A helyes hiány iránti szükség

„Azt mondják, hogy a Teremtő az ember szájába ad egy imát, mintha a helyes imával töltené meg. A Fény elrendezi a hiányainkat, és akkor a helyes hiány feltárulásával kiálthatunk fel – arra a hiányra, amelyre már megkapjuk a korrekciót és a betöltést. Minden a Fénytől ered. Semmi sincs, ami ne az ő segítségével történne.

Ezért amikor a Fény forrása, vagyis A Zohár könyve előtt állunk, követelnünk és kérnünk kell, hogy ez a Fény rendezze el, formálja és alakítsa ki a helyes imát, a hiányt, a szükségletet, hogy kétségtelenül az adás tulajdonsága felé haladjunk. Ez a tulajdonság segít majd olyan feltárásokhoz jutnunk, amelyek kizárólag arra irányulnak, hogy örömet szerezzünk a Teremtőnek, ne pedig önmagunknak. Hagyjuk, hogy a Fény elvégezze a munkáját.

Így együtt mindannyian egyetlen hiányra vágyunk: a Teremtő iránti egyetlen hiány egyazon formájára. Lehet, hogy ez a hiány – a Teremtőhöz intézett kérésünk – betölt bennünket, és nincs szükségünk semmi másra. Ez már maga lesz az ima meghallgatása. A vágyakozás és a hiány valójában maga is lehet a betöltés.”

Rav Dr. Michael Laitman, a 2012. október 29-i napi kabbala-lecke 2. részéből, A Zohár

Vannak pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy a hétköznapi élet nem lehet a teljes történet. A siker veszít valamennyit a fényéből, a megszokott örömök különös módon sekélyessé válnak, és még a jelentőségteljes kapcsolatok sem tudják teljesen elcsendesíteni a bennünk felmerülő kérdést: Miért élek? Hol van az a mélyebb kapcsolat, amelynek megismerésére a szívem teremtetett?

Ezt nevezhetjük a spiritualitás felé való ébredésnek. Ám még itt is fájdalmasabb felismerés vár ránk. Vágyhatunk a spiritualitásra, de nem feltétlenül vágyunk arra, amit a spiritualitás valójában kér tőlünk.

Gyakran anélkül, hogy észrevennénk, ugyanazokkal a vágyakkal közeledünk a Teremtőhöz, amelyek minden más helyzetben is irányítanak bennünket. Megnyugtatásra, megértésre, védelemre, belső békére, bizonyosságra vagy annak érzésére vágyunk, hogy életünknek különleges jelentése van. Sóvároghatunk ihletre, bölcsességre vagy a közelség érzésére. Ezek a vágyak természetesek és őszinték, de még mindig bennünket állítanak a középpontba. Azt akarjuk, hogy a spirituális élet megvigasztaljon, teljessé tegyen és választ adjon nekünk.

A mélyebb vágyakozás más. Nem pusztán annak vágya, hogy kapjunk valamit a Teremtőtől. Annak a vágya, hogy képessé váljunk összhangban élni a Teremtővel – jobban szeretni, mint amennyit követelünk; többet adni, mint amennyit mérlegelünk; és felülemelkedni azon az ösztönön, amely mindent a személyes haszon szerint mér.

De hogyan vágyhatunk igazán egy ilyen életre, amikor az ellentétes jelenlegi természetünkkel?

Ebben rejlik helyzetünk lényege: nem csupán a betöltés hiányzik belőlünk. A helyes hiány hiányzik. Nem pusztán válaszra van szükségünk; arra van szükségünk, hogy a kérdés megszülessen bennünk. Nem egyszerűen arra van szükségünk, hogy a Teremtő kielégítse spirituális vágyakozásunkat. Először arra van szükségünk, hogy a Teremtő megadja nekünk ezt a vágyakozást.

Ez a helyes hiány iránti szükség.

Amikor a szív még nem tud kérni

Az igazi kérés nem szép szavakból áll. Nem az számít, amit a száj kimond, hanem az, ami nélkül a szív nem tud élni. Ismételgethetjük, hogy szeretővé, önzetlenné és a Teremtőhöz közelivé akarunk válni, miközben egy halkabb hang azt kérdezi bennünk: „Mit nyerek én ezzel?”

Ennek az ellentmondásnak a felismerése mélyen elkeserítő lehet. Hamisnak, megosztottnak vagy spirituálisan méltatlannak érezhetjük magunkat. Ez a felismerés azonban nem kudarc. Ez az őszinteség kezdete.

Nem tudunk erővel valódi vágyakozást előállítani. Nem parancsolhatjuk meg a szívnek, hogy becsülje azt, amit még nem tart értékesnek. És olyan életmódra sem tudunk teljes szívvel vágyakozni, amelyet soha nem tapasztaltunk meg. Legfeljebb felismerhetjük, hogy jelenlegi vágyaink túl szűkek, és segítséget kérhetünk.

Legőszintébb imánk ezért talán így hangzik:

„Teremtő, még nem arra vágyom, ami helyes. Értem, hogy arra kellene vágynom, de ez a megértés még nem ért el a szívemig. Add meg nekem azt a vágyat, amelyet egyedül nem tudok megteremteni. Taníts meg arra, hogy szükségem legyen arra, ami közelebb von Hozzád.”

Ebben az imában nincs színlelés. Nem tulajdonít magának olyan tisztaságot, amelyet még nem értünk el. A kapcsolatba a valós állapotunkat visszük bele: zavarodottságunkat, ellenállásunkat, önző számításainkat, halvány reményünket és azt, hogy képtelenek vagyunk önmagunkat megváltoztatni.

Van valami mélységesen bensőséges az ilyen őszinteségben. Többé nem önmagunk megszépített változatát mutatjuk a Teremtőnek. Úgy jövünk, ahogy vagyunk.

Még az ima is ajándék

A spirituális életet gyakran emberi erőfeszítések sorozataként képzeljük el: először kialakítjuk a helyes vágyat, aztán kérünk, végül pedig a Teremtő válaszol. De mi van akkor, ha a vágy első rezdülése, a nyugtalanság, amely keresésre indít, sőt még az ima szavai is már a válasz részei?

A Teremtő nem az út végén vár. Jelen van a felszínes élettel szembeni első elégedetlenségben. Jelen van azokban a kérdésekben, amelyeket nem tudunk elhallgattatni. Jelen van az önmagunkkal való törődés miatti szégyenünkben és abban az egyre erősödő kívánságunkban, hogy képessé váljunk az igazi szeretetre.

A Teremtő iránti vágyakozás a Teremtővel kezdődik.

Ez nem teszi értelmetlenné a részvételünket. A mi szerepünk az, hogy észrevegyük, mi történik bennünk, őszintévé váljunk ezzel kapcsolatban, és újra meg újra a forrása felé forduljunk. Nem parancsolhatjuk meg a szívnek, hogy változzon át, de a szívet – újra és újra – odavihetjük Ahhoz, aki képes átalakítani.

Néha vágyakozással közeledünk. Néha kétellyel. Olykor hálával, máskor haraggal vagy érzéketlenséggel. Az a fontos, hogy ne bújjunk csiszolt mondatok mögé. Egy élő kapcsolatban mindennek helye lehet, feltéve, hogy őszinte.

„Ezt érzem. Ezt nem tudom érezni. Ezt akarom. Erre szeretnék vágyni. Kérlek, munkálkodj a kettő közötti távolságban.”

Ez a távolság nem üres. Éppen ott kezdődik a mélyebb kapcsolat.

Miért számítanak az ismétlődő kudarcok

A helyes spirituális vágyakozás kialakítására tett erőfeszítés megalázónak tűnhet. Elhatározásokat teszünk, majd megfeledkezünk róluk. Egy felismerés pillanata megérint bennünket, aztán gyorsan visszatérünk megszokott gondjainkhoz. Szeretni akarunk, mégis tovább számolgatunk. Emlékezni akarunk a Teremtőre, mégis számtalan kisebb követelés köt le bennünket.

Úgy tűnhet, ezek a kudarcok azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem haladunk. Valójában azonban fokozatosan feltárnak valami lényegeset: ezt az átalakulást egyedül nem tudjuk véghez vinni.

Az ember ezt értelemmel egy pillanat alatt felfoghatja, de a szív lassan tanulja meg. Minden őszinte próbálkozás az ellenállás egy újabb rétegét tárja fel. Minden csalódás gyengíti az önmagunkra utaltság illúzióját. Végül a segítségkérés egyre kevésbé lesz elméleti, és egyre inkább szükségszerű.

Nagy különbség van aközött, hogy azt mondjuk: „Tudom, hogy szükségem van a Teremtőre”, és aközött, hogy bensőnkben így kiáltunk: „Nélküled még arra az életre sem tudok vágyni, amelyre teremtettél.”

A második kijelentés tapasztalatból születik.

Sikertelen erőfeszítéseink ezért nem vesznek kárba. Elmélyítik a hiányt. A kölcsönvett gondolatokat személyes igazsággá alakítják. Feltárják, hogy a legnagyobb ajándék nem egy kellemes spirituális érzés, hanem egy új szív – olyan szív, amely a szeretetben, a kapcsolódásban és a hozzájárulásban talál örömöt, nem pedig az önmagával való szüntelen törődésben.

Amikor az erőfeszítés örömmé válik

Amíg az adást veszteségnek érezzük, a spirituális erőfeszítés nehéznek tűnik. Számolgatjuk, miről mondunk le, és azon tűnődünk, mit kapunk majd cserébe. Ha azonban a Teremtő valódi vágyat ad nekünk a szeretetre és a hozzájárulásra, ugyanazok a tettek egészen más érzést keltenek.

Gondoljunk valakire, aki egy szeretett személyről gondoskodik. Az erőfeszítés lehet jelentős, a szeretet mégis megváltoztatja a jelentését. Ami máskülönben munkának érződne, kiváltsággá válhat. Maga a cselekedet lesz jutalmazó, mert azt fejezi ki, amire a szív a leginkább vágyik.

Ez a belső változás központi jelentőségű. A spirituális út nem azáltal teljesedik be, hogy vég nélkül olyan tettekre kényszerítjük magunkat, amelyeket titokban neheztelve végzünk. Célja annak átalakulása, amit értékesnek tartunk, míg végül maga a közelség, a gondoskodás és a szeretet válik jutalommá.

Nemcsak arra van szükségünk, hogy a Teremtő segítsen másként cselekedni, hanem arra is, hogy új okot adjon a cselekvésre. Olyan vágyakozásra van szükségünk, amelyben a szeretet szabadságnak, nem pedig áldozatnak érződik.

Hogyan segíthet egy spirituális közösség?

Ha a helyes vágyakozást nem lehet akaraterővel létrehozni, mivel járulhat hozzá egy spirituális közösség?

Nem helyettesítheti a Teremtőt, és valódi vágyat sem ültethet közvetlenül a szívbe. Olyan légkört azonban teremthet, amelyben ezt a vágyat befogadják, megerősítik, és újra meg újra a figyelmünkbe hozzák.

Az emberekre mély hatással van, hogy a környezetük mit tart értékesnek. Amiről mások melegséggel beszélnek, azt fontosnak kezdjük érezni. Amit könnyedén kezelnek, annak fokozatosan csökken a súlya. Ettől a hatástól senki sem teljesen független.

Az egészséges spirituális közösség ezért őrzi a belső keresés fontosságát. Tagjai emlékeztetik egymást arra, hogy az élet a személyes kényelemnél magasabb cél felé is irányulhat. A szeretetről, felelősségről, őszinteségről és a Teremtő közelségéről nem jelszavakként beszélnek, hanem közös törekvésként.

Még ha az egyénekben nincs is erős vágyakozás, kifejezhetik iránta a tiszteletüket. Ez nem képmutatás, ha mindenki érti a célt. Olyan, mint életben tartani egy kis lángot, amíg fel nem lobban. Aki ma üresnek érzi magát, erőt meríthet valaki más lelkesedéséből. Holnap talán felcserélődnek a szerepek.

Egy ilyen közösség több lényeges módon is segíthet.

Szem előtt tarthatja a célt, amikor azt a mindennapi élet maga alá temeti. Bátorságot adhat az embernek ahhoz, hogy szégyen nélkül beismerje belső ürességét. Természetessé teheti, hogy a spirituális vágy hol erősödik, hol gyengül. A versengést kölcsönös felelősséggel válthatja fel. A legfontosabb pedig, hogy mindenkit arra emlékeztethet: a Teremtő felé forduljon, ahelyett hogy magától a közösségtől várná a végső választ.

Ezért lehet különösen káros a megvetés és a közöny. Egy lekicsinylő szó kiolthatja a törékeny ébredést abban, aki már amúgy is küzd. Az őszinte bátorítás viszont felébreszthet egy elveszettnek hitt vágyakozást.

A spirituális közösségnek nincs szüksége arra, hogy tagjai úgy tegyenek, mintha már szeretővé vagy önzetlenné váltak volna. Azt kéri tőlük, hogy támogassák az ilyenné válás fontosságát. Őszintén mondhatják: „Még nem tartunk ott, de ez fontos nekünk. Ne hagyjuk el.”

Az őszinte vágyakozás közössége

A leghasznosabb spirituális környezet se nem színpadias, se nem komor. Nem jutalmazza a hatásos nyelvezetet, az áhítat nyilvános megmutatását vagy a spirituális teljesítményre vonatkozó állításokat. Az őszinteséget, az állhatatosságot és a kölcsönös gondoskodást értékeli.

Tagjai nem múló érzelmi állapotok alapján mérik egymást. Megértik, hogy aki spirituálisan üresnek érzi magát, talán egy mélyreható új kezdet előtt áll. Segítenek egymásnak abban, hogy az ürességet kétségbeesés helyett kéréssé alakítsák.

Egy ilyen közösség minden állapotot finoman a Teremtővel való kapcsolat felé irányít:

„Amikor ihletet érzel, fordulj Hozzá hálával.
Amikor távolinak érzed magad, vidd elé a távolságot.
Amikor nem tudsz imádkozni, kérd az imádkozás képességét.
Amikor nem arra vágysz, ami helyes, kérd, hogy megkapd a helyes vágyat.”

Így egyetlen állapot sem marad ki az útból. Még a spirituális érzéketlenség is a kapcsolódás anyagává válhat, ha őszintén felismerjük és felfelé ajánljuk.

A leglényegesebb kérés

Általában azért imádkozunk, amiről azt hisszük, hogy jobbá teszi az életet: egészségért, biztonságért, békéért, szeretetért, megértésért vagy a fájdalomtól való enyhülésért. Ezek mélyen emberi kérések, és nem kell megvetnünk őket. Mögöttük azonban egy alapvetőbb ima rejlik: a kérés egy olyan szívért, amely tudja, mire érdemes igazán vágyakozni.

E szív nélkül még a nagy ajándékok is üresen hagyhatnak bennünket. Ezzel a szívvel viszont még a nehézség is egy jelentőségteljes kapcsolat részévé válhat.

A leglényegesebb kérés ezért nem pusztán az, hogy „Add meg, amire szükségem van.” Hanem ez:

„Mutasd meg, mire van igazán szükségem.
Éreztesd velem a hiányát.
Adj olyan vágyakozást, amely mélyebb a kényelemre törekvő ösztönömnél.
Tégy képessé arra, hogy önmagáért vágyjak a közelségre, a szeretetre és a hozzájárulásra.
És amikor ezt nem tudom őszintén kérni, add meg nekem a kérés iránti szükséget.”

Nincs szégyen abban, ha felfedezzük, hogy még a helyes spirituális vágy is hiányzik belőlünk. Ez a felismerés megóvhat az önámítástól. Egy valódi kapcsolat küszöbéhez vezet, ahol már nem képzeljük azt, hogy saját magunkat újjáteremthetjük.

Egy olyan üres hellyel kezdünk, amelyet nem mi választottunk, és egy halvány vágyakozással, amelyet nem tudunk teljesen megmagyarázni. Mindkettőt a Teremtő elé visszük. Azt kérjük Tőle, hogy a halvány vágyakozást valódi hiánnyá, a valódi hiányt pedig új életmóddá alakítsa.

Talán valóban itt kezdődik a spirituális élet – nem akkor, amikor már a legfőbb jóra vágyunk, hanem amikor végre megértjük, hogy még ezt a vágyat is ajándékba kell kapnunk.