„Az ember számára érkező alászállás az ő javát szolgálja. Fentről különleges módon gondoskodnak róla: alacsonyabbra viszik abból a korábbi állapotból, amelyben látszólag némi tökéletesség volt benne – ezt mutatja, hogy kész lett volna élete minden napján ebben az állapotban maradni.
Ha elkezdjük észrevenni, milyen állapotokban vagyunk, rendszerint beleegyezünk abba, hogy úgy maradjanak, ahogy vannak. Nem próbálunk kilépni belőlük. Felismerjük, hogy éppen azért érkeznek a Teremtőtől, hogy megérezhessük, melyik állapot lehet spirituálisan magasabb – de nem aszerint, hogy mi kellemesebb és érthetőbb a szív és az értelem számára. Nem.
Milyen állapotra kell tehát törekednem? Arra, hogy egyre világosabban felismerjem: bennem minden a Teremtőtől ered.
Nem az állapotot akarom megváltoztatni, hanem a Teremtőt akarom elkülöníteni mint annak forrását. Számomra ez a legfontosabb. Adjanak nekem bármilyen állapotot – jót vagy rosszat, zavarosat vagy világosat –, nem bírálom és nem is minősítem őket; számomra ez nem számít.
Azonnal befelé sietek, a forrásukhoz, a Teremtőhöz. Az fontos számomra, miként akarom Őt elképzelni annak forrásaként, ami éppen az érzéseimben és az elmémben kirajzolódik; vagyis nem maga az állapot a fontos, hanem annak a lehető legvilágosabb felismerése, hogy a Teremtőtől származik.
Sőt, nem feltétlenül csak ezt kell megállapítanom. A legfontosabbat is fel kell ismernem benne: az Ő minőségét. Hiszen ha a Teremtőről azt mondjuk, hogy „Ő a jó, aki jót tesz”, akkor ezt az állapotaimban is éreznem kell.”
Rav Dr. Michael Laitman 2019. szeptember 4-i napi kabbalaórájából; felkészülés a moldovai kongresszusra: „Munka a rejtettségben”.
Úgy haladunk végig az életen, mint egy zárt szoba, amelynek öt ablaka nyitva áll.
Az egyik ablakon fény árad be: arcok, színek, szépség, távolság. Egy másikon hangok, zene, nevetés és szavak érkeznek, amelyek sebeznek vagy gyógyítanak. A többi ablakon illat, íz, melegség, lágyság, fájdalom és érintés jut be. Minden belénk hatol. Minden nyomot hagy. És valahol mélyen odabent, túl mindazon, amit mérni tudunk, érzéssé válik.
Öröm. Bánat. Vágyakozás. Félelem.
A tudomány nyomon követheti az elektromos jeleket. Feltérképezheti az agy működését, leírhatja a vágy kémiáját, és ingerelhet egy területet, amely gyönyörérzetet kelt. Ám a legbensőbb küszöbnél a magyarázat elnémul.
Hogyan lesz az elektromosságból boldogság?
Hogyan lesz a kémiából szeretet?
Pontosan hol válik az impulzusok együttese annak fájdalmává, hogy hiányzik valaki?
Le tudjuk írni a szívhez vezető utat, de azt a pillanatot nem, amikor az út szívvé válik.
Talán azért létezik ez a titok, mert legmélyebb részünk nem tartozik teljes egészében a látható világhoz. Gondolataink, ösztöneink és reakcióink alatt ott él a kapni akarás – a csendes belső edény, amely betöltésre vágyik. Végső soron mindaz, amit hajszolunk, ehhez a vágyhoz szól. Ételre, szeretetre, elismerésre, biztonságra, tudásra, bensőségességre és sikerre vágyunk. Ezer irányba nyúlunk kifelé, odabent azonban mindig ugyanaz az edény suttogja: Tölts be engem.
És mégis: miután megkaptuk, amit akartunk, valami betöltetlen marad.
Az étkezés véget ér. A zene elhalkul. Az ölelés lazul. A taps emlékké válik. A szép arc ismerőssé lesz. Ami egykor felvillanyozott, elveszíti erejét, a vágy pedig újra felébred – nyugtalanul, elégedetlenül, és olyasmit kér, amit nem tudunk megnevezni.
Ez nem feltétlenül hálátlanság. Lehet, hogy annak első jele, hogy van bennünk egy másik nyílás.
Az érzékek öt ablakán túl van egy rejtett ajtó: a szív pontja.
Ezen az ajtón másfajta vágyakozás érkezik. Nem íz, érintés, birtoklás vagy dicséret hordozza. Nincs világos képe, és nem tesz hétköznapi ígéretet. Ürességként, nyugtalanságként vagy megmagyarázhatatlan honvágyként élhetjük meg egy olyan hely iránt, amelyet sohasem láttunk.
Olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre az anyagi örömök nem tudnak válaszolni:
Mi végre élek?
Mi rejlik mindaz mögött, amit látok?
Miért nem képes semmi ezen a világon teljesen kielégíteni?
Hol van annak a szeretetnek a forrása, amelyet keresek?
Kezdetben ez a spirituális vágy homályos és önző lehet. Talán azért akarunk feltárulást, mert belefáradtunk a zavarodottságba. Talán azért keressük a magasabb valóságot, mert ez a világ csalódást okozott. Talán úgy akarjuk a Teremtőt, ahogyan minden mást is akartunk – azért az örömért, bizonyosságért és beteljesülésért, amelyet reményeink szerint kapunk majd.
Még ez a tökéletlen vágyakozás is értékes.
A gyermek sem azzal kezdi, hogy önzetlenül szeret. A mag sem kér bocsánatot azért, mert sötétségbe temették. A spirituális élet kezdete nem a tisztaság, hanem az éhség. Egyetlen vágy növekedése, míg fontosabbá nem válik minden figyelemelterelésnél, amelyet elé kínálnak.
Ekkor úgy tűnhet, mintha a világ fokozná csábítását. A kényelem édesebben hív. Az elismerés csábítóbbá válik. A test gyönyört követel. A büszkeség táplálékot kér. Az élet felölti legragyogóbb ruháit, és azt mondja: „Válassz engem. Rajtam túl nincs semmi.”
Ám a felébredt szív már megízlelt egy olyan hiányt, amelyet semmilyen földi bőség nem képes elfedni. Valami olyasmire kezd vágyni, amit semmi más nem helyettesíthet.
Ez a vágyakozás olyan erőssé válhat, hogy szerelmi betegséghez hasonlít. Elkísér az éjszakába. Megszakítja hétköznapi gondolatainkat. Furcsán üressé teszi a sikert, és különös élettel tölti meg a csendet. Még nem tudunk az adás által szeretni. Még nem szabadultunk meg az önmagunkkal való törődéstől. Egy vágy azonban a többi fölé emelkedik: találkozni magának az életnek a forrásával.
Eljön a pont, amikor az ember ezt a vágyat emberileg lehetséges mértékben előkészítette. Az edény készen áll, de még hiányzik belőle a szűrő – az a belső erő, amely képes úgy befogadni, hogy ne fordítson mindent az én felé.
Ezt az átalakulást nem lehet erővel létrehozni.
Nem beszélhetjük rá magunkat az önzetlenségre. Saját kezünkkel nem húzhatjuk fel magunkat. Elmélyíthetjük a vágyakozást, megvizsgálhatjuk a szívet, kitartóan végezhetjük a munkát, és újra meg újra visszatérhetünk az igaz kéréshez. Maga a korrekció azonban a Fénytől érkezik.
A mi feladatunk az, hogy a vágyat őszinteségre vigyük.
Ez nehéz, mert gyakran idegenek vagyunk a saját szívünkben. Azt mondjuk, szeretetre vágyunk, miközben titokban irányítani akarunk. Az igazságról beszélünk, mégis óvjuk illúzióinkat. Azt állítjuk, hogy spiritualitásra vágyunk, miközben továbbra is kényelemre, csodálatra vagy menekülésre alkudozunk.
Sok csalódásunk nem azért ér bennünket, mert az élet elárult, hanem mert nem ismertük fel, mire vágyunk valójában.
Ha pontosan olyannak láthatnánk vágyainkat, amilyenek – szégyen és díszítés nélkül –, zavarodottságunk nagy része szertefoszlana. Megértenénk, hol állunk, mire állunk készen, és minek kell még beérnie. Nem tévesztenénk többé össze a szavakat a vággyal, sem a fantáziát a belső munkával.
A valódi vágy nem az, amit a száj kijelent. Hanem az, ami köré a szív az életünket rendezi.
Ebben az értelemben a spirituális út a radikális önfelismerés utazása. Lassan felfedezzük a bennünk lévő edényt: éhségét, kitéréseit, sebeit és hatalmas befogadóképességét. És ahogy az edény egyre világosabbá válik, úgy válik világosabbá az az egyetlen dolog is, amely képes betölteni.
A Teremtő.
Nem mint elvont hit vagy távoli alak, hanem mint a forrás, amely csendesen átragyog mindenen, amit valaha szerettünk.
Ez megváltoztatja a „képzeletbeli világ” jelentését. Nem azt jelenti, hogy a világ eltűnik, vagy hogy örömei valótlanok. A kenyérnek továbbra is van íze. A zene továbbra is feltörheti a szívet. Egy szeretett arc továbbra is gyönyörű. Az érzékek nem halnak meg, amikor felébred a spiritualitás.
A forrásról alkotott tévedés az, ami eltűnik.
Ránézünk valakire, és azt hisszük, az öröm az arcából, a hangjából vagy az érintéséből fakad. A ruhához ragaszkodunk, és megfeledkezünk a benne lévő Fényről. A hírnököt az üzenet eredetének tekintjük. Aztán félni kezdünk: félünk, hogy a szépség elhalványul, a szeretet elhagy, és boldogságunk forrását elvehetik tőlünk.
De mi van akkor, ha az öröm, amelyet egy másik emberen keresztül érzünk, a benne lévő isteni szikrából ered?
Mi van akkor, ha minden gyengéd pillanat egy nyílás, amelyen át a szeretet egyetlen forrása elér hozzánk?
Akkor az a személy nem lesz kevésbé értékes. Végtelenül értékesebbé válik. Többé nem fokozzuk le olyasmivé, amit birtokolhatunk és elfogyaszthatunk. A ruhán át meglátjuk a szent jelenlétet, amelyet hordoz.
A világ nem tűnik el.
Áttetszővé válik.
Étel, barátság, bensőségesség, szépség és minden hétköznapi öröm megmarad – de többé nem tévesztenek meg bennünket. Sugarakként fogadjuk őket, nem napokként; betűkként, nem a szerzőként; patakokként, amelyek egyetlen rejtett forráshoz vezetnek.
Csak egyetlen edény van bennünk: a kapni akarás. Nincs két külön szívünk, egy ennek a világnak, egy másik pedig a spiritualitásnak. Ugyanaz a szív, amely szereti a meleget, megtanulhatja szeretni a melegség forrását. Ugyanaz a vágy, amely egykor mohón kapott az öröm után, a kapcsolódás helyévé korrigálható. Ugyanaz az élet, amely töredezettnek tűnt, feltárulhat úgy, mint találkozás az egyetlen Fénnyel, amely számtalan formába öltözött.
Ez a hatodik érzék felébredése: nem az élet elutasítása, hanem az a képesség, hogy átlássunk rajta.
Ízlelni anélkül, hogy megfeledkeznénk az édesség forrásáról.
Szeretni valakit anélkül, hogy tulajdonná tennénk.
Örömöt fogadni úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk az Adományozóval.
Úgy járni ebben a világban, hogy mind az öt érzékünk él, miközben a szív rejtett ajtaja nyitva áll.
És talán ezt kerestük minden ölelésben, minden győzelemben, minden utazásban és minden álomban: nem pusztán egy újabb örömöt, hanem azt az egyetlen jelenlétet, amely mindegyiken átragyog.
A szív mindig is tudta.
Ezért nem elégíthette ki semmi kevesebb.
Hozzászólás