A Teremtő egy

„Az »egy« osztatlan egyformaságot jelez… Az »egységes« azt mutatja, hogy bár sokféle műveletet hajt végre, mindezt egyetlen erő végzi.” (Báál HáSzulám: A tíz szfíra tanulmánya, Belső szemlélődés, 1. fejezet, 1. pont.)

A Teremtő egy. Nincs más erő a világegyetemben.

Ő egységes, mert mindaz, amit teljesen különbözőnek, sőt ellentétes tulajdonságoknak érzékelünk, Tőle ered. Annak ellenére, hogy érzékeinkben ez az erő sok egymással ellentétes erőként nyilvánul meg, a Teremtő egységes.

Kérdés: Mindez az elkülönülés az érzékelésünkben történik?

Válasz: Csakis az érzékelésünkben! Mindazt, amit egymással ellentétesnek látunk, csupán azért látjuk így, mert így választjuk külön mindazt, ami történik.

Kérdés: El lehet magyarázni az „egy”, az „egyetlen” és az „egységes” fogalmát gyakorlatiasan, egy példán keresztül? Tegyük fel, hogy most olvastam erről. Mit ad ez nekem? Hogyan használhatom fel a fejlődésemhez?

Válasz: Mindaz, amit érzel, a Teremtő, és csakis Ő. Mindenféle cselekedet és tulajdonság, amely ellentétként tárul fel előttünk, Tőle ered.

Egyetlen erő, egyetlen gondolat, egyetlen, egyedülálló és egységes cél foglalja magában kivétel nélkül az összes ellentétes erőt, amely éppen a tulajdonságaid miatt nyilvánul meg benned. Mindez összeolvad, összekapcsolódik, és egyetlen egésszé egyesül a Teremtőben.

Mindezt érezned kell. Meg kell próbálnunk meglátni ezt önmagunkban és magunk körül.

Rav Dr. Michael Laitman szavai a KabTV „A tíz szfíra tanulmánya (TES)” című műsorából, 2022. október 16.

A valóságban csak egyetlen erő működik.

Ezt könnyű kimondani, amikor a szív nyugodt, az élet rendezettnek tűnik, és a jobb kéz átölel bennünket. Végtelenül nehezebb emlékezni rá, amikor a bal kéz lesújt: amikor megjelenik a fájdalom, a vágyak fellázadnak, a zavar elhomályosítja az elmét, és a világot mintha egymással szemben álló hatalmak osztanák fel egymás között.

Az egyesítés mégis éppen itt kezdődik.

Kijelenteni, hogy a Teremtő egy, nem pusztán azt jelenti, hogy hiszünk egy Istenben valahol a világ fölött. Azt jelenti, hogy az élet minden részletében felfedezzük: egyetlen forrás, egyetlen szándék és egyetlen mozgás vezeti a teremtést az összetapadás felé. Azt jelenti, hogy egyesítjük mindazt, ami különállónak látszik: az örömöt és a szenvedést, a felemelkedést és a zuhanást, a feltárulást és az elrejtést, Jákobot és Ézsaut, az igazat és a gonoszt, az átölelő és a megsebző erőt.

A Teremtő már most is egy. A széttagoltság bennünk létezik.

Egész spirituális munkánk ennek a törésnek a begyógyítása.

Egy forrás, két ellentétes kéz

Bennünk a valóság azonnal jóra és rosszra oszlik.

Mindazt, ami betölt, vigasztal, és közelebb visz a célhoz, jónak nevezzük. Mindazt, ami kiüresít, összezavar vagy eltávolít bennünket, rossznak nevezzük. Úgy érezzük, mintha az egyik erő segítene, a másik pedig akadályozna; az egyik a szentséghez tartozna, a másik pedig szemben állna vele.

A Teremtő oldaláról azonban nem létezik két független erő. Mindkettő egyetlen forrásból ered, és egyetlen célt szolgál. Csak azért tűnnek ellentmondásosnak, mert edényeink még nem képesek együtt befogadni őket.

A jobb kéz átölel. A bal kéz lesújt. De mindkettő az Ő keze.

A szeretetet felébresztő erő és az ellenállást feltáró erő ugyanabból a jóságos szándékból ered. A fény és a sötétség, a közelség és az elutasítás nem egymással versengő hatalmak. Két formát jelentenek, amelyeken keresztül az egyetlen Teremtő a korrekció felé vezet bennünket.

Ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom hirtelen kellemessé válik, vagy hogy az elkülönülést passzívan kellene elfogadnunk. Azt jelenti, hogy minden érzet mögött – még mielőtt jónak vagy rossznak ítélnénk – az egyetlen forrás áll.

Ha a bal kéz nem tartozna szintén Hozzá, a valóságot független hatalmak konfliktusa uralná. Nem létezne abszolút egység, és a teljes összetapadás sem volna lehetséges. Mivel azonban mindkét kéz egyetlen testhez tartozik, még a csapás is titokban a kapcsolódásra hív.

Nem az a kérdés, hogy a Teremtő jelen van-e a sötétségben. A kérdés az, hogy fel tudjuk-e fedezni Őt ott.

A világ bennünk oszlik meg

Úgy képzeljük, hogy az ellentmondás rajtunk kívül létezik. Van a Teremtő, van egy gonosz erő, vannak más emberek, és valahol közöttük áll a kicsiny, tanácstalan „én”.

A külső megosztottság azonban egy belső megosztottságot tükröz.

Jákob, Ézsau és a Teremtő nem három független szereplő, akik egy negyedik, énnek nevezett szereplőért harcolnak. Jákob és Ézsau két forma, amelyben az egyetlen irányítás feltárul az emberben.

Jákob az adakozás edényeit képviseli: a szeretetre, az egyesülésre és a Teremtő felé való felemelkedésre irányuló finom törekvést. Ézsau a megszerzés edényeit képviseli: az óriási vágyakat, amelyek betöltést követelnek, és látszólag elhúzzák a szívet a céltól.

Eleinte összeegyeztethetetlennek tűnnek. Jákob szentnek, Ézsau romlottnak látszik; az egyik mintha az élet felé vezetne, a másik a halál felé. Egyikük sem teljes azonban a másik nélkül.

Jákobnak megvan a szándéka, de hiányoznak belőle a vágy nagy edényei. Ézsau hatalmas vággyal rendelkezik, de hiányzik belőle az adakozás szándéka. A cél nem az, hogy Jákob megsemmisítse Ézsaut. A cél az, hogy Jákob szándéka Ézsau erejébe öltözzön.

Amikor a megszerzés és az adakozás helyesen egyesül, létrejön a teljes spirituális edény. A megszerzési vágy adja a mélységét és az erejét; az adakozás szándéka ad neki irányt. Együtt Izraellé válnak: az ember minden ereje egyenesen a Teremtő felé irányul.

A korrekció végén Jákob és Ézsau egyetlen teljes spirituális szerkezetté egyesül. Az egykor ellenségnek érzékelt erők ugyanazon teremtés egymást kiegészítő részeiként tárulnak fel. A Fény betölti az egész edényt, és a teremtmény elkülönülés nélkül összetapad a Teremtővel.

A végső egység nem az egyik fél győzelme a másik fölött. Hanem a köztük lévő megosztottság begyógyítása.

A rossz az, ami még nem egyesült

Ha mindkét erő a Teremtőtől ered, mitől tűnik az egyik rossznak?

A rossz nem olyan teremtett erő, amelynek független forrása van. A rossz az a mód, ahogyan egy korrigálatlan edény megél valamit, amit még nem képes az összetapadásra használni.

Egy vágy akkor tűnik jónak, amikor fel tudjuk használni arra, hogy kapcsolódjunk a Teremtőhöz. Akkor tűnik rossznak, amikor elválaszt bennünket Tőle. A különbség nem a vágy eredetében rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e helyesen viszonyulni hozzá.

A bal oldal önmagában nem rossz. Azért tűnik rossznak, mert hiányzik belőlünk a szűrő, a szándék, a megértés és az erő ahhoz, hogy egyesítsük a jobb oldallal. Ugyanazok a megszerzési vágyak, amelyek most kísértésbe visznek, összezavarnak és rabságban tartanak bennünket, egy napon a Fény legnagyobb feltárulásának edényeivé válnak.

A spirituális küzdelem ezért nem a vágyaink elleni gyűlölethadjárat. És nem is háború azokkal az emberekkel vagy körülményekkel szemben, amelyek látszólag ártanak nekünk. Azzal a belső érzékeléssel kell küzdenünk, amely leválasztja ezeket az erőket a Teremtőről.

Nem Ézsaut kell gyűlölnünk. Azt az állapotot kell gyűlölnünk, amelyben nem tudjuk felismerni a Teremtőt Ézsauban.

Ez a különbségtétel mindent megváltoztat. A vágy, amely a halál angyalának tűnt, az élet angyalává válhat – nem azért, mert a vágyat egy másik váltotta fel, hanem mert a hozzá való viszonyunk korrigálódott. Ami egykor eltávolított bennünket az adakozástól, az az adakozás erőteljes anyagává válik. Ami egykor az elkülönülést mélyítette, most az összetapadást mélyíti.

Maga az erő sohasem állt a Teremtő irányításán kívül. Arra várt, hogy képessé váljunk feltárni valódi célját.

A küzdelem a Teremtő egységéért folyik

Amikor egy hétköznapi ellenség fenyeget bennünket, az egó bőséges erőt ad. Harag támad bennünk, a félelem kiélesíti az érzékeinket, a büszkeség pedig győzelmet követel. Tudjuk, hogyan kell harcolni, amikor a testünket, a javainkat, a helyzetünket vagy az identitásunkat veszély fenyegeti.

A spirituális küzdelem azonban más. Ellensége nem mindig az egót fenyegeti. A Teremtő egységét fenyegeti az érzékelésünkben.

Azt suttogja, hogy ennek az eseménynek nincs célja. Az az ember önállóan cselekszik. Ennek a fájdalomnak nincs forrása. Ez a zuhanás azt bizonyítja, hogy a Teremtő elhagyott bennünket. A világ megosztott, a véletlen uralkodik, és ellentétes hatalmak húzzák különböző irányokba a valóságot.

Az egónak kevés természetes indíttatása van arra, hogy küzdjön ezekkel a sugallatokkal szemben. Jákob kicsi és gyenge. Az adakozás pontja nem rendelkezik a megszerzési vágy erejével.

Ennek a gyengeségnek célja van. Arra tanít bennünket, hogy saját erőnkből nem tudjuk megőrizni az egységet. Éppen attól a forrástól kell erőt kérnünk, amelynek egységét igyekszünk fenntartani.

A könyörgés így szól:

Adj erőt, hogy mindkét erő mögött Téged lássalak. Ne engedd, hogy egységed összetörjön bennem. Hadd maradjak kapcsolatban Veled ne csak akkor, amikor átölelsz, hanem akkor is, amikor bal kezed fájdalom által ébreszt fel. Adj hitet ahhoz, hogy megtartsam az ellentmondást, amíg egységgé nem válik.

Ez a kérés már maga is egyesítés.

A Teremtő küldi a zavart, és Benne van a leküzdéséhez szükséges erő is. Amikor Hozzá fordulunk erőért, hogy egyesítsük azt, ami megosztottnak látszik, az egyetlen forráshoz kapcsolódunk. E kapcsolaton keresztül kezd formát ölteni bennünk az „egy, egyetlen és egységes” minősége.

Fokozatosan felfedezzük, hol nem volt a Teremtő egy az érzékelésünkben. Ott, pontosan abban a törésben található a munkánk.

A küzdelem nem azért folyik, hogy eggyé tegyük a Teremtőt. Ő már most is egy. Azért küzdünk, hogy egysége ne hulljon darabokra a szemünkben.

Minden állapotot vissza kell vezetni az Egyhez

Az élet képkockákban érkezik hozzánk: egyik kép a másik után.

A magabiztosság pillanatát félelem váltja fel. A szeretet elutasítássá változik. A megértés helyét zavar veszi át. Egy vágy felébred, eltűnik, majd más formában tér vissza. Emberek lépnek be az életünkbe, hatnak ránk, majd távoznak. Úgy tűnik, minden képkockának saját oka és jelentése van.

A spirituális előrehaladás abban áll, hogy minden képkockát visszavezetünk az egyetlen forráshoz.

Semmit sem szabad kitörölni. Egyetlen állapotot sem lehet egyszerűen átugrani. Minden tapasztalat a vágy egy meghatározott részét hordozza, amelynek végig kell járnia a fejlődését. Fejlődése azonban felgyorsítható azáltal, hogy egyesítjük a Teremtővel.

Egy állapot egyesítése azt jelenti, hogy mindent, ami benne van, Neki tulajdonítunk:

• a felébredt vágyakat;
• az őket körülvevő gondolatokat;
• a vonzó és taszító erőket;
• a körülményeket, amelyek között megjelentek;
• azt, ahogyan megértettük őket;
• az általuk keltett érzelmeket;
• sőt még azt az embert is, aki most mindezt a Teremtőhöz próbálja kapcsolni.

Semmi sem marad kívül.

Ez nem mindig hoz azonnali érzelmi megkönnyebbülést. Ha a cél egyszerűen az, hogy jobban érezzük magunkat, az egyetlen jóságos forrás gondolata vigaszt nyújthat. A valódi egyesítés mércéje azonban nem csupán az, hogy eltűnik-e a fájdalom. Maga az egyesítés válik a megédesítéssé.

Még mielőtt az érzet megváltozna, az állapot már irányt kapott. Többé nem elszigetelt seb vagy értelmetlen sötétség. Bekapcsolódott az összetapadás felé tartó mozgásba.

Csakis ezt az egységhez való visszatérést gyorsíthatjuk fel: minden körülményt összekapcsolhatunk az egyetlen, egyedülálló erővel, és ezáltal az egész állapotot az összetapadásba emelhetjük.

A spirituális lépés az egyesítés cselekedete

A spirituális előrehaladást gyakran valamiféle távoli birodalom felé vezető utazásként képzeljük el. Egy spirituális lépés azonban sokkal közelebbi és közvetlenebb.

A jelen pillanat feltételei adottak. E feltételek között egyesítjük belső pontunkat, a korrekció eszközeit, az elvégzésre váró cselekedetet és a Teremtőt, aki felé a cselekedet irányul.

Amikor ezek eggyé válnak, megtettünk egy lépést.

Egy pillanattal később megváltoznak a feltételek. Új vágyak támadnak, másfajta zavar jelenik meg, vagy váratlan öröm tölti el a szívet. Az új feltételeket ismét egyesíteni kell. Ez egy újabb lépés.

A spirituális mozgás tehát egyesítések egymásutánja.

Nem azáltal haladunk előre, hogy elmenekülünk a jelen állapotból. Úgy haladunk előre, hogy összegyűjtjük szétszórt elemeit, és visszavezetjük őket a forrásukhoz. Minden sikeres egyesítés az összetapadás egy részévé válik. Fokról fokra az élet egész mezeje arra az egyetlen pontra összpontosul, ahonnan minden ered.

Az út számtalan olyan pillanatból épül fel, amikor belül ezt mondjuk:

Ez is Tőle ered. Ennek is Hozzá kell visszatérnie. Semmi sincs kívül.

Az igazi „én” születése

Ekkor egy mély kérdés merül fel: ha minden gondolat, vágy, helyzet, pozitív és negatív erő a Teremtőtől ered, akkor mi tartozik hozzánk? Mi az „én”?

A válasz meghökkentő: az igazi „én” abból születik meg, ahogyan mindent egyesítünk Vele.

A nyersanyagot felülről kapjuk. A rajtunk áthaladó gondolatokat kapjuk. A vágyakat kapjuk. Az erősségeket és a gyengeségeket kapjuk. A külső körülményeket és a belső reakciókat kapjuk.

Mindezen kapott anyagból azonban egy új viszonyt építünk fel.

A környezetet, a tanulást és az elénk helyezett lehetőségeket arra használjuk, hogy mindent a Teremtőnek tulajdonítsunk. E munka által olyan edényt építünk, amely az eredeti kapcsolatban nem létezett. Olyan viszonyulást hozunk létre, amely valóban a miénk.

A hiteles én nem az a reakcióhalmaz, amelyet rendszerint „énnek” nevezünk. Hanem az a viszony, amely abból születik, hogy ezeket a reakciókat szabadon egyesítjük a forrásukkal.

Az „én” az egyesítés cselekedetében születik meg.

Ez a spirituális önállóság paradoxona: minél teljesebben tulajdonítunk mindent a Teremtőnek, annál valóságosabban létezünk. Amikor elengedjük azt az illúziót, hogy önállóan hozzuk létre gondolatainkat és állapotainkat, megszerezzük az egyetlen dolgot, amelyet valóban a sajátunknak nevezhetünk: az összetapadás tudatos viszonyát.

Egyesítés a környezet által

A következő lépés megtételéhez szükséges erő nem elszigeteltségben növekszik.

Önmagunkban megmaradunk a test közvetlen szükségleteinek korlátai között. A spirituális környezet olyan vágyakat ébreszt fel, amelyek az elszigetelt egóban nem támadnak fel természetes módon. Megmutatja a kapcsolat fontosságát, a Teremtő nagyságát és annak lehetőségét, hogy a személyes kényelemnél magasabb rendű dologért éljünk.

A környezet nem végzi el helyettünk az egyesítést. Azt a többletvágyat és erőt adja, amely lehetővé teszi szabad válaszunkat.

Azok az edények, amelyek hiányoznak belőlünk, más lelkekben találhatók. A beléjük való belefoglaltatás révén nagyobb vágyakozást kapunk az összetapadásra. Az ő törekvésük felébreszti a miénket; az a fontosság, amelyet a célnak tulajdonítanak, kiment bennünket a közönyből.

Ha az előrehaladás megtorpanni látszik, ha elhalványul a Teremtő nagysága iránti igény, és ha az egység szép, de élettelen gondolattá válik, a válasz a környezetbe való mélyebb belefoglaltatás. A szívet olyan példákkal kell körülvenni, amelyek a spirituális kapcsolatot elevenné, kívánatossá és sürgetővé teszik.

A Teremtővel való egyesülés és a más lelkekkel való kapcsolódás nem külön utak. Az egyikhez szükséges vágyat a másikon keresztül kapjuk meg.

Annak keresése, ami még nem egyesült

Az egység pontja folyton eltűnik. Megérintjük, majd kicsúszik a kezünkből az új gondolatok és vágyak alatt. Ezért olyanná kell válnunk, mint egy görnyedten járó bölcs öreg, aki mindig azt keresi, amit elveszített.

Ez a keresés különösen fontos a felemelkedés idején.

Amikor jó az élet, természetes vágyunk a pihenés. Ha az öröm pusztán egy kellemes érzetből fakad, nem kívánunk újabb hiányt keresni. Ha azonban az öröm a Teremtővel való egységből fakad, ez az egység a mélyebb egység iránti vágyakozást ébreszti fel.

A szív kérdezni kezd:

Mit kapcsolhatok még hozzá? Melyik vágy marad kívül? Életem mely részét nem vezettem még vissza Hozzá? Hol van még egy szál, amellyel megerősíthetem a köteléket?

Ez nem a szenvedés keresése. Ez egy teljesebb kapcsolat keresése.

Az ember nem azért ereszkedik le egy jó állapotból, hogy felfedezze a rosszat. Ugyanabban az irányban halad tovább, amelyben már rátalált az egységre. Mivel maga a kapcsolat vált értékessé, arra vágyik, hogy találjon még egy helyet, ahol elmélyítheti.

Ebben a kezdeményező keresésben rejlik a fejlődés felgyorsításának lehetősége. Ahelyett, hogy megvárná, amíg egy korrigálatlan vágy fájdalomként tör felszínre, az ember még a kapcsolat melegében keresi meg azt. A következő fokot így vágyakozáson, nem pedig kényszeren keresztül közelíti meg.

Végül maga a keresés válik szeretetté: az ember nem hajlandó még a legkisebb vágyat sem a Teremtő egységén kívül hagyni.

A vég már benne rejlik a kezdetben

A korrekció végén minden látszólagos ellentét egyetlen teljes edénybe foglaltatik. Többé nem lesz megosztottság Jákob és Ézsau, az adakozás és a megszerzés edényei, a szentséget könnyedén megközelítő erő és a minden lépésnek ellenálló erő között.

A Teremtő betölti az egész szerkezetet. Semmi sem marad üresen, elutasítva vagy kívül.

A jó és a rossz nem azért tűnik el, mert az egyik elpusztította a másikat. Jelenlegi ellentétük azért szűnik meg, mert feltárul közös gyökerük és céljuk. A legnagyobb Fény éppen azokban a vágyakban ragyog majd fel, amelyek egykor a legtávolibbnak tűntek.

Ez a végső állapot már elő van készítve. Nekünk azonban tudatos elérésünkké kell tennünk. Fel kell építenünk magunkban azt az edényt, amely képes megtapasztalni azt, ami a Teremtő oldaláról mindig is igaz volt.

Ő egy, amikor érezzük Őt, és akkor is, amikor nem.

Ő egy a felemelkedésben és a zuhanásban.

Ő egy Jákobban és Ézsauban.

Ő egy az adó erőben és a megszerző vágyban.

Ő egy az ölelésben és a csapásban.

Ő egy a Fényben és a Fény elrejtésében.

A mi munkánk az, hogy érzékelésünk minden töredékét hazavezessük ebbe az egységbe.

Nincs más elvégzendő feladat. Minden parancsolat, minden korrekció, minden ima, minden küzdelem és minden lépés ennek az egyetlen munkának a kifejeződése: egyesíteni az egész valóságot a Teremtővel, és önmagunkat is belefoglalni ebbe az egységbe.

A Teremtő egy.

És amikor a szívben semmi sem marad az Ő egységén kívül, a teremtmény és a Teremtő összetapadásban találkozik: elkülönülés nélkül összekapcsolódva, egyetlen Fénnyel betöltve, egyetlen teljes és örök ölelésben.