„….. Mivel az ember egy »önszeretetnek« nevezett Klivel [edénnyel] teremtetett, és ha nem látja, hogy egy tett személyes hasznot hoz számára, nincs hajtóereje még a legkisebb mozdulathoz sem. Az önszeretet érvénytelenítése nélkül pedig lehetetlen elérni a Dvekutot [tapadást] a Teremtővel, vagyis a forma azonosságát.
És mivel ez ellenkezik a természetünkkel, olyan társadalomra van szükségünk, amely nagy erőt hoz létre, hogy együtt dolgozhassunk a kapni akarás – a »rossz« – érvénytelenítésén, mert ez akadályozza annak a célnak az elérését, amelyért az ember teremtetett.
Ezért a társadalomnak olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor minden egyén egyetlen nagy erővé válik, amelynek révén az ember harcolhat önmaga ellen, hiszen mindenki belefoglaltatik mindenki másba. Így minden ember a cél elérésére irányuló hatalmas vágyra támaszkodik.
Ahhoz, hogy egymásba foglaltassanak, mindenkinek érvénytelenítenie kell önmagát a többiek előtt. Ez úgy történik, hogy mindenki a barátok érdemeit látja, nem pedig a hibáikat. Aki azonban úgy gondolja, hogy akár csak egy kicsit is a barátai fölött áll, már nem tud egyesülni velük…”
RABASH, A közösség célja – 2
Eljön egy pillanat az ember életében, amikor e világ megszokott ígéretei veszíteni kezdenek az erejükből. A siker továbbra is kívánatos lehet, a kényelem továbbra is kellemes, a tudás pedig továbbra is lenyűgöző – de egyik sem képes elhallgattatni a szív mélyéből feltörő kérdést:
Miért élek?
Ez a kérdés nem egyszerű kíváncsiság. Egy mélyebb vágy ébredése – egy pont bennünk, amely bármilyen halványan is, de emlékszik arra, hogy az életnek a túlélésen, a teljesítményen és a személyes kielégülésen túlmutató célja van. Egy ideig ez az ébredés erővel tölthet el bennünket. Vonzódhatunk a spirituális tanuláshoz, a belső munkához, az imához vagy a Teremtő kereséséhez. Mintha mindent új jelentőség világítana meg.
Végül azonban a fény elhalványul.
A lelkesedés gyengül. A tanulás megszokottá válik. Ami egykor a szívben lángolt, rutinná lesz. A kérdések megmaradnak, de lassan eltűnik az erő, hogy a válaszokat keressük. Az ember továbbra is végrehajthat minden helyes külső cselekedetet, miközben belül egyre hidegebbé válik. Évek telhetnek el így.
Ez nem véletlen. Ez az a pillanat, amikor fel kell tárulnia egy döntő igazságnak:
Senki sem érheti el egyedül az élet célját.
A spirituális csoport nem valamiféle választható támogató rendszer az egyéni kereső számára. Nem kellemes kiegészítő, nem bátorítás forrása, és nem is közös érdeklődés köré szerveződő közösség. Ez maga az edény, amelyben megszületik a spirituális ember.
E nélkül lehet tanulás, ihlet, értelem és őszinte érzelem – valódi spirituális elérés azonban nem lehet.
A magányos út illúziója
Az ego szívesebben képzeli el a spiritualitást magányos felemelkedésként. Arról álmodik, hogy bölcsebbé, tisztábbá, erősebbé és emelkedettebbé válik, mint korábban. Még amikor szeretetről és egységről beszél is, titokban az egyént helyezi a középpontba: az én megértésem, az én elérésem, az én kapcsolatom a Teremtővel, az én spirituális fejlődésem.
A spiritualitás azonban pontosan ott kezdődik, ahol ez a magánbirodalom összeomlani kezd.
Az ember egyedül is hatalmas tudásra tehet szert. Olvashat mélyreható könyveket, megérthet összetett rendszereket, és gyönyörűen beszélhet a lélekről. Mindez azonban nem feltétlenül változtatja meg a létezés alapvető formáját: azt, hogy az ember önmagába zárva marad.
A spiritualitást nem az elmében tárolt információ mennyisége méri. Annak mértéke mutatja meg, hogy az ember mennyire képes kilépni az önmagával való törődésből, és belefoglaltatni mások vágyaiba. Ez az átmenet a befogadásból az adásba, az elkülönülésből a kapcsolódásba, az »én«-ből a »mi«-be.
Az élet célja nem érhető el az elszigetelt énben, mert éppen az elszigetelt én az az állapot, amely korrekcióra szorul.
Nem egymástól független lelkekként teremtettünk, amelyeknek külön-külön kell elérniük a tökéletességet. Egyetlen közös lélek, egyetlen élő spirituális test részei vagyunk.
Az elkülönülésről szerzett jelenlegi tapasztalatunk olyan sejtekéhez hasonlítható, amelyek elveszítették annak a szervezetnek a tudatát, amelyhez tartoznak. Mindegyik csak önmagát érzi, csak önmagát védi, és mindent a saját haszna szerint mér.
A spirituális fejlődés célja, hogy helyreállítsa a megszakadt kapcsolatot, és ezeket az elkülönült részeket visszavezesse egyetlen élő egészbe.
Ezért a Teremtőhöz vezető út más embereken keresztül halad. Nincs őket megkerülő út.
A csoport megadja azt, amivel az egyén nem rendelkezik
Az első spirituális vágyat felülről kapja az ember. A szív hirtelen felébred. Az ember keresni, kérdezni kezd, és valami e világon túli után vágyakozik.
Ez a kezdeti ébredés azonban nem az ember sajátja. Ajándék – meghívás. Megmutatja az irányt, de nem biztosítja az út befejezéséhez szükséges önálló erőt.
Az embert felébresztő fény később visszahúzódhat. Amikor ez megtörténik, az egyén fájdalmas igazságot fedez fel: a spiritualitás iránti személyes vágya nagyon kicsi. Nem áll ellen a fáradtságnak, a zavarodottságnak, a csalódásnak vagy a hétköznapi élet vonzerejének. Magára hagyva az ember elkerülhetetlenül visszatér a környező világ értékeihez.
A spirituális csoport azért létezik, hogy megadja azt a vágyat, amely az egyénből hiányzik.
Minden tag egyedi szikrát hordoz, egy sajátos ébredést a teremtés célja felé. Az egyik barát ma gyengének érezheti magát, a másik holnap zavartnak, a harmadik pedig egy nappal később szinte közömbösnek. E változó állapotok alatt azonban mindegyikükben ott van egy felülről felébresztett pont.
Amikor az emberek helyesen kapcsolódnak, szikráik nem csupán egymás mellett állnak. Belépnek egymásba. Minden ember magába fogadhatja a többiek törekvéseit, reményeit, küzdelmeit és spirituális vágyakozását. Ahelyett, hogy a szív egyetlen apró pontjának erejével haladna, az ember sok pont közös erejével kezd előrejutni.
Akit a saját ereje nem képes felébreszteni, azt felébresztheti egy barát vágyakozása. Aki elvesztette a bizalmát, bizalmat kölcsönözhet a csoporttól. Aki már nem érzi a cél nagyságát, megkaphatja ezt a nagyságot mások tekintetéből, szavaiból, erőfeszítéséből és példájából.
Ez nem a szó hétköznapi értelmében vett érzelmi függés. Ez a spirituális edény törvénye. Az egyénnek nincs elegendő vágya a magasabb valóság feltárásához. Csak azáltal alkothat a spirituális feltáruláshoz elég nagy edényt, hogy belefoglaltatik mások vágyaiba.
Szabadságunk abban rejlik, hogy megválaszthatjuk, mi formáljon bennünket
Senki sem mentes a társadalom befolyásától. Gyakran anélkül szívjuk magunkba a körülöttünk élők vágyait, ambícióit, mércéit, félelmeit és értékeit, hogy észrevennénk. A környezet csendben meghatározza, mi tűnik fontosnak, csodálatra méltónak, szégyenletesnek vagy követésre érdemesnek.
A gazdagságot imádó társadalom felébreszti a gazdagság iránti vágyat. A hatalmat dicsőítő társadalom felébreszti a hatalom iránti vágyat. A fogyasztás köré épülő társadalom arra tanítja tagjait, hogy a birtoklásban keressék a beteljesülést. Senkinek sem kell tudatosan egyetértenie ezekkel az értékekkel; az ismételt kitettség fokozatosan a szívbe vési őket.
Szabadságunk nem abban rejlik, hogy érzéketlenné válunk a befolyásra. Abban rejlik, hogy megválasztjuk, mely befolyás alatt kívánunk élni.
Ez a spirituális környezet megválasztását élet-halál kérdésévé teszi a lélek számára. Az embernek olyan csoportot kell keresnie, amelynek legfőbb értéke a kapcsolódás a Teremtőhöz való közeledés érdekében – olyan csoportot, amely az adást a befogadás, az egységet a személyes diadal, a közös célt pedig az egyéni büszkeség fölé emeli.
Ha ezt a környezetet kiválasztottuk, a munka abban áll, hogy átadjuk magunkat pozitív befolyásának: figyeljünk, vegyünk részt, járuljunk hozzá, engedjük, hogy a barátok benyomást tegyenek ránk, és hogy a cél iránti nagyrabecsülésük behatoljon a szívünkbe.
A csoport célja végül az egyén céljává válik. Ezért, ha a társadalom helytelen irányt követ, az egyén is más irányba tér. Az a csoport, amelynek vezetője önmagához vonzza az embereket, amelynek tagjai irányításra vagy csodálatra vágynak, vagy amelynek légköre gyengíti a kapcsolódás fontosságát, nem vezetheti el az embert a spirituális célhoz. A csoport irányának mindig túl kell mutatnia minden személyiségen, a szeretet és az adás minősége felé.
A Teremtő közöttünk tárul fel
A Teremtő nem tárulhat fel az önszeretet szűk határain belül. Az isteni feltáruláshoz olyan helyre van szükség, amely hasonlít az isteni minőségre – egy adásból és kölcsönös belefoglaltatásból formált edényre.
Ez a hely az emberek között létezik.
Amikor elkezdem meghallani, mire vágyik egy másik szív, amikor fontossá válik számomra a barát spirituális jövője, amikor megpróbálom felemelni azt, aki elesett, és amikor a közös célt a saját számításaim fölé helyezem, létrehozok egy kapcsolódási pontot. Ebben a pontban megjelenik valami, ami nem az enyém és nem is a baráté. A köztünk lévő kötelékhez tartozik.
Az egyik kapcsolat a másikhoz csatlakozik. Az elkülönült vágyak fokozatosan közös edényt formálnak. Pontosan ebben a közös edényben tárulhat fel a magasabb fény.
Ez a felebarátunk önmagunkként való szeretetének élő jelentése. Nem arra szólít fel, hogy kellemes érzéseket állítsunk elő. Útmutatás a lélek felépítéséhez.
Az egykor idegen vágyakat sajátomként fogadom. Beengedem a szívembe a barát vágyakozását, fájdalmát, reményét és a Teremtő iránti szükségét. Ezzel az én határain túlra, a közös lélekbe tágulok.
A spirituális edény nem található meg egyetlen tagban sem. A közöttük áramló törődésből szövődik.
A csoportban senki sem semleges spirituálisan
Mivel a csoport egyetlen edény, minden tag hatással van mindenki másra. Nincs semleges jelenlét.
Aki aktívan erősíti a cél fontosságát, életet ad az egész társadalomnak. Egy meleg szó, őszinte részvétel, gyakorlati segítség vagy látható erőfeszítés felébresztheti az elalváshoz közel álló szíveket. Még egy egyszerű tett is, amely jobb kedvre derít egy barátot, e barát életbe való visszatérésének kezdete lehet.
Ennek az ellenkezője is igaz. A közöny terjed. Amikor valaki külsőleg részt vesz, de belső semmibevételt sugároz, mások magukba szívják ezt a hozzáállást. Amikor a célt könnyedén kezelik, minden szívben csökken a fontossága.
Nem az öröm és a humor jelenti a problémát. Az az örömteli ember, akinek a szíve lángol a célért, melegséget és spirituális komolyságot egyaránt adhat a csoportnak. A veszély a komolytalanság: az a légkör, amely csökkenti a cél nagyságát, és jelentéktelennek tünteti fel a közös munkát.
Ezért minden tagnak képességei szerint hozzá kell járulnia. A hozzájárulásoknak nem kell azonosnak lenniük. Az egyik ember taníthat, a másik szervezhet, egy harmadik gyakorlati szolgálatot végezhet, egy negyediknek pedig különleges képessége lehet a csüggedt szívek bátorítására. A közös edény a különbségek, nem pedig az egyformaság révén válik teljessé.
Ha azonban valaki úgy vesz el a csoporttól, hogy semmit sem ad vissza, mindenkit gyengít. A spirituális társadalom olyan, mint egy hajó, amely minden tagját viharos tengeren szállítja. A passzivitás nem pusztán magánügy; lyuk a közös edényen.
Ez nem igazolja az elesett emberrel szembeni kegyetlenséget. Éppen ellenkezőleg: az első felelősség az, hogy felébresszük, átöleljük és támogassuk. Mindenki átmegy gyenge állapotokon. A kérdés az, hogy a csoport élettel veszi-e körül az elesett barátot – vagy csendben hagyja eltűnni.
A csoport nélkülözhetetlenné válik a zuhanások idején
A zuhanás gyakran spirituális kudarcnak érződik. Az ihlet eltűnik, a cél elveszti vonzerejét, és még a legegyszerűbb erőfeszítés is lehetetlennek tűnik. Az ember közönyössé válhat a spirituális munka, a hétköznapi kötelességek, a kapcsolatok és maga az élet iránt.
A zuhanásnak azonban szükséges célja van.
Amikor a fény erősen ragyog, könnyű a spiritualitás felé haladni. A mozgás azonban még nem a miénk; a megvilágítás visz bennünket. Amikor a fény visszahúzódik, lehetőséget kapunk arra, hogy önálló lépést tegyünk.
Olyan ez, mint amikor egy anya járni tanítja a gyermekét. Kissé eltávolodik, nem azért, mert magára hagyta a gyermeket, hanem mert a szeretet megköveteli, hogy a gyermek saját lábán tanuljon meg járni. A távolság teremti meg a lépés lehetőségét.
A rejtettség idején a csoport az ember spirituális mentőövévé válik. Egyedül az ember az ego szerint értelmezi a sötétséget: Elvesztettem az utat. Semmi sem történik. Képtelen vagyok rá. Talán a cél nem is valóságos.
A csoport más értelmezést ad: Azért kaptuk ezt a rejtettséget, hogy az érzés fölé emelkedhessünk. A cél nem tűnt el. A következő lépést most együtt kell megtennünk.
Ma én viszem a barátot, aki nem tud járni. Holnap, amikor az én erőm tűnik el, ő visz engem. Senki sem tudja, kinek a szikrája fog lángolni egy adott pillanatban. A csoport bölcsessége abban áll, hogy a láng nem függ egyetlen embertől. Egymás számára őrizzük a közös tüzet.
Ez a kölcsönös függés nem gyengeség. Ez a szabadulásunk az elszigetelt ego zsarnokságából.
A tanulás csak a közös vágy révén válik spirituálissá
A szent tanulás könnyen intellektuálissá válhat. Az elme értheti a szavakat, miközben a szív változatlan marad.
A csoport készíti elő azt a belső igényt, amely a tanulást spirituális munkává alakítja.
Mielőtt találkozna a bölcsességgel, az ember összegyűjti a barátok vágyakozását, és magával viszi a tanulásba. A vágy többé nem az, hogy: Hadd értsem meg. Hanem ez lesz: Hadd korrigálja ez a fény a köztünk lévő kapcsolatot. Váljunk képessé az adásra. Keljen életre a közös lélek.
A szavak ekkor megszűnnek egy távoli spirituális világ leírásai lenni. Felhívássá válnak, hogy a köztünk lévő kapcsolatok megváltoztatásán keresztül belépjünk abba a világba.
A csoport adja a vágyat; a tanulás erre vonzza a korrigáló fényt. Csoport nélkül a tudás gyarapszik. A csoporttal az edény változik.
Közös támadás az elkülönülés ellen
Vannak pillanatok, amikor a hétköznapi erőfeszítésnek közös kiáltássá kell válnia. A csoport belső megállapodást köt: egy adott időszakban mindenki a közös spirituális célt helyezi minden zavaró tényező fölé. Mindenki beleegyezik, hogy ne csak a Teremtőhöz való közeledésre gondoljon, hanem arra is, hogy a barátok ugyanazon cél felé irányuljanak.
Az ilyen erőfeszítés támadás – nem emberek ellen, hanem a szívek közötti elkülönülés fala ellen.
Amikor sok egyén ugyanazt a szándékot tartja fenn, rendkívüli belső nyomás alakul ki. Az érzékelés elmélyül. A cél kézzelfoghatóvá válik. Amit egyedül senki sem tudott elérni, az a közös vágy intenzitása révén lehetővé válik.
Néha csupán néhány további »grammnyi« közös erőfeszítés hiányzik. Az ajtó zártnak látszik, mégis lehet, hogy csak az elszigetelt én feladásával szembeni utolsó ellenállásunk tartja csukva. A kölcsönös törődés még egy tette, még egy engedmény, még egy kísérlet arra, hogy a szívünkben tartsuk a barátokat – és az egész csoport együtt léphet át egy belső határon.
Az élet célja közöttünk él
Fel kell hagynunk azzal, hogy arra várunk: a spiritualitás a magánénben jelenjen meg. Ott nem fogjuk felfedezni.
Az egyéni szívben van a kérdés, a válasz azonban a szívek közötti kapcsolatban található.
A szívben lévő pont a mag, a csoport azonban a talaj, amelyben növekedhet. A Teremtő felébreszti a szikrát, a társadalom pedig lánggá gyűjti a szikrákat.
Életünk célja nem a magányos ego tökéletesítése. Az a cél, hogy az elkülönülés fölé emelkedjünk, és tudatosan visszatérjünk ahhoz az egyetlen lélekhez, amelyből származunk. Minden erőfeszítés, amellyel egy barátról gondoskodunk, minden kísérlet a cél nagyságának növelésére, minden győzelem a közöny fölött és minden közösen megtett lépés a rejtettségen át újjáépíti e lélek egy darabját.
A csoport az a hely, ahol vágyunk megújul, amikor már kihunyt. Ott vár ránk az erő, amikor nekünk nincs. Ott válik személyes vágyakozásunk olyan edénnyé, amely képes befogadni az örökkévalóságot.
Egyedül egész életünkben kereshetjük a Teremtőt, és csak önmagunkat találjuk.
Együtt, a kölcsönös törődés, az önátadás és a szeretet által létrehozott térben olyan helyet építünk, ahol a Teremtő feltárulhat.
Ezért a spirituális csoport nem egyszerűen fontos.
Ez az út, az edény, a mentőöv és a lélek születési helye.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás