„….. Ugyanez történik a munkában is. Az ember felülről kap ébredést, hogy eljusson egy olyan helyre, ahol az emberek tudatosan azon dolgoznak, hogy megelégedést szerezzenek a Teremtőnek. Az ember több ébredést is kap, de ha nem tesz erőfeszítést ennek elérésére, kifogásokat talál magának, és ki kell menekülnie a küzdelemből. Így az ember igaz marad; vagyis amikor elhagyja ezt a közösséget, mindig neki van igaza. És önmaga igazolása révén valóban úgy érzi, hogy igaz ember.
Ezért az embernek ragaszkodnia kell a közösséghez. Mivel pedig ők egyesültek, ők is közösségnek számítanak. Az övék azonban nagy közösség, míg az ő közössége kis közösség. Egy közösség pedig nem semmisül meg egy másik közösség előtt.
3) Különleges erő rejlik a barátok összekapcsolódásában. Mivel a nézetek és gondolatok a köztük lévő kapcsolat révén egyiküktől a másikukhoz áramlanak, mindegyikük magába foglalja a másik erejét, és ezáltal mindegyikük rendelkezik az egész közösség erejével. Ezért bár minden ember egyén, mégis birtokolja az egész közösség erejét…”
RABASH, A barátok szeretetének szükségessége
Van egy kérdés, amely nem az értelemből fakad.
Nem azért merül fel, mert az élet nehézzé vált, mert egy terv kudarcot vallott, vagy mert még nem kaptunk elég élvezetet. Éppen akkor ébredhet fel, amikor látszólag minden rendben van — amikor van munkánk, vannak kapcsolataink, tudásunk, kényelmünk, sőt talán még sikereink is.
Mégis, mindezek mélyéről lassan felemelkedik egy halk, de könyörtelen kérdés:
Miért élek?
Eleinte talán megpróbáljuk elhallgattatni. Új célt, újabb élményt, más kapcsolatot, értelmesebb elfoglaltságot vagy mélyebb filozófiát keresünk. Azt feltételezzük, hogy az üresség azért van, mert valami hiányzik a jelenlegi életünkből, ezért átrendezzük a darabokat, és várjuk, hogy teljességet érezzünk.
De a kérdés visszatér.
Azért tér vissza, mert nem azt kérdezi, hogyan tehetnénk jobbá az általunk ismert életet. Azt kérdezi, miért létezik egyáltalán ez az élet. Nem e világ határain belül keres újabb élvezetet. Ez egy olyan vágy első moccanása, amelynek beteljesedése egy magasabb valósághoz tartozik.
Ez a kérdés a lélek ébredése.
Amikor a világ elveszíti az ízét
Az ember nem pusztán azért jut el az élet céljához, mert valaki meggyőzően elmagyarázza neki. A szükségnek a szívben kell megérnie.
Az ember elképzelheti, hogy mindene megvan, amire az emberiség valaha törekedett: gazdagság, hatalom, elismerés, tudás, kényelem, szépség, szabadság és minden lehetséges élmény. Ekkor következik a fájdalmas vizsgálat: vajon mindez valóban betöltene engem?
Amikor az őszinte válasz nem, valami visszafordíthatatlan történt.
A világ nem feltétlenül vált csúnyává. Továbbra is értékelhetjük a családot, a munkát, az egészséget, a kultúrát és az élet egyszerű örömeit. De többé nem téveszthetjük össze őket a végső válasszal. Bizonyos vágyakat egy időre betölthetnek, de arra a kérdésre, hogy miért létezünk, nem adhatnak kielégítő választ.
A szív kezdi érezni, hogy vágyódásának forrása nem itt van. Mintha egy másik világból érkezne hívás.
Ez szent pillanat. Egy apró pont ébredt fel az emberben — az élet gyökere, a Teremtő felé irányuló vágy. Talán még nincsenek világos szavai. Lehet, hogy csak nyugtalanságként, elégedetlenségként vagy valami meghatározhatatlan iránti vonzódásként fejeződik ki. Ez a vágyódás mégis már kapcsolat a magasabb céllal.
Az ébredés azonban csak meghívás. Még nem elérés.
A fény, amely hív bennünket — majd eltűnik
Az első spirituális ébredés gyakran saját energiát hordoz. Hirtelen minden jelentéstelinek tűnik. A szív lángol, az elme megnyílik, és az ember vonzódni kezd a spirituális tudáshoz és a belső változáshoz.
Könnyű elhinni, hogy ez az ihlet örökké megmarad.
Aztán minden figyelmeztetés nélkül halványulni kezd.
A kérdések megmaradhatnak, de sürgető erejük gyengül. A tanulás megszokottá válik. A szív elnehezül. Ami egykor eleven volt, rutinná lesz, és az ember eltűnődik, vajon a spirituális út csupán átmeneti lelkesedés volt-e.
Az ihlet elhalványulása azonban nem elutasítás. Ez a valódi fejlődés kezdete.
Az eredeti ébredést felülről kaptuk. Azért hordozott bennünket, mert még nem volt erőnk járni. Ha azonban ez a megvilágítás tartósan velünk maradna, automatikusan követnénk. Soha nem válnánk spirituálisan önállóvá.
A fény ezért visszahúzódik, és üres teret hagy maga után. Ebben a térben megjelenik egy kérdés: keresni fogom-e a célt akkor is, amikor már nem érzek vonzódást iránta? Képes vagyok-e olyan lépést tenni, amely valóban az enyém?
A Teremtő felébreszti az embert, de az embernek magának kell felépítenie a folytatás iránti vágyat.
Ezt a vágyat pedig nem lehet egyedül felépíteni.
Az elviselhetetlen igazság: egyedül nem érhetem el a célt
Az ego a tökéletességhez vezető magánútról álmodik. Az én elérésemet, az én megértésemet, az én kapcsolatomat akarja a Teremtővel, és az én spirituális sikeremet. Még amikor szeretetről és egységről beszél is, titokban úgy képzeli magát, hogy egyedül áll a csúcson.
Az elszigetelt egyén azonban nem rendelkezik olyan edénnyel, amely képes befogadni a spirituális életet.
Az ember tanulhat egyedül, és rendkívül nagy tudásra tehet szert. Szépen beszélhet a teremtésről, a lélekről és a felső világokról. A tudás azonban nem átalakulás. Az értelmi megértés növekedhet, miközben a szív önmagába zárva marad.
A spiritualitás akkor kezdődik, amikor átlépjük a magánén határát.
Nem egymástól független lelkekként teremtettek bennünket, amelyek mindegyike külön utat kapott a tökéletességhez. Egyetlen lélek, egyetlen spirituális test, egyetlen edény részei vagyunk, amely érzékelésünkben részekre szakadt. Az ego minden részt függetlennek éreztet, és a közöny, az összehasonlítás, a gyanakvás és az önmagunkkal való törődés falai választják el őket egymástól.
Ezek a falak nem mellékes akadályok. Éppen ezek alkotják korrekciónk anyagát.
Az élet célja, hogy e különállás fölé emelkedjünk, és tudatosan visszatérjünk ahhoz az egységhez, amelyből származunk. Nem töröljük el egyéniségünket; arra használjuk, hogy kapcsolódjunk. Minden egyedi vágy egy-egy szállá válik a közös lélek szövetében.
A Teremtő ebben a szövetben tárul fel — nem az elszigetelt énben, hanem a közöttünk lévő kapcsolatban.
A csoport megadja azt a vágyat, amely nincs meg bennünk
A szívben lévő személyes pont értékes, de kicsi. Nem képes ellenállni a hétköznapi élet minden zuhanásának, figyelemelterelésének, csalódásának és követelményének. Magára hagyva még a legőszintébb ember is elveszíti végül a cél nagyságát.
A spirituális csoport megadja azt, ami az egyénből hiányzik.
A csoportban minden ember egyedi szikrát hordoz. Ma az egyik érezhet ihletet, miközben a másik üresnek érzi magát. Holnap felcserélődhetnek az állapotaik. Senki sem marad tartósan erős, és senki sincs örökre elveszve.
Amikor az emberek összekapcsolódnak, átvehetik egymás ébredését. Az egyik barát vágyódása felélesztheti a másikat. Egy ember erőfeszítése visszaadhatja a cél fontosságát annak, akinek kihűlt a szíve. Egy szó, egy példa, egy gondoskodó tett, vagy egyszerűen annak látható megtagadása, hogy valaki feladja az utat, évekre szóló spirituális álomból menthet ki egy másik embert.
A csoport révén többé nem kizárólag a bennem lévő apró lángtól függök. Befogadom a többiek lángját. Vágyódásuk az én vágyódásom részévé válik. Kérdésük megerősíti az én kérdésemet. Reményük hordoz, amikor már elfelejtettem, hogyan kell remélni.
Ez nem pusztán pszichológiai bátorítás. Ez egy spirituális edény felépítése.
Minden vágy, amelyet a barátoktól kapok, növeli a spirituális érzékelésre való képességemet. Amikor törekvéseiket magamba foglalom, elkezdem visszanyerni a közös lélek azon részeit, amelyek külsőnek tűnnek számomra. Amit egykor „más embereknek” neveztem, fokozatosan saját spirituális lényem részévé válik.
Nem a tőlük való függésem ellenére haladok előre.
Éppen e függés révén haladok előre.
A választás, amely életre hívja a spirituális embert
Mindig hat ránk a társadalom. Környezetünk határozza meg, mi tűnik kívánatosnak, tiszteletre méltónak, szégyenletesnek, reálisnak vagy képtelenségnek. Csendben megtanít arra, mit szeressünk, és mire törekedjünk.
Nem azt választjuk meg, hogy hatnak-e ránk. Amikor lehetőséget kapunk rá, azt választjuk meg, melyik hatás formáljon bennünket.
Ez a spirituális szabadság lényege.
Ha olyan környezetbe helyezzük magunkat, amely a gazdagságot, a rangot és az önfontosságot dicsőíti, ezek az értékek belénk hatolnak. Ha olyan környezetet választunk, amely a kapcsolatot, az adakozást és a teremtés célját emeli magasra, akkor ezek az értékek léphetnek a helyükbe.
A környezet megválasztása ezért nem jelentéktelen életmódbeli döntés. Meghatározza, milyen ember születik meg bennünk.
Annak nagy része, amit „önmagamnak” nevezek, a részvételünk nélkül adatott: szüleink, kultúránk, vérmérsékletünk, képességeink, félelmeink, sőt még a spiritualitás felé irányuló kezdeti ébredésünk is. Ezek egyike sem a mi önálló alkotásunk.
Valódi énünk akkor kezdődik, amikor tudatosan megválasztjuk azokat az erőket, amelyek vágyunkat formálják.
Amikor a Teremtő felé irányuló közösséget választok, engedem, hogy benyomást tegyen rám, és ezt a benyomást arra használom, hogy természetes önérdekem fölé emelkedjek, valami újat hozok létre. Ez a lépés az enyém. Ez a középső vonal kezdete — a spirituális ember kezdete.
Ha egy egész élet úgy múlik el, hogy nem hajtunk végre ilyen szabad cselekedetet, akkor biológiai értelemben éltünk, dolgoztunk, vágytunk, szenvedtünk és elértünk dolgokat — spirituálisan azonban olyan, mintha soha nem jöttünk volna létre. Minden előre adott tulajdonságok és ösztönzések szerint történt.
A lélek azokból a lépésekből épül fel, amelyeket szabadságunk helyes használatával teszünk meg.
A cél a kapcsolatban valósul meg
Az élet célja nem az, hogy spirituális tudással díszítsük fel az egót. Nem az, hogy rendkívülivé, hatalmassá vagy csodálttá váljunk. Hanem az, hogy megszerezzük az adakozás tulajdonságát, és ezáltal hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Az adakozás azonban nem létezhet elvontan. Kell hozzá valaki rajtam kívül, akinek a vágya fontossá válik számomra.
A barát ezért nem akadály köztem és a Teremtő között. A barát az a hely, ahol a Teremtővel való kapcsolatom valóságossá válik.
Amikor meghallom egy másik ember belső szükségletét, törődöm az előrehaladásával, igyekszem felemelni a lelkét, vagy megtartom számára a cél nagyságát, amikor ő maga erre nem képes, elkezdek kilépni az önmagammal való törődés börtönéből.
Eleinte ezek a cselekedetek mesterségesek lehetnek. A szív ellenállhat nekik. Talán csak azért törődöm, mert megértem, hogy saját előrehaladásom a csoporttól függ. Ez a számítás mégis értékes. Az ismételt erőfeszítések révén fokozatosan valódi igény alakul ki a kapcsolatra.
Végül a barát vágya már nem érződik idegennek. Spirituális élete ugyanolyan fontossá válik számomra, mint a sajátom. A közöttünk lévő kötelékben új edény jelenik meg — olyan, amely külön-külön sem hozzám, sem a baráthoz nem tartozik.
A kapcsolathoz tartozik.
Ott lakozhat a felső fény.
Nincs más teendő az életben
Ez a kijelentés szélsőségesnek hangozhat: nincs fontosabb dolgunk annál, mint közel kerülni azokhoz, akikben felébredt a spirituális szikra.
Ez nem jelenti azt, hogy elhagyjuk a családot, a munkát, az egészséget vagy a felelősséget. Azt jelenti, hogy felismerjük azt a belső célt, amely mindezeknek kijelöli a helyes helyét.
Legmélyebb feladatunk, hogy felismerjük azokat az embereket, akiket a Teremtő felébreszt, és a lehető legerősebben kapcsolódjunk hozzájuk. Együtt olyan környezetet alkotunk, amelyben minden ember erőt kap az előrehaladáshoz.
Minden más végül elmúlik. Az eredmények eltűnnek. A javak gazdát cserélnek. A test megöregszik. Még az ember külső életének emléke is lassan elhalványul.
A közös lélekhez hozzáadott kapcsolat azonban nem tűnik el.
Valahányszor a közöny fölé emelkedem, és egy másik szív felé fordulok, visszanyerem az örökkévalóság egy darabját. Minden vágy, amelyet a közös célhoz kapcsolok, növeli a lélek edényét. Minden erőfeszítés, amellyel különálló pontokat egyesítek, közelebb viszi a teremtést korrigált állapotához.
A spirituális felemelkedés nem menekülés egy távoli mennyországba. Az edény kitágítása a másokkal való kapcsolat révén.
Senkit sem lehet ébredésre kényszeríteni
Mivel az élet céljára vonatkozó kérdésnek belülről kell megérnie, a spiritualitást nem lehet ráerőltetni senkire.
Aki még beteljesülést talál a tiszteletben, a hatalomban, a gazdagságban vagy a tudásban, talán még nem érzi szükségét egy magasabb válasznak. Érvek nem teremtik meg a hiányzó vágyat. A nyomás akár kárt is tehet az embernek a spirituális úthoz fűződő későbbi kapcsolatában.
A bölcsesség hozzáférhetővé tehető. Meleg környezet teremthető. Az embert meg lehet hívni, hogy jöjjön közelebb, segítsen, hallgasson, vagy egyszerűen csak maradjon a közelben. Az ilyen kapcsolat felgyorsíthatja a belső fejlődést.
Magának a kérdésnek azonban az ember saját szívében kell felébrednie.
A spiritualitásban nincs kényszer, mert a vágy az edény. Vágy nélkül nincs semmi, ami befogadhatná a választ.
Amikor végül megjelenik az égető kérdés — amikor az ember valóban érzi, hogy e világon semmi sem adhat választ arra, miért kapta az életet —, az útnak nyitva és láthatóan kell állnia előtte.
A válasz nem egy mondat
„Mi az életünk értelme?”
A válasz nem sűríthető jelmondatba. El kell érni.
Az élet célja, hogy spirituálisan élővé váljunk: önálló vágyat építsünk a Teremtő iránt a megfelelő környezet megválasztásával, mások törekvéseinek befogadásával, a különállás fölé emelkedéssel és a közös lélek darabjainak újbóli összekapcsolásával.
A Teremtő adja nekünk az első kérdést. A csoport ad erőt ahhoz, hogy kövessük.
A kapcsolat felépíti az edényt, és ebben az edényben feltárul a válasz — nem gondolatként, hanem a szeretet, az adakozás és az örök élet új valóságaként.
Egyedül csak egy szikrám van.
Együtt lánggá válunk.
Egyedül megkérdezhetem, miért élek.
Együtt felépítjük azt a lelket, amelyben a válasz érezhetővé válik. És amikor a különálló szívek egyetlen célért kezdenek dobogni, az élet többé nem örömök és veszteségek rövid sorozata. Tudatos utazássá válik vissza a forrásunkhoz — utazássá a különállástól az egységig, a befogadástól az adakozásig, a puszta létezéstől a valódi spirit
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás