„A szeretet melege magához vonzza a barát szeretetének szikráit, majd a két szeretet összeszövődik egy szeretetből készült ruhává, amely mindkettőjüket beborítja. Ez azt jelenti, hogy egyetlen szeretet veszi körül és öleli át őket, és akkor ketten egyetlen emberré válnak, mert az őket befedő öltözet egyetlen ruha. Ezért mindketten semmissé válnak…”
RABASH, Vegyes feljegyzések 759. Az ember mint egész
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
Ez nem csupán egy erkölcsi parancsolat. Ez egy útmutatás ahhoz, hogy teljesen új módon érzékeljük a valóságot.
Van egy korlát, amely minden embert közösen meghatároz, és amíg ez fennáll, addig a spiritualitás sem kezdődhet el.
Az ember nem képes közvetlenül önmagáért befogadni.
Első hallásra ez különösnek tűnik. Hiszen egész életünk látszólag arról szól, hogy önmagunk számára fogadjunk be. Élvezeteket, tudást, sikert, biztonságot, szeretetet, elismerést és megszámlálhatatlan más beteljesülést keresünk. Mégis minden öröm, amely belép személyes vágyunkba, idővel elhalványul. Maga a befogadó edény úgy van felépítve, hogy a közvetlen önmagunkért való befogadás szinte azonnal kioltja az élvezet érzését.
Ez nem véletlen.
Ez maga a teremtés törvénye.
A Teremtő nem azért alkotott bennünket, hogy saját vágyunk szűk határai közé zárva éljünk. Azért teremtett meg minket, hogy fokozatosan megszerezzük az Ő saját valóságérzékelését.
Ez az átmenet akkor kezdődik, amikor abbahagyjuk saját edényünk növelését, és elkezdünk belépni mások edényeibe.
Egónk természeténél fogva csupán egyetlen nézőpontot ismer:
Az enyémet.
Minden eseményt azonnal egyetlen kérdés szerint mér fel:
„Ez hogyan érint engem?”
Ez a számítás annyira automatikus, hogy szinte észre sem vesszük.
A Kabbala bölcsessége nem azt kéri tőlünk, hogy pusztítsuk el ezt a természetet.
Hanem azt, hogy emelkedjünk fölé.
Lassan elkezdjük úgy érezni a másik ember vágyát, mintha az a sajátunk lenne. Nem azért, hogy irányítsuk. Nem azért, hogy megítéljük. Még csak nem is azért, hogy azonnal betöltsük.
Először egyszerűen csak megtartani.
Megengedni, hogy a másik ember valósága fontosabbá váljon, mint a bennünk szüntelenül zajló belső párbeszéd.
Ekkor valami rendkívüli kezd történni.
Ahogy lazul a saját önző nézőpontunkhoz való ragaszkodásunk, egyre kevésbé reagálunk automatikusan mindenre, ami körülöttünk történik.
Életünkben először képessé válunk a semlegességre.
Nem közönyre.
Hanem tisztaságra.
Ahelyett, hogy azonnal azt kérdeznénk, mit nyerhetünk ebből, elkezdjük megkérdezni:
„Mi az, ami ennek az embernek valóban hiányzik?”
„Mit mutat meg nekem a Teremtő ezen a helyzeten keresztül?”
„Hogyan szolgálhatom azt, ami éppen kibontakozik?”
Ez a semlegesség az első nyílás, amelyen keresztül a spirituális világ láthatóvá válik.
Minél inkább saját edényeinkké tesszük mások vágyait és nézőpontjait, annál inkább kitágul belső világunk.
Saját személyes vágyunk továbbra is apró marad.
Az emberiség azonban hatalmas közös vággyal rendelkezik.
Minden ember egy újabb edénnyé válik, amelyen keresztül érzékelhetjük a valóságot.
Az ő örömük a mi örömünkké válik.
Az ő fájdalmuk a mi felelősségünkké válik.
Az ő törekvéseik új lehetőségekké válnak az adakozásra.
Többé nem önmagunkban fogadunk be.
Elkezdünk rajtuk keresztül befogadni.
Ez mindent megváltoztat.
Ahelyett, hogy azt kérdezném, miként elégíthetné ki a valóság az én szükségleteimet, azt kezdem kérdezni, hogyan válhatok olyan csatornává, amelyen keresztül a beteljesülés eljut valaki máshoz.
Paradox módon ekkor kezdődik el az igazi befogadás.
Mert a szándék már nem önmagam felé irányul.
A beteljesülés áthalad rajtam, nem pedig bennem ér véget.
Ezért tanítják a bölcsek, hogy a mások iránti szeretet nem maga a cél.
Hanem az edény.
Amikor őszintén szeretném betölteni egy másik ember vágyát, többé már nem a saját hiányom foglalkoztat.
Az ő vágya lesz az én vágyam.
Az én örömöm az lesz, hogy ő beteljesül.
És ha a szándékom még ezen is túlmutat — nem a saját elégedettségemért, de még csak nem is kizárólag az övéért, hanem azért, mert az ő beteljesítésén keresztül örömet szerzek a Teremtőnek — akkor valami egészen új jelenik meg bennem.
A Teremtő maga válik láthatóvá a cselekedetben.
Nem külső látomásként.
Nem misztikus élményként.
Hanem mint az élő Erő, amely maga végzi az adakozás cselekedetét.
Elkezdem érezni, hogy a rajtam keresztül áramló szeretet nem az enyém.
A bölcsesség.
A türelem.
A megértés.
Az erő.
Ezek nem az én személyiségemből származnak.
Egy magasabb Forrásból érkeznek.
Kezdetben úgy érezzük, mintha a Teremtő segítene.
Később úgy érezzük, mintha Ő cselekedne.
Végül pedig az ember elkezdi érzékelni, hogy a teljes cselekedetet maga a Teremtő végzi rajta keresztül.
Olyanná válik, mint egy hangszer egy nagy zenész kezében.
A hangszer nem hozza létre a zenét.
Mégis nélküle a zene nem lenne hallható.
Ez a spirituális út egyik legmélyebb tapasztalata.
A Teremtő megengedi az embernek, hogy tudatosan részt vegyen az Ő saját munkájában.
Mintha egy pillanatra ránk adná királyi ruháit.
Kölcsönadja nekünk tulajdonságait.
Az Ő látásmódját.
Az Ő könyörületét.
Az Ő viszonyulását a teremtéshez.
Nem azért, hogy mi magunk királyokká váljunk.
Hanem hogy megértsük, mit jelent szeretettel uralkodni, nem pedig uralkodással.
Ahogy ez kibontakozik, a mindennapi élethez való viszonyunk teljesen megváltozik.
A külső film pontosan ugyanúgy folytatódik.
Az emberek továbbra is beszélnek.
Az autók továbbra is közlekednek.
A nehézségek továbbra is megjelennek.
A test továbbra is éli természetes életét.
Belül azonban valami elválik.
Az ember többé nem merül bele teljesen a létezés automatikusan pergő háromdimenziós filmjébe.
Hanem csendesen figyelni kezdi azt.
Minden esemény az okok és következmények hatalmas hálózatának részévé válik.
Semmi sem tűnik többé véletlennek.
Minden találkozás, minden öröm, minden csalódás, minden késedelem és minden siker mögött egyetlen irányító Erőt kezdünk érzékelni.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk:
„Miért történt ez velem?”
Ezt kezdjük kérdezni:
„Mit tanít nekem ezen keresztül a Teremtő?”
„Hogyan vezeti minden lélek útját az egység felé?”
Lassan láthatóvá válik az a rejtett szál, amely az egész valóságot összeköti.
A másokon keresztüli befogadás a szeretetről alkotott képünket is átalakítja.
A természetes szeretet beteljesülést keres.
A spirituális szeretet lehetőséget keres.
Lehetőséget arra, hogy olyan csatornává váljon, amelyen keresztül a Teremtő elérhet egy másik lelket.
Ez már nem az ego által végzett jótékonyság.
Hanem részvétel a Teremtő saját kapcsolatában a teremtéssel.
Minden ember meghívássá válik arra, hogy hasonlóvá váljunk Hozzá.
Minden találkozás az adakozás új leckéjévé válik.
Minden vágy, amelyet kölcsönveszünk valaki mástól, megnöveli saját spirituális edényünket.
Lassan már nem egyetlen elszigetelt pontból érzékeljük a valóságot, hanem egy egyre növekvő közös szívből.
Ezért a felebarát szeretetének parancsolata nem csupán egy erkölcsi eszmény, hanem maga a spirituális elérés mechanizmusa.
Csak önmagunkon kívül tárulhat fel a Teremtő.
Csak mások vágyainak átvételével szerzünk olyan edényeket, amelyek képesek befogadni az Ő Fényét.
Csak akkor kezdjük felfedezni Azt, aki mindig is mindenkiről gondoskodott, amikor lemondunk arról, hogy kizárólag önmagunkkal törődjünk.
És ekkor következik a legnagyobb meglepetés.
Azt hittük, hogy megtanulunk szeretni másokat.
Valójában a Teremtő türelmesen arra tanított bennünket, hogyan szereti Ő magát a teremtést.
Minden valódi adakozó cselekedet egy apró bepillantás az Ő szívébe.
Minden beteljesített vágy egy újabb oldal az Ő könyvében.
Minden pillanat, amikor megfeledkezünk önmagunkról, és emlékezünk valaki másra, lehetővé teszi számunkra, hogy – ha csak egy rövid időre is – magunkra öltsük a Teremtő királyi ruháit.
És lassan, megszámlálhatatlan ilyen pillanaton keresztül felfedezzük, hogy a teremtés célja soha nem pusztán az volt, hogy befogadjuk az Ő bőségét.
Hanem hogy megtanuljunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret, úgy adni, ahogyan Ő ad, és az Ő szemével látni a valóságot – egészen addig, amíg az Ő adakozni akarása a mi saját akaratunkká nem válik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás