Vágy és szándék

„A Kabbala Bölcsessége szerint kezdetben csak a Teremtő létezett — az adni és betölteni akarás. Hogy ezt a vágyát megvalósíthassa, megteremtette a kapni akarást, a beteljesedés iránti vágyat. Ez a teremtés lényege.

Ennek következtében az egész világegyetem két ellentétes minőségből áll: az adni, betölteni és szeretni akarásból — ezek a Teremtő minőségei —, valamint a kapni akarásból, amely kizárólag önmagát akarja betölteni, akár mások rovására is — ez a teremtmény minősége.

A kapni akarásnak nem kell adnia ahhoz, hogy megváltozzon és a Teremtőhöz hasonlóvá váljon. Önmagából semmit sem képes kiárasztani. Képes azonban azért kapni, hogy adjon: ahogyan a gyermek azért eszik, hogy örömet szerezzen az édesanyjának. Bár a cselekvés szintjén fizikailag ő kap, valójában ad, mert azért cselekszik, hogy örömet szerezzen neki. Mi is ugyanezt tesszük a Teremtővel kapcsolatban.

Mindent Tőle kapunk, de ha korlátozzuk magunkat, és beleegyezünk abba, hogy csak azért fogadunk el, hogy örömet szerezzünk Neki, akkor adókká válunk, és egyenlővé leszünk a Teremtővel. Ő azért ad nekünk, mert maga az adás minősége; mi pedig azzal a szándékkal kapunk, hogy örömet szerezzünk Neki — és így egyenlővé válunk Vele.

A Vele való formaazonosság feltárja előttünk a Teremtőt, mi pedig elkezdjük érezni és megérteni Őt, kutatni Őt, és teljes kapcsolatba kerülni Vele.

A Teremtőnek tehát kizárólag adni akarása van. A teremtménynek viszont akarata és szándéka is van: kapni akarás, valamint „önmagamért” vagy „másokért” — beleértve a „Teremtőért” — irányuló szándék.

Azáltal, hogy az ember a vágyait nagyobbról kisebbre változtatja, szándékait pedig „önmagáért” vagy „másokért” irányítja, felemelkedhet vagy lesüllyedhet a Teremtőhöz képest, közeledhet Hozzá vagy távolodhat Tőle. Ilyenkor a szándék magának a cselekedetnek a lényegét változtatja meg. Ez a korrekciónk lényege.

A cselekedetet nem tudjuk megváltoztatni, de ha a szándékot „önmagunkért”-ről „másokért”-ra változtatjuk, a cselekedet jelentése az ellenkezőjére fordulhat: befogadás helyett adássá válhat. Ha azért kapok a Teremtőtől, hogy örömet szerezzek Neki, akkor úgy tekintenek rám, mint aki örömet ad Neki — vagyis mint adóra.

Így kezdjük megérteni a munkánkat: ha a kapni akarást helyesen kapcsoljuk össze az adás szándékával, az ember helyesen formálja önmagát, és a Teremtőhöz igazítja magát. Ezt nevezik a három vonalban végzett munkának.”

Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „Beszélgetés a Zohár könyvéről” című műsorából

A belső fejlődés egyik legfontosabb megkülönböztetése a vágy és a szándék közötti különbség. Gyakran elválaszthatatlannak tűnnek: akarunk valamit, és ez a vágy egy bizonyos eredmény felé mozdít bennünket. Mégsem ugyanaz a kettő.

A vágy a cselekvés mögött rejlő energia. A szándék határozza meg, hogyan használjuk ezt az energiát.

Ez a különbségtétel megváltoztatja azt, ahogyan az önzést értelmezzük. Az élvezet befogadására irányuló vágy önmagában nem helytelen. Az élet természetes része, és lehetővé teszi az érzékelést, a fejlődést, a szeretetet és a kapcsolódást. Vágy nélkül nem lenne kíváncsiság, törekvés, öröm vagy tartalmas élet utáni sóvárgás.

A probléma akkor kezdődik, amikor a vágy teljes egészében a személyes nyereségre irányul, másokra való tekintet nélkül. A belső átalakulás ezért nem kívánja meg, hogy elpusztítsuk a vágyainkat. Arra kér bennünket, hogy változtassuk meg azt a célt, amelyet szolgálnak.

A vágy az élet anyaga

Minden vágy annak érzésével kezdődik, hogy valami hiányzik. Vágyhatunk ételre, tudásra, elismerésre, barátságra, teljesítményre, szeretetre vagy az élet mélyebb megértésére. Bár ezek a vágyak formájukban különböznek, ugyanaz az alapmozgás rejlik mögöttük: egy belső üresség, amely beteljesedést keres.

Nincs okunk elítélni ezt a mozgást. A vágy szükséges. Nélküle nem élhetnénk át örömöt, nem tudnánk értékelni azt, amit kapunk, és nem alakíthatnánk ki tudatos kapcsolatot más emberekkel és magával az élettel.

Ahogy a vágy érettebbé válik, nemcsak annak leszünk tudatában, mi okoz nekünk örömöt, hanem annak is, honnan származik ez az öröm. Ez a tudatosság újfajta érzékenységet ébreszthet bennünk. Kezdjük észrevenni a különbséget aközött, hogy kapunk az élettől, illetve hogy hozzájárulunk az élethez.

Ez a felismerés kellemetlenséget vagy akár szégyent is kelthet, ugyanakkor a valódi fejlődés kezdetét is jelezheti. Az automatikus befogadás helyett elkezdjük feltenni a kérdést: miként válhatnának vágyaink a világgal való kiegyensúlyozottabb és szeretettelibb kapcsolat részévé?

A szándék irányt ad a vágynak

A vágy megmondja, mit akarunk. A szándék egy másik kérdésre válaszol:

Kinek a javát szolgálja majd e vágy beteljesülése?

Ugyanazt a vágyat nagyon különböző módokon használhatjuk. Szolgálhatja kizárólag a saját elégedettségünket, de támogathat egy másik embert, megerősíthet egy kapcsolatot, vagy hozzájárulhat valami nálunk nagyobbhoz is.

Egy kívülről nagylelkűnek látszó tettet is ösztönözhet a dicséret, az irányítás, az elismerés vagy a viszonzás iránti vágy. Ezzel szemben az is a szeretet kifejeződésévé válhat, ha elfogadunk valamit egy másik embertől, amennyiben ez lehetővé teszi számára, hogy átélje az adás örömét.

A látható cselekedet nem mindig tárja fel annak belső jelentését. Nemcsak az számít, mit teszünk, hanem az is, miért tesszük, és milyen kapcsolatot hoz létre a cselekedet.

Amikor a befogadás az adás egyik formájává válik

A befogadás és az adás ellentétesnek tűnhet, a szándék azonban képes átalakítani egy cselekedet jelentését.

Gondoljunk valakire, aki ételt készít egy szerettének. Ha a másik visszautasítja az ételt, az illető talán nem tudja kifejezni a törődését. Ha viszont hálásan elfogadják, a megajándékozott táplálékhoz jut, miközben megadja a másiknak a szeretet kifejezésének örömét.

A befogadás öröme valóságos marad, de egy kölcsönös csere részévé válik.

Ugyanez igaz az ajándékra is. Értéke nem kizárólag magától a tárgytól függ. Egy egyszerű ajándék is nagy jelentőséget hordozhat, ha szeretetet, figyelmet vagy hálát fejez ki. Több áramlik az emberek között, mint egy anyagi tárgy: törődés, elismerés, bizalom és érzelmi közelség.

Egy élmény mélysége ezért nemcsak attól függ, mennyi örömet nyújt, hanem az azt körülvevő kapcsolattól is. Minél fontosabb számunkra az adó személye, annál több jelentést hordozhat még egy apró gesztus is.

A jó szándék önmagában nem elég

A szándék fontossága nem jelenti azt, hogy bármely cselekedet elfogadhatóvá válik pusztán azért, mert a motivációnkat jónak nevezzük.

Az emberek képesek még önmaguk elől is elrejteni önérdeküket. Állíthatjuk, hogy segítünk, miközben valójában irányításra, csodálatra vagy erkölcsi felsőbbrendűségre vágyunk. Egy nemes eszmét is felhasználhatunk arra, hogy valódi kárt okozó viselkedést igazoljunk.

Az őszinte szándékot a cselekvés előtt kell kialakítani, és annak várható következményei alapján kell megvizsgálni. Tiszteletben tartja-e a cselekedet a másik embert? Megóvja-e szabadságát és méltóságát? Hozzájárul-e a jóllétéhez, vagy főként a saját szükségleteinket szolgálja?

A szándék mélyen számít, de nem törli el a felelősséget. A belső indítékokat és a külső magatartást együtt kell mérlegelni.

Olykor az a legbölcsebb válasz egy vágyra, ha cselekszünk. Máskor önmegtartóztatásra van szükség, mert még nem vagyunk képesek felelősen használni az adott vágyat. Az önmegtartóztatás nem azt jelenti, hogy maga a vágy értéktelen. Azt jelenti, hogy felismerjük jelenlegi korlátainkat, és úgy döntünk, nem okozunk kárt.

A mindennapi élet az átalakulás terepe

A szándék vizsgálatára a hétköznapi élet kínálja a legegyértelműbb alkalmakat: az evés, a pihenés, a munka, a beszéd, a tanulás, a társas együttlét és a másokról való gondoskodás.

Ezek a tevékenységek önmagukban nem önzőek vagy nagylelkűek. Minőségük attól függ, hogyan használjuk őket. A munkát vezérelheti kizárólag becsvágy, de lehet mások támogatásának és valami értékes létrehozásának eszköze is. A beszélgetést használhatjuk figyelemfelkeltésre, de teremthet megértést is. A pihenés lehet menekülés a felelősség elől, vagy visszaadhatja azt az erőt, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy teljesebben részt vegyünk az életben.

Hasznos kérdés lehet:

Kinek válik javára az, amire éppen készülök?

Ez a kérdés nem tisztítja meg azonnal az indítékainkat. Az emberi szándékok gyakran kevertek. Törődhetünk valakivel úgy, hogy közben elismerésre is vágyunk. Hozzájárulhatunk egy közösség életéhez úgy, hogy közben élvezzük az odatartozás érzését. Ezt az összetettséget felismerni őszintébb és célravezetőbb, mint úgy tenni, mintha teljesen önzetlenek volnánk.

A cél nem az azonnali tökéletesség, hanem az irány fokozatos megváltoztatása.

A mások iránti figyelemtől az őszinte törődésig

A nagylelkűbb életmód lépésről lépésre alakul ki.

Először megtanuljuk felismerni önközpontú késztetéseinket anélkül, hogy elítélnénk magunkat. Ezután gyakoroljuk, hogy megálljunk, mielőtt automatikusan cselekednénk. Idővel egyre inkább képessé válunk olyan tetteket választani, amelyek vigaszt, biztonságérzetet, örömöt vagy bátorítást adnak egy másik embernek.

Indítékaink eleinte továbbra is keveredhetnek önérdekkel. Ettől az erőfeszítés még nem válik értelmetlenné. A másokra tekintettel lévő, következetes cselekvés segíthet átformálni belső irányultságunkat.

Sem azt nem érdemes állítanunk, hogy tökéletesen tiszta indítékaink vannak, sem passzívan várnunk arra, hogy ilyenek megjelenjenek. Továbbra is tehetünk hasznos dolgokat, miközben őszintén vizsgáljuk és finomítjuk a mögöttük álló szándékokat.

Az önmegtartóztatás nem elfojtás

Amikor az emberek kezdik észrevenni, milyen sok viselkedésüket vezérli az önérdek, magát a vágyat is szégyellni kezdhetik. Arra a következtetésre juthatnak, hogy a tartalmas élethez kerülni kell az élvezetet, el kell fojtani a természetes késztetéseket, vagy a szükségleteket a lehető legkisebbre kell csökkenteni.

Ez tévedés.

A vágy nem ellenség. A kérdés nem az, hogy „Hogyan szüntethetném meg a vágyakozást?”, hanem az: „Hogyan használhatom azt, amire vágyom, úgy, hogy az az elszigetelődés helyett a kapcsolódást szolgálja?”

Ha egy vágy felelősen kifejezhető, nem szükséges elutasítanunk. Ha nem, átmeneti önmegtartóztatásra lehet szükség. Az egészséges önmegtartóztatás elismeri a vágyat, miközben úgy dönt, hogy nem cselekszik káros módon. Az elfojtás ezzel szemben szégyenteljes dologként kezeli a vágyat, amelyet tagadni vagy eltörölni kell.

Még a nehéz késztetésekhez is viszonyulhatunk így. Annak megértése, hogy az emberi természetből fakadnak, nem igazolja, hogy engedjünk nekik. Lehetővé teszi viszont, hogy gyűlölet és tagadás nélkül vállaljunk értük felelősséget.

A látszat mögé tekintve

Az emberek természetes módon az alapján ítélik meg a cselekedeteket, amit látnak: szavak, gesztusok, tárgyak és látható eredmények alapján. Ezek azonban csupán külső formák, amelyeken keresztül mélyebb élmények fejeződnek ki.

Az étel kifejezhet törődést. Egy ajándék hordozhat hálát. Egy beszélgetés méltóságot és az odatartozás érzését adhatja. A tárgy vagy a cselekedet gyakran csupán közvetítőeszköz. Mélyebb jelentősége a mögötte álló vágyban, jelentésben és szándékban rejlik.

Két, kívülről hasonló cselekedet ezért nagyon eltérő belső minőséget hordozhat. Ugyanígy két igen különböző cselekedet mögött is állhat ugyanaz az elismerés vagy irányítás iránti igény.

A külső következmények továbbra is fontosak. A belső fejlődés nem válhat ürüggyé viselkedésünk hatásainak figyelmen kívül hagyására. A látszat önmagában azonban nem mondja el a teljes történetet. A teljes megértéshez a látható cselekedetre és az általa szolgált célra egyaránt figyelmet kell fordítanunk.

Élni, miközben a szándék fejlődik

Nyugtalanító lehet felfedezni az önérdeket szinte minden cselekedetünkben. Felmerülhet bennünk, hogy fel kellene-e hagynunk a hétköznapi élet örömeivel mindaddig, amíg indítékaink teljesen meg nem tisztulnak.

Az életet nem szabad várakozó állásba helyezni.

Továbbra is dolgozhatunk, tanulhatunk, kapcsolatokat alakíthatunk ki, teljesíthetjük kötelességeinket, és élvezhetjük mindazt, amit az élet kínál. Az önző indítékok felismerése nem a kudarc bizonyítéka. Az öntudat természetes állomása.

A túlzott önvizsgálat bénítóvá válhat. Ahelyett, hogy minden gondolatot vég nélkül elemeznénk, türelemmel figyelhetjük önmagunkat. Észrevehetjük, mi vezérel bennünket, őszintén tudomásul vehetjük, majd feltehetjük a kérdést: miként irányíthatnánk ugyanezt az energiát építőbb cél felé?

A valódi változás rendszerint fokozatosan, tapasztalatokon, kapcsolatokon, reflexión és ismételt erőfeszítésen keresztül történik.

A vágy új iránya

A vágy és a szándék közötti különbség megértése két ellentétes tévedéstől óv meg bennünket.

Az első az önátadás az élvezetnek: annak feltételezése, hogy mivel egy vágy természetes, az abból fakadó cselekvés szükségszerűen igazolható.

A második az önmegtagadás: az a hit, hogy magát a vágyat kell megszüntetni.

Egyik megközelítés sem vezet teljességhez. A vágy szükséges, de irányra van szüksége. A szándék jelentést ad neki, ám ennek a szándéknak őszintének kell lennie, és felelős cselekvésnek kell alátámasztania.

Az érett ember nem olyan valaki, akiből kiüresedett a vágy. Épp ellenkezőleg: az érettség lehetővé teszi, hogy erős vágyakat éljünk át anélkül, hogy azok irányítanának bennünket. Fokozatosan megtanuljuk úgy használni az energiájukat, hogy az elmélyítse a szeretetet, a kapcsolódást és a felelősséget.

A vágy adja az élethez szükséges erőt. A szándék ad célt és irányt ennek az erőnek. A belső átalakulás célja nem az, hogy elnémítsuk azt, amire vágyunk, hanem hogy új nyelvet tanítsunk a vágynak — olyat, amelyben a befogadás és az adás ugyanannak az élő kapcsolatnak a részévé válik.