„….. A munkában világossá válik, hogy az embernek mindennap újra magára kell vennie a mennyek királyságának igáját, és nem szabad azt használnia, amije tegnap volt. Vagyis ne mondhassuk, hogy elvált tőle, majd ugyanazt a mennyek királyságát veszi vissza; sem azt, hogy özveggyé vált, vagyis az ember spirituális értelemben meghalt, ahogyan írva van: »A gonoszokat már életükben is halottaknak nevezik«; sem azt, hogy megszentségtelenítette őt.
Ehelyett az embernek mindennap valami újként kell elfogadnia a mennyek királyságát. Nem a tegnapi mennyek királyságát használja, hanem most egy új megkülönböztetést vesz magára – olyat, amelyben ezt a Málchutot még nem ejtette folt, mert ez egy új megkülönböztetés…”
RABASH, Vegyes feljegyzések, 591. Megújult munka
Létezik az életnek egy olyan formája, amely a légzéssel, a mozgással és az idő múlásával mérhető. És létezik egy másik formája is – a belső élet –, amelyet kizárólag a megújulás mér.
Az ember felébredhet, dolgozhat, beszélhet, tanulhat, szerethet, küzdhet és megöregedhet, miközben belül mégis ugyanazon a helyen marad. A környezet megváltozik. Az évek felhalmozódnak. Új tapasztalatok haladnak át az érzékeken. De ha maga a vágy nem újul meg – ha az ember viszonya az élet céljához, másokhoz és a Teremtőhöz változatlan marad –, akkor spirituális értelemben semmi sem mozdul.
A spirituális élet akkor kezdődik, amikor a szív már képtelen ott maradni, ahol volt.
Nem elég megőrizni a tegnapi törekvést, megismételni a tegnapi imát, vagy továbbra is ugyanazt hinni, amit korábban hittünk. Ami tegnap élő volt, ma már halott lehet. Abban a pillanatban, amikor egy elérés puszta birtokká válik, amelyet csak őrzünk, megszűnik élő spirituális állapot lenni. A belső élet mozgást követel: friss kérdést, mélyebb hiányt, őszintébb vizsgálatot, új ébredést a szeretet és az adakozás felé.
A spirituális vágynak mindig gyorsulnia kell. Nem folytatódhat egyszerűen ugyanazzal az intenzitással. Mélyülnie kell, alakot kell váltania, új ellenállást kell feltárnia, és nagyobb korrekciót kell kérnie. Ami nem változik, spirituálisan mozdulatlanná válik; ami pedig mozdulatlanná válik, elveszíti az életét.
Az a láthatatlan kéz, amely felébreszti a vágyat
Minden vágyat valamilyen megvilágítás ébreszt fel. Azért vágyunk ételre, intimitásra, pénzre, megbecsülésre, uralomra vagy tudásra, mert ezekben valamilyen beteljesülés ígérete ragyog. Látjuk a tárgyat, megérezzük a benne rejlő lehetséges élvezetet, és elindulunk felé.
Egy ponton azonban egy másik megvilágítás kezdi érinteni a szívet. Nem ölt testet semmilyen ismerős tárgyban. A világon semmi sem képes teljesen megjeleníteni. Az embernek lehet kényelme, elismerése, tudása és számos lehetősége, mégis úgy érezheti, hogy valami lényegi hiányzik.
Ez nem egyszerű elégedetlenség. Ez egy új vágy születése.
Eleinte az ember nem tudja azonosítani, mi hívja. Azt képzelheti, hogy más hivatásra, kapcsolatra, közösségre vagy filozófiára van szüksége. Minden irányban keres, mert az új vágynak még nincs neve. Ám mindezen keresések mélyén egy olyan valóság utáni sóvárgás rejlik, amely túl van az önmagunkért való befogadáson – vágyakozás magának az élet forrásának az elérésére.
Ez a megvilágítás nem marad állandó. Közeledik és felébreszti a szívet, majd eltávolodik. Amikor ragyog, a spiritualitás értékesebbnek tűnik az egész világnál. Amikor eltűnik, ugyanaz az ember visszazuhan a hétköznapi számításokba, és eltűnődik, vajon valódi volt-e a korábbi ébredés.
Aztán visszatér.
Egy kicsit erősebben, egy kicsit gyengébben. Közelség és távolság. Belépés és távozás. Vágyakozás és közöny. Bizonyosság és kétség. A szív újra és újra felemelkedik és lezuhan, kinyílik és bezárul, lángra lobban és kihűl.
Ez nem elhagyatás. Ez építkezés.
Az edény a megrázkódtatások által épül
Spirituális érzék nem teremthető a jóság megszakítás nélküli érzéséből. Sötétség nélkül nincs felismerése a Fénynek. Távolság nélkül nincs tudatosság a közelségről. Zuhanás nélkül a felemelkedés nem nyerhet mélységet vagy jelentést.
Ezért a szív megrázkódik.
Amikor a Fény belép, az edény felébred. Amikor a Fény távozik, az edény lezuhan. Minden belépés benyomást hagy; minden távozás hiányt teremt. A kettő között az ember elkezdi megkülönböztetni azt, amit korábban nem tudott érzékelni.
Eleinte ezek a változások zavarba ejtőnek tűnnek. Az ember azt hiheti, hogy egy valódi ébredésnek örökké meg kell maradnia, eltűnése pedig személyes kudarcot bizonyít. Ám az eltűnés része az ébredésnek. A Fény visszahúzódik, hogy az ember többé ne kizárólag az általa adott kellemes érzéstől függjön. Hiánya lehetővé teszi, hogy megszülessen a vágy magára a Fényre – végül pedig arra a minőségre, amelyet képvisel.
Számtalan változáson keresztül belső érzék formálódik a sötétség és a Fény, a befogadás és az adakozás, az elkülönülés és a kapcsolat között. Az ember fokozatosan megtanulja felismerni nemcsak azt, hogy egy állapot kellemes-e, hanem azt is, mit tesz ez az állapot a szívével. Önmagába zárja, vagy megnyitja mások felé? Büszkeséget ébreszt benne, vagy a korrekció szükségét? Eltávolítja a céltól, vagy élesebbé teszi az iránta érzett sóvárgást?
Minden megrázkódtatás újabb finom megkülönböztetést ad. Amiről egykor azt hittük, hogy egyszerű felemelkedés, arról kiderül, hogy önérdeket rejt. Amiről egykor azt hittük, hogy zuhanás, arról kiderül, hogy őszintébb imát szült. A szív érzékennyé válik a korábban láthatatlan mozgásokra.
Nincs más mód a spirituális edény felépítésére.
Soha ne kérj változatlan állapotot
Az emberi természet stabilitásra vágyik. El szeretnénk érni egy jó állapotot, és ott maradni. Megszakítás nélküli ihletet, kétség nélküli bizonyosságot, elrejtés nélküli közelséget akarunk. A tökéletességet örök érzelmi mozdulatlanságnak képzeljük, amelyben többé semmi sem zavar meg bennünket.
A spirituális tökéletesség azonban nem megfagyott béke. Hanem végtelen megújulás.
A nagy veszély nem feltétlenül a rossz állapot. Egy rossz állapot fájdalmat okozhat, de kiáltást, kérdést és segítség iránti szükséget is szülhet. Egy jó állapot veszélyesebb lehet, ha az ember berendezkedik benne, elégedetté válik, és abbahagyja a keresést.
Ezért másodlagos, hogy egy állapot jónak vagy rossznak érződik-e. A döntő kérdés az, hogy mozgásban van-e.
Minden belső állapot hibássá válik, ha túl sokáig változatlanul folytatódik. Ha az ember elért valamit, de nem emelkedik azonnal egy mélyebb elérés felé, az állapot spirituálisan halottá válik. Még egy zuhanásban is lehet élet, ha éppen új hiányt tár fel. Még a zavarodottság is lehet termékeny, ha őszintébb keresésre kényszeríti az embert.
A spirituális élet gyors rezgésekhez hasonlít. Változik a szándék, változik a gondolat, változik a Teremtőhöz való viszony, és változik a korrekció megértése. Egy érett belső élet rövid idő alatt rendkívül sok ilyen változáson mehet át – nem azért, mert a hétköznapi értelemben ingatag, hanem mert rendkívül eleven.
Az ember magát a megújulást kezdi becsülni. Többé nem követeli, hogy egy szép érzés megmaradjon, és nem esik kétségbe, amikor eltűnik. Ehelyett azt kérdezi: Mit tár fel ez az állapot? Milyen új vágy kerül felszínre? Milyen korrekció vált most lehetővé, amely egy pillanattal korábban még lehetetlen volt?
A cél nem az érzelmi nyugtalanság. Hanem a fejlődés erejére adott szakadatlan válasz.
A választás nem az, hogy haladunk-e, hanem az, hogyan
A teremtésben állandó nyomás működik, amely minden vágyat végső célja felé irányít. A folyamat akkor is folytatódik, ha az ember tudatosan semmit sem tesz. Új feltételek érkeznek. A régi beteljesülések elveszítik ízüket. A kérdések elmélyülnek. Az élet újra és újra megmutatja, hogy egyetlen véges élvezet sem képes kielégíteni a folyton fejlődő vágyat.
Mindenki halad, de nem mindenki halad önként.
Amikor a fejlődés tudatos részvétel nélkül történik, fájdalmasan lassúnak érződhet. Ugyanazok a leckék súlyosabb formában térnek vissza, mert céljukat még nem ismertük fel. A nyomás addig folytatódik, amíg az ember már nem csupán azt kérdezi, hogyan menekülhetne meg a szenvedéstől, hanem azt is, mit próbál a szenvedés felébreszteni benne.
A szabadság lehetősége a részvétel minőségében jelenik meg. Várhatunk, amíg a szükségszerűség lök rajtunk, vagy magunk is kereshetjük a megújulást. Megengedhetjük, hogy a Fény fájdalmas csapások hosszú sorozatán át győzzön meg bennünket, vagy gondolkodás, tanulás, kapcsolódás és önvizsgálat által hamarabb eljuthatunk a felismeréshez.
Maga a cél nem változik. Ami változhat, az az út sebessége, és ami még fontosabb: a minősége.
A gyorsítás nem ideges kapkodást vagy külső cselekedetek halmozását jelenti. Azt jelenti, hogy növeljük a valódi belső megkülönböztetések számát. Egy tartalmas beszélgetés új kérdést ébreszthet. Egy célirányos környezettel való kapcsolat feltárhatja közönyünket. Az őszinte önmegfigyelés egyetlen pillanata a homályos rossz érzést pontos korrekciós kéréssé alakíthatja.
Amikor emberek egy belső cél körül egyesülnek, felébresztik egymást. Az egyik ember sóvárgása megérinti a másik alvó vágyát. Egy kérdés megnyit egy bezárt szívet. A közös erőfeszítés olyan változásokat hoz létre, amelyeket az elszigeteltség késleltetne.
Minél több belépést és kilépést, ébredést és vizsgálatot él át az ember tudatosan, annál rövidebbé válik az út.
A Fény két cselekedetet hajt végre
Az átalakító Fény két szakaszban működik.
Először létrehozza a hiányt. Ragyog, majd visszahúzódik; felébreszt, majd elrejti magát; újra és újra megmutatja az embernek a különbséget aközött, ami, és aközött, amivé válhatna. Ez a szakasz ingatagságnak tűnhet, de fokozatosan világos vágyat hoz létre a korrekció iránt.
Ezután, amikor a hiány valódivá és pontossá válik, a Fény elvégzi a korrekciót.
Az ember nem személyes erejével hozza létre a spirituális minőséget. Nem kényszeríthetjük parancsokkal szeretetre az egót. A kapni akarás nem tudja önmagától megfordítani saját természetét. Az ember azonban tudatára ébredhet a változás szükségének. Felfedezheti, mi szorul korrekcióra, vágyhat másfajta szándékra, és egyre őszintébben kérheti azt.
Ez a kérés az ember részvétele.
A nyers vágy még nem spirituális edény. Az edény a fölötte felépített hozzáállás. Egy erőteljes vágy megmaradhat, de fölötte új számítás jelenik meg: nem az, hogy „Mennyit kaphatok?”, hanem az, hogy „Hogyan használhatom ezt a vágyat kapcsolódásra, szeretetre és adakozásra?”
A Teremtő adja a vágyat, a változó állapotokat és a korrigáló erőt. Az ember hozzájárulása az, hogy fejleszti viszonyát mindahhoz, ami történik. Amikor ez a viszony önkéntessé és tudatossá válik, az embert többé nem pusztán sodorja a teremtés. Saját átalakulásának partnerévé válik.
A következő fokozat a korábbi forma halálát követeli
A következő spirituális állapotot a jelenlegiből nem lehet teljesen megérteni. Nem egyszerűen ugyanaz az élet több tudással, nagyobb élvezettel vagy erősebb ihlettel. Hanem az érzékelés új minősége.
Ezért minden valódi felemelkedés az önátadás valamely formáját foglalja magában.
A mag nem válhat csírává úgy, hogy közben megőrzi korábbi formáját. Be kell kerülnie a földbe, szét kell hasadnia, és el kell engednie azt, ami volt. Annak a megfigyelőnek, aki csak a magot látja, a folyamat bomlásnak tűnik. Mégis éppen ott kezdődik az új élet, ahol a régi forma már nem képes folytatódni.
Így van ez a szívben is. A tegnapi megértés szükséges és igaz lehetett a maga fokozatán, de nem uralhatja a következőt. Az embernek késznek kell lennie elengedni a siker, a spiritualitás, a jóság, sőt még önmaga ismerős meghatározásait is.
Ez nem a személyiség eltörlését vagy passzívvá válást jelent. Hanem annak feladását, hogy az ego még belépés előtt meg akarja érteni és irányítani a magasabb állapotot.
Lehet, hogy a következő fokozatból csupán halvány benyomás érzékelhető – mint egy rezgés, amely jelenlegi érzékelésünkön túlról érkezik. Ez a benyomás elegendő. Lehetővé teszi, hogy az ember megérezze jelenlegi állapotának korlátját, és beleegyezzen abba, hogy megváltozzon.
A magasabb állapotra való felkészülés tehát nem az a képesség, hogy helyesen elképzeljük. Hanem az a készség, hogy hagyjuk meghalni a régi formát, hogy egy igazabb forma születhessen.
Még a növekvő ego is a megújulást szolgálja
A rossz felismerése nem mindig nemes módon kezdődik. Eleinte az ember talán csak csapdában érzi magát, és menekülni akar. Haragot, csalódást, vádat vagy megbánást érezhet amiatt, hogy egyáltalán elkezdte a belső keresést. Abban a pillanatban nem feltétlenül magasabb fokozatra vágyik; csupán enyhülést akar a jelenlegi fájdalom alól.
Ez is egy szakasz.
Fokozatosan megszületik az összehasonlítás. Egy távoli lehetőség kezd ragyogni. Az ember felismeri, hogy a rossz állapotból való menekülésen túl létezhet egy igazabb és kapcsolódóbb létmód. A vágy ismét felébred.
Paradox módon maga az ego is segít létrehozni a mozgást. Egy nagyobb vágy nő túl az előzőn, és már nem hajlandó megelégedni azzal, ami egykor elegendőnek tűnt. Ugyanaz az egoizmus, amelyet rosszként ismertünk fel, biztosítja az erőt a kisebb állapot elhagyásához.
A mag kapni akarása kisebb, mint a csíráé. A növekedéshez nagyobb vágy szükséges, nem kisebb. A feladat nem a vágy anyagának elpusztítása, hanem irányának folyamatos korrekciója.
Így a vágy növekszik, megszilárdul, elégtelennek bizonyul, majd újra növekszik. Minden új fokozat nagyobb egót és az adakozás nagyobb lehetőségét tárja fel. Az akadály és a haladás anyaga egy és ugyanaz.
Ezért az út túlmutat a hétköznapi logikán. Egy nagyobb ego segíthet az embernek megszabadulni egy kisebb ego rosszaságától. Egy zuhanás magasabb felemelkedést készíthet elő. Az elrejtés önállóbb vágyakozást hozhat létre. A tegnapi Fény látszólagos elvesztése felépítheti a holnap edényét.
Élni annyi, mint újrakezdeni
A legmélyebb spirituális követelés egyszerű és megalkuvást nem tűrő: belül ne maradj ott, ahol voltál.
Ne imádd a tegnapi ébredést. Ne állíts emlékművet egy múltbeli elérésnek. Ne nevezd békének a konfliktus hiányát, ha közben semmi új nem születik benned. Ne mérd a haladást kizárólag kellemes érzésekkel.
Kérj mozgást.
Kérd, hogy a szíved ismét megrázkódva felébredjen. Kérd, hogy az önszeretet újabb rétege táruljon fel – nem azért, hogy elítélhesd magad, hanem hogy új korrekció váljon lehetővé. Kérj bátorságot egy kimerült forma elengedéséhez. Kérd, hogy meghalld a következő fokozat hívását, még ha csak távoli rezgésként is.
Fogadd örömmel a Fény belépését, és tanulj a távozásából. Használd a közelséget a kapcsolat megerősítésére; használd a távolságot a szükség elmélyítésére. Engedd, hogy minden állapot megszülje a következőt.
Az út nem a változások elkerülésével rövidül meg, hanem azáltal, hogy tudatosan haladunk át rajtuk. Nem a Fénybe való kapaszkodás mélyíti el, hanem egy olyan edény felépítése, amely a sötétségben is képes keresni a forrását.
A spirituális élet nem azt kéri tőlünk, hogy változatlanná váljunk. Azt kéri, hogy végtelenül megújulóvá váljunk.
A szívnek nem elég pusztán dobognia.
Újra kell kezdenie – pillanatról pillanatra, vágyról vágyra, fokozatról fokozatra –, míg minden zuhanás ajtóvá, minden üresség imává, és minden befejezés egy nagyobb élet rejtett kezdetévé nem válik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás