A Teremtő szeretete

„….. 200) A Teremtő iránti szeretetet mindkét oldal felől értelmezzük: van, aki azért szereti Őt, mert gazdagsága van, hosszú élet adatott neki, fiai veszik körül, uralkodik ellenségei fölött, útjai biztosak, ezért szereti Őt. Ha azonban ennek az ellenkezője történne, és a Teremtő szigorú ítélettel megfordítaná a szerencséjét, gyűlölné Őt, és egyáltalán nem szeretné. Ezért ez a szeretet nem szilárd alapon álló szeretet; mivel szeretetének gyökere valamilyen dologra épül, ha azt a dolgot elveszik, a szeretet is megszűnik.

201) A teljes szeretet mindkét oldalon szeretet: akár ítéletben, akár irgalomban és kedvező utakon. Akkor is szeretni fogja a Teremtőt, ha Ő elveszi a lelkét. Ez a szeretet teljes, mert mindkét oldalt magában foglalja: az irgalmat és az ítéletet. Ezért a teremtés cselekedetének fénye előragyogott, majd elrejtőzött. Amikor elrejtőzött, előtört a szigorú ítélet, és a két oldal — az irgalom és az ítélet — együtt foglaltatott bele, teljessé válva…”

A Zohár könyve, Bevezetés a Zohár könyvébe, A második parancsolat

Van egyfajta szeretet, amelyről könnyen beszélünk.

Akkor jelenik meg, amikor az élet ránk mosolyog — amikor a test egészséges, a család biztonságban van, erőfeszítéseink sikerrel járnak, és a jövő fényesnek tűnik. Ilyenkor a szív természetes módon emelkedik hálára: „Jó voltál hozzám. Megvédtél. Életet, reményt és áldást adtál nekem. Szeretlek.”

Ez az érzés a maga határain belül őszinte. Mégis rejtőzik benne egy kimondatlan feltétel: azért szeretlek, mert jó vagy hozzám. Azért áldalak, mert ajándékaid édesek. Azért közeledem Hozzád, mert a közelség vigaszt nyújt nekem.

Ha az ajándékok eltűnnek, a szeretet remegni kezd. Ha az élet fájdalmassá válik, a hála váddá változik. Ha a Teremtő elrejtőzik, a szív, amely egykor odaadását hirdette, hirtelen ezt kérdezheti: „Hol vagy? Miért teszed ezt velem? Miért szeresselek, ha nem érzem a jóságodat?”

Az ilyen szeretet nem hamis, de nem teljes. Továbbra is ahhoz kötődik, amit kap, nem pedig az Adományozóhoz. Azt a gyönyört, biztonságot és beteljesülést szereti, amely látszólag a Teremtőtől érkezik. Még nem jutott el magának a Teremtőnek a szeretetéhez.

Az igazi szeretet sokkal mélyebben kezdődik, ott, ahol a szív már nem rejtheti el valódi természetét.

Az utolsó parancsolat

A Teremtő szeretete nem a spirituális út első lépése. Hanem annak beteljesedése.

A „Szeresd az Urat, a te Istenedet” szavak közvetlen felszólításnak hangzanak, mintha az ember egyszerűen elhatározhatná, hogy szeret. A szeretetet azonban nem lehet paranccsal létrehozni. A száj kijelentheti, az értelem helyeselheti, a képzelet pedig gyönyörű képeket festhet az odaadásról, a szívet mégis az irányítja, amire valójában vágyik.

A szeretet az a végső, mindent magában foglaló kapcsolat, amely azután növekszik ki, hogy minden egyes vágy kijavult. Minden vágy a szív egy töredéke. Minden korrekció arra tanítja ezt a töredéket, hogy az önérdek fölé emelkedjen, és megszerezze az adakozás szándékát. Amikor mindezek a kijavított kapcsolatok egyesülnek, összességük szeretetté válik.

Ezért nem a szeretettel kezdünk.

Azzal a szükséglettel kezdünk, hogy feltárjuk: valóban jelen van-e bennünk a szeretet.

Ez félelmetes kezdet, mert a Fény eleinte nem azt mutatja meg, mennyi szeretet van bennünk. Azt tárja fel, mennyire képtelenek vagyunk szeretni.

Amikor a szeretet az ellentétével kezdődik

Ahhoz, hogy eljussunk a szeretethez, előbb meg kell születnie bennünk a szeretet vágyának. De hogyan születhet meg egy ilyen vágy?

Nem fakadhat abból a kényelmes meggyőződésből, hogy a szeretet már létezik. Ha valaki biztos benne, hogy szereti a Teremtőt, mi késztetné változásra? Milyen korrekciót kérhetne? Milyen hiányt érezhetne?

A szeretet valódi vágya csak annak feltárásából születhet meg, hogy az ember nem szeret.

A Fény belép a szívbe, és megvilágítja annak rejtett szándékát. A szép szavak alatt hirtelen egy másik igazság tárul fel: nem úgy akarom a Teremtőt, amilyen Ő. Azt akarom, hogy engem szolgáljon. Akarom az erejét, védelmét, bölcsességét és gyönyörét, de nem akarok lemondani az uralmamról. Nem akarom, hogy az Ő vágya fontosabbá váljon a sajátomnál.

A szív nem pusztán közömbösséget, hanem ellenállást fedez fel.

A Teremtő az adakozás minősége, miközben az ember természetes vágya az önmagáért való megszerzés. A Teremtő ad; az ego azt számítgatja, mit nyerhet. A Teremtő önös haszon nélkül szeret; az ego azt szereti, ami betölti.

Amikor ez az ellentét láthatóvá válik, az ember nyomást, szégyent, ellenállást, elutasítást, sőt akár gyűlöletet is érezhet. Ezek fájdalmas felismerések, mégis egy hiteles kapcsolat kezdetét jelzik. A szív most először nem egy elképzelt szeretetről beszél. Az igazság előtt áll.

Azt mondani: „Nem szeretlek”, közelebb lehet a szeretethez, mint az odaadás ezer olyan kijelentése, amely a jutalom kedvéért született. Ez annak a szívnek a kiáltása, amely felhagyott önmaga megtévesztésével.

És ebben a fájdalmas vallomásban egy új ima válik lehetővé:

„Látom, hogy ellentétes vagyok Veled. Látom, hogy csak magamnak akarok. Ebben a természetben nem tudok szeretetet teremteni. De azt akarom akarni, hogy szeresselek. Építsd fel bennem azt, amit egyedül nem tudok felépíteni.”

A spirituális edény: kapcsolat

A Teremtő adja a vágyat. Ő küldi a Fényt, amely felébreszti azt. Ő rendezi el a beteljesülés és az üresség, a közelség és a távolság, a feltárulás és az elrejtés találkozásait. Ebben az értelemben mindent Ő tesz.

Az embernek azonban meg kell határoznia a viszonyát ahhoz, ami történik.

Ez a viszony az igazi spirituális edény.

Az edény nem egyszerűen egy üres vágy, amely gyönyörre vár. Nem egy pohár, amely megtelik, amikor Fényt öntenek bele. A spirituális edény a természetes megszerzési vágy fölött épül fel. Az a hozzáállás, amelyben az ember nem azt kérdezi: „Hogyan telhetek meg?”, hanem azt: „Hogyan használhatom mindazt, amit kapok, arra, hogy szeressek, kapcsolódjak és adakozzak?”

Ezt a viszonyt szűrőnek és Visszavert Fénynek nevezik. A szűrő nem hideg ellenállás, érzelmi elfojtás vagy a gyönyör elutasítása. Annak eldöntése, hogy a szeretetnek az ösztönös önmagunkért való megszerzés fölött kell állnia. A Visszavert Fény az a szándék, amely mindent visszafordít az Adományozó felé: a vágy, hogy csak olyan módon kapjunk, amely szeretetet fejez ki.

Csak a Teremtő képes ilyen szűrőt építeni. Az ego nem tudja önmagát adakozássá alakítani. A szűrőt azonban nem lehet az ember iránta érzett vágya nélkül megadni. Az embernek fel kell ismernie, mit jelent a szűrő, és miért van rá szükség. Vágyódni kell arra, hogy úgy szeressük a Teremtőt, ahogyan Ő szeret bennünket.

A szűrő tehát a szeretet felismeréséből születik. Annak érzékeléséből fakad, hogy a Teremtő viszonya az adás, és abból a vágyból, hogy ugyanebben a formában válaszoljunk erre a viszonyra.

Az ember nem pusztán befogadni akarja a Teremtő szeretetét. Fájdalmas vágy ébred benne arra, hogy viszonozni is képes legyen azt.

Annak megaláztatása, hogy szükségünk van Rá

Az ego uralkodni akar. Függetlennek, erősnek és önmagában elégségesnek akarja érezni magát. Hajlandó elismerni egy magasabb erőt mindaddig, amíg az dísz, filozófia vagy a segítség hasznos forrása marad. Ám annak felismerése, hogy mindent a Teremtő határoz meg — hogy minden vágy, gondolat, lehetőség, felébredés és korrekció Tőle származik — közvetlenül sújtja az ego képzelt szuverenitását.

Az ego tiltakozik: „Miért lenne szükségem Rá? Miért kellene kérnem? Miért kellene bevallanom, hogy nem tudom kijavítani magam? Miért uralkodjon rajtam egy másik akarat?”

Ez az ellenállás nem csekély pszichológiai akadály. Ez a megszerzési vágy központi követelése: én fogok uralkodni.

A szeretet megköveteli e követelés fokozatos feladását.

Eleinte az önérvénytelenítés az egyéniség elpusztításának érződik. Az ember attól fél, hogy semmivé válik. A valódi önérvénytelenítés azonban nem törli el az embert; felszabadítja az ego automatikus követeléseinek rabságából. Helyet készít egy új énnek — olyannak, amely képes az uralkodás helyett a kapcsolatot, az önvédelem helyett pedig a szeretetet választani.

A folyamat sorrendje megalkuvást nem ismer: először önérvénytelenítés, azután kapcsolat.

Az ego inkább egyenrangú üzleti partnerként közelítene a Teremtőhöz: „Adj nekem valamit, és én is adok Neked valamit. Működjünk együtt, amikor az mindkettőnknek hasznos.” A spirituális kapcsolat azonban nem két különálló egoista hatalom megállapodásaként kezdődik. Akkor kezdődik, amikor az ember felismeri a felső minőség nagyságát, és önként meghajol előtte.

Csak az uralkodás követelésének feladása után léphetünk valódi társulásba. Csak amikor az ego „énje” már nem foglalja el a teljes belső teret, akkor léphet be a szeretet.

Szeretet a jutalmon túl

A feltételes szeretet ezt mondja: „Adj nekem életet, egészséget, gyermekeket, biztonságot, sikert és békét, és áldani foglak.”

A feltétlen szeretet ezt mondja: „Javítsd ki a szívemet, hogy mindazon keresztül, amit küldesz, kapcsolatban maradhassak Veled.”

Ez nem azt jelenti, hogy közömbössé válunk a szenvedés iránt, vagy úgy teszünk, mintha a fájdalom kellemes volna. Azt jelenti, hogy a kapcsolat fontosabbá válik, mint a vágyon áthaladó érzés. Az ember többé nem kizárólag aszerint méri a Teremtőt, hogy a jelenlegi állapot jónak vagy rossznak érződik-e.

Ezt a szeretetet nem lehet csupán a bőségben próbára tenni. Át kell haladnia az elrejtésen. Olyan állapotokkal kell találkoznia, amelyekben a Teremtő távolinak, szigorúnak, hallgatagnak vagy távollévőnek tűnik. Ezekben a pillanatokban az ember felfedezi, mit szeretett valójában: a Teremtőt vagy a Hozzá kapcsolódó kellemes érzéseket.

Minden elrejtés feltár egy újabb, a szeretetben rejlő feltételt. Minden csalódás egy újabb fizetség iránti követelést leplez le. Minden alászállás feltárja a megszerzési vágy egy új töredékét, amely még nem kapcsolódott be a kapcsolatba.

Ezért érezhetjük úgy, hogy a szeretethez vezető út a gyűlölet feltárulása. A Fény nem gyűlöletet teremt; az egóban már elrejtett ellentétet tárja fel. Pontosan megmutatja, hol függ még mindig jutalomtól a szeretet.

Ez a feltárás irgalom.

Nélküle az ember egy egész életen át szeretetnek nevezhetné az önérdeket. Általa a szív végre megkapja a korrekcióhoz szükséges anyagot.

A szeretetet nem lehet előre elképzelni

A korrekció előtt az ember azt hiszi, hogy spiritualitást akar. De valójában mit képzel el?

Talán határtalan gyönyört, tökéletes megértést, örök biztonságot, magasztos érzéseket vagy minden nehézségtől való szabadságot. Az ego spirituális nyelvbe öltözik, és arról álmodik, hogy nemcsak ezt a világot, hanem az eljövendő világot is elnyeli.

A valódi spiritualitás ennek a képzelgésnek az ellentéte. Készség arra, hogy a másik vágyát a sajátunk fölé helyezzük — hogy saját vágyunknak megengedjük: a másik vágyában éljen és azt szolgálja. Olyan valóság, amelyben többé nem az önös haszon határoz meg minden számítást.

Valóban ezt akarja a természetes ego?

Nem. Még helyesen elképzelni sem képes.

Ezért az út az egoista természeten belül tett erőfeszítésekkel kezdődik. Az ember egy még nem értett cél felé nyúl olyan vágyakkal, amelyek továbbra is személyes jutalmat várnak. Mégis, ezeken az erőfeszítéseken keresztül cselekszik a korrigáló Fény.

Fokozatosan növekszik a szívben lévő pont a megszerzési vágy mellett.

Kezd megjelenni egy elkülönülés. Az ember többé nem azonosul teljesen az egóval. Képes megfigyelni és megítélni azt, és érezni, hogy követelései nem jelentik mindazt, ami ő maga. Végül azt kezdi kívánni, hogy a Teremtő hasson erre a vágyra, és alakítsa át.

Amit kap, nem az, amit az ego eredetileg kért. Valami elképzelhetetlenül nagyobb: nem újabb gyönyör a régi én számára, hanem egy szeretetre képes én megszületése.

Úgy szeretni, ahogyan Ő szeret

A Teremtő szeretete nem múló érzelem. Szüntelen erő, amely minden vágyat megteremt, fenntart, fejleszt és kijavít. Még az elrejtés is a szeretetet szolgálja. Még a rossz feltárása is a szeretetet szolgálja. Még az a fájdalom is a szeretetet szolgálja, amely arra kényszeríti a szívet, hogy elhagyja a hamisságot.

Az ember megtanulja felismerni ezt a szeretetet nemcsak abban, ami édesnek érződik, hanem az átalakulás teljes folyamatában.

Ekkor vágy ébred arra, hogy ugyanazon a nyelven válaszoljunk.

Úgy szeretni a Teremtőt, ahogyan Ő szeret minket, azt jelenti, hogy az Ő minőségével való formaazonosságra vágyunk — adni, nem kihasználni; kapcsolódni, nem uralkodni; és az egész javát keresni a magánbeteljesülés helyett. Azt jelenti, hogy örömet akarunk okozni Neki, nem ajándékai viszonzásaként, hanem azért, mert az Ő vágya kedvesebbé vált számunkra saját egoista számításunknál.

Ez az összetapadás: nem az ember eltűnése valamiféle elvont erőben, hanem a szándék egyesülése. A Teremtő adakozik, a teremtett lény pedig megszerzi az adakozás vágyát. Különbözők maradnak, irányuk mégis eggyé válik.

A kijavított vágy ekkor befogadhatja mindazt a jóságot, amelyet a Teremtő adni kíván — nem azért, hogy önmagába zárja, hanem hogy viszonozza a szeretetet. Maga a megszerzés válik adakozássá, mert a befogadás célja az Adományozó megörvendeztetése.

A szív, amely egykor azt kérdezte: „Mit adsz nekem?”, most ezt kérdezi: „Mivé válhatok Érted?”

A szeretet születése

A Teremtő szeretete belső igazságok hosszú láncolatán keresztül születik meg:

• Először azt szeretem, amit Ő ad nekem.
• Azután felfedezem, hogy szeretetem eltűnik, amikor az ajándékok eltűnnek.
• Azután meglátom, hogy nem Őt szeretem, hanem csak a saját beteljesülésemet.
• Azután felismerem, hogy ellentétes vagyok az Ő minőségével.
• Azután szenvedek, mert nem tudok szeretni.
• Azután vágyom arra, hogy vágyjak a szeretetre.
• Azután korrekciót kérek.
• Azután a Fény szándékot épít bennem a megszerzési vágy fölé.
• Azután minden kijavított vágyon keresztül megtanulok válaszolni az Ő szeretetére.
• Végül pedig mindezek a kijavított töredékek egyetlen teljes kapcsolatban egyesülnek.

Ez a szeretet nem érzelemként, jelszóként vagy alkuként jelenik meg, hanem a lélek végső formájaként.

Magában foglal minden küzdelmet, elrejtést, szégyent, imát, önátadást és korrekciót, amely megelőzte. Semmi sem vész kárba. Minden pillanat, amelyben az ember felfedezte, hogy képtelen szeretni, a szeretet edényének részévé válik. Minden ellenállás mélységgé lesz. Minden távolság tudatosabbá teszi a végső közelséget. Minden megtört követelés teret készít az adakozásnak.

A Teremtő szeretete akkor kezdődik, amikor a szív felhagy a színleléssel.

Akkor növekszik, amikor az ember hajlandó meglátni az önmagáért való megszerzés és az adakozás közötti teljes távolságot anélkül, hogy elmenekülne.

Akkor érik meg, amikor a szeretet szükséglete fájdalmasabbá válik, mint a személyes beteljesülés hiánya.

És akkor teljesedik be, amikor a teljes megszerzési vágy minden erejével együtt már nem azt kéri, hogy pusztítsák el vagy hallgattassák el, hanem azt, hogy olyan eszközzé alakítsák, amelyen keresztül a teremtett lény válaszolni tud a Teremtő örök szeretetére.

Ekkor a szeretet már nem valami, amit az ember kimond.

Hanem az, amivé vált.