek kell megszületnie.

A régi természet mindent a megszerzésen keresztül érzékel: „Mit ad ez nekem? Hogyan hat rám? Megtölt vagy kiürít?” Az új természet az adakozáson, a kapcsolódáson és a Teremtő céljával való azonosuláson keresztül érzékel.

Mielőtt az új edények kialakulnak, a fejlődés szakaszai ésszerűtlennek tűnnek. Az ember a régi logika segítségével próbálja értelmezni őket, de azok az érzékelés egy másik formájához tartoznak.

Ezért tör össze bennünket a folyamat.

Az egyik pillanatban e világ logikájához tartozunk. A következőben valami túlra hív bennünket. Egyik részünk azonnali beteljesülést követel; a másik érzi, hogy semmilyen személyes beteljesülés nem válaszolja meg a legmélyebb kérdést. Egyszerre húznak lefelé és felfelé, és nem tudjuk összeegyeztetni a két irányt.

Még önmagunk számára is idegenné válunk.

Ez nem az út hibája. Ez a születés vajúdása.

Egy második természet küzd azért, hogy előtörjön az elsőből.

Türelem ahhoz, hogy újjáformálódjunk

Minden, ami keresztülmegy rajtunk, részt vesz ebben az építkezésben. Fentről munkálnak rajtunk, állapotról állapotra. Minden tapasztalat nyomot hagy; minden ellentmondás feltárja a régi edény egy újabb rétegét.

Szabadságunk elsősorban a gyorsításban rejlik.

Nem tervezhetjük meg az egész utat, de beleegyezhetünk, hogy vele haladjunk. Megragadhatjuk a felfelé vezető szálat. Megkérdezhetjük, mit próbál felépíteni bennünk az egyes állapot, ahelyett hogy csupán azt kérdeznénk, milyen gyorsan menekülhetünk ki belőle.

Az alternatíva nem az, hogy a fejlődés megáll. A teremtés ereje tovább forgat mindent. Az embert mindenképpen lentről felfelé húzzák, akár tudatos részvétellel, akár a szenvedés felhalmozódása által.

A bölcs választás a kitartás.

Minden vita után: kitartani.

Minden okos kétely után: kitartani.

Harag, érzéketlenség, büszkeség, zavarodottság és csalódás után — kitartani.

A kitartás nem érzelmi érzéketlenséget jelent. Azt jelenti, hogy újra és újra megragadjuk a szálat, amikor a többi kötél elhúz tőle.

Az ember ezerszer visszazuhanhat a régi érzékelésbe. A munka az, hogy ezeregyedszer is megkeresse a szálat.

Amikor a csapások szeretetet tárnak fel

A legnagyobb fordulat akkor következik be, amikor az ember az újonnan megszerzett adakozási vágyon keresztül kezdi látni a múlt szenvedését.

A megszerzési akaratban bizonyos események csupán csapásoknak látszottak. Feleslegesnek, irgalmatlannak, sőt megbocsáthatatlannak tűntek. Amikor azonban az adakozási akaratban feltárul az ellentétes formájuk, más jelentés jelenik meg.

A legmélyebb fájdalom helyei rejthetik a kapcsolódás legerőteljesebb pontjait.

Ez nem teszi kívánatossá a szenvedést, és a kegyetlenséget sem változtatja erénnyé. Azt jelenti, hogy a korrigált érzékelés felfedezheti: még a legnehezebb állapotokat is arra használták, hogy fellazítsák az önmagunkkal való törődés börtönét, és a szívet egy magasabb élet felé vonják.

Az ember nem csupán egyetért a Teremtővel. Az egyetértés még mindig néma vádat hagyna a felszín alatt: „Nem értem, de elfogadom.”

Valami sokkal nagyobb tárul fel.

A szeretet éppen azon a helyen jelenik meg, ahol egykor a csapást éreztük.

A sötétségen belül fedezzük fel az egység egy cseppjét. Ez nem közönséges öröm, amely kárpótol a korábbi fájdalomért. A tapasztalás egy másik rendjéhez tartozik. Egy pillanatra a teremtett lény és a Teremtő közötti elválasztás feloldódik egy közös szándékban, és az egész út belülről világosodik meg.

Ekkor a hála többé nem erőltetett. A szív szeretetre szeretettel akar válaszolni.

A szabadság nem egy harmadik valóság

Az ego tiltakozik: „Ha lent a teremtett természetem irányít, fent pedig megszerzem a Teremtő természetét, akkor hol vagyok én? Nincs olyan hely, ahol egyikhez sem tartozom?”

De milyen hely lenne az?

El tudunk-e képzelni egy valóságot a Teremtőn és a teremtett lényen kívül — a megszerzésen és az adakozáson, magán a létezésen kívül? Az elme nem képes megrajzolni ilyen állapotot, mert nincs egy harmadik természet, amely ezeken túl várakozna.

Már most is a belénk helyezett természet irányít bennünket. Amit függetlenségnek nevezünk, gyakran csupán ennek az irányításnak az elrejtettsége.

A választás nem aközött áll, hogy befolyásolnak bennünket, vagy minden befolyástól szabadok vagyunk. Aközött választunk, hogy továbbra is öntudatlanul a megszerzési vágy ural-e bennünket, vagy tudatosan megszerezzük a Teremtő természetét.

Az Ő természetének megszerzése nem azt jelenti, hogy eltűnünk.

Hanem azt, hogy felébredünk.

Annak a bábnak, amely csak a köteleken át közvetített parancsokat ismeri, nincs valódi részvétele a mozgásban. De a teremtett lény, aki felemelkedik a Mozgatóhoz, megszerzi az Ő célját és csatlakozik az Ő szándékához, tudatos társsá válik.

„Hozzá hasonlóvá válni” nem azt jelenti, hogy eltöröljük a Teremtő és a teremtmény közötti különbséget. Azt jelenti, hogy egyenértékűvé válunk az Ő vágyával — a szeretet és az adakozás ugyanazon irányában élünk.

Ez a megtapadás általi szabadság.

Az ember, a Teremtő és a cselekedet

Hogyan ismerhetjük fel a helyes szálat a bennünket húzó erők között?

Van egy egyszerű belső irányultság: az embert, a Teremtőt és a cselekedetet egyetlen pontba kell hozni.

Egy cselekedet előtt megkérdezhetjük:

„Ki cselekszik?”

„Milyen céllal?”

„Ki felé irányul ez?”

A válasz nem osztható fel spirituális üzletre: „Megteszem ezt a Teremtőért, Ő pedig utána megjutalmaz.” Nem válhat megalkuvássá sem: „Egy kicsit Érte, egy kicsit értem.”

Az erőfeszítés arra irányul, hogy az embert, a Teremtőt és a cselekedetet egyetlen osztatlan mozgásként képzeljük el.

Ez a megtapadás pontja — az egység cseppje.

Eleinte ezt csak elképzelni tudjuk. A kép hiányos lesz és tévedésekkel keveredik. Az ego még a legszebb szándékokba is beilleszti önmagát. Az irány azonban értékes marad.

Ha el tudok képzelni egy olyan állapotot, amelyben a jelenleginél jobban kapcsolódom a Teremtőhöz, akkor ez az állapot már magasabb a mostaninál.

A képzelet híddá válik a következő fok felé.

Az alsó fok a magasabbhoz viszonyítva mindig álomhoz hasonlít. Amíg az álomban vagyunk, nem tudjuk teljesen irányítani vagy megérteni. Amikor felébredünk, eseményei egy tágabb valóságba kerülnek.

Így a megtapadás elképzelésére tett erőfeszítés sem állítja, hogy már birtokoljuk azt. A felébresztésére való hajlandóságot fejezi ki.

Felmászni az egyetlen szálon

A sok kötél továbbra is mozgat majd bennünket. Vágyak ébrednek. A félelmek visszatérnek. Az elme okokat talál ki az alászállásra. A szív olykor sem Teremtőt, sem utat, sem reményt nem érez.

De az egyetlen szál megmarad.

Áthalad a kérdésen, amely nem hajlandó meghalni.

Áthalad a szívben lévő ponton.

Áthalad minden erőfeszítésen, amellyel megpróbálunk a fölé a számítás fölé emelkedni, hogy mit kapunk majd.

Áthalad azon a vágyon, hogy az Ő oldaláról lássam önmagam.

Áthalad a kitartáson, amikor az értelem kudarcot vall.

Áthalad azon a törekvésen, hogy önmagamat, a Teremtőt és a cselekedetet egyetlen pontban egyesítsem.

E szál megtartása nem állítja meg azonnal a báb mozdulatait. Fokozatosan megváltoztatja azt a fokot, amelyről az életet megtapasztaljuk.

Az ember a kötelektől a kéz felé emelkedik, a kéztől az elme felé, az elmétől pedig az egész mozgás mögötti szándék felé.

Ott felfedezi, hogy a Mozgató sohasem volt ellenség.

Minden húzás felfelé szóló meghívást hordozott.

Minden alászállás feltárta a még megteendő távolságot.

Minden csapás a szív körüli burkot ütötte.

Minden kérdés megerősítette az egyetlen szálat, amely képes elbírni az ember teljes súlyát.

És amikor a teremtett lény végül a Teremtő vágyán keresztül kezd érezni, a kötelek többé nem tűnnek láncoknak. Egyetlen terv vonalaivá válnak.

A báb nem tűnik el. Társként ébred fel.

Az ember nem menekül el a valóságból. Belép annak céljába.

A szív nem veszíti el önmagát. A megtapadásban egy nagyobb önmagára talál.

Ekkor minden mozgás csendes középpontjában az ember, a Teremtő és a cselekedet egyetlen pontban találkozik. Nincs alku, nincs elválasztás, és nincs küzdelem afölött, ki uralkodjon.

Csak az egység cseppje marad — és az egyetlen szál, amely hazavezette a lelket.