Valóban akarod a spiritualitást?

„….. Miért látjuk azt, hogy sok ember oly szorgalmasan dolgozik az anyagi világért, még életveszélyes helyeken is, a spiritualitásban viszont mindenki nagyon gondosan megvizsgálja önmagát? Sőt, az anyagi világban az ember akkor is képes erőfeszítést tenni, ha munkájáért nem kap nagy jutalmat. A spiritualitásban azonban nem hajlandó dolgozni, hacsak nem tudja biztosan, hogy munkájáért jó jutalmat fog kapni…”

Baal HaSulam: Shamati 201. – Spiritualitás és anyagiság

Azt mondjuk, spiritualitást akarunk.

Vágyakozva mondjuk ezt. A végtelen Fény, a tökéletes megértés, a szenvedéstől való szabadság és egy olyan szeretet valóságát képzeljük el, amely soha nem hagy el bennünket. Elképzeljük, hogy a létezés rejtett ajtói feltárulnak, és minden bizonytalanság szertefoszlik. Elképzeljük, hogy olyan élvezet tölt el bennünket, amely nagyobb mindannál, amit ez a világ kínálhat.

De vajon ez spiritualitás – vagy csupán az ego álma egy nagyobb jutalomról?

A kapni akarás végtelenül találékony. Amikor a világi élvezetek már nem elégítik ki, nem feltétlenül mond le az uralmáról. Lehet, hogy egyszerűen az ég felé fordul, és még többet kér. Az anyagi ábrándokat spirituális ábrándokra cseréli. Ahelyett, hogy ezt a világot akarná elnyelni, arról kezd álmodni, hogy elnyeli az eljövendő világot.

Ezt nevezi spiritualitásnak.

A spiritualitás azonban nem nagyobb élvezet, amelyet ugyanannak a régi énnek kínálnak fel. Nem rendkívüli érzés, amely hozzáadódik a megszokott „énhez”. Nem az ego kitágítása, megdicsőítése vagy örök megőrzése.

A spiritualitás ott kezdődik, ahol ennek az „énnek” az uralma véget ér.

Mit akarunk valójában?

Az ember megmagyarázhatatlan ürességet érezhet. Az étel, az intimitás, a pénz, a megbecsülés, a tudás, a teljesítmény és az elismerés mind megőrizheti vonzerejét, mégsem tudja egyik sem elnémítani a szívben ébredő mélyebb kérdést.

Valami a látható világon túlról hív.

Eleinte ezt a hívást az egyetlen nyelven értelmezzük, amelyet ismerünk: a befogadás nyelvén. Azt képzeljük, hogy a spiritualitás bizonyára a mérhetetlen beteljesülés rejtett forrása. Többet akarunk érezni, többet akarunk érteni, többet akarunk birtokolni, és hatalmasabbá akarunk válni. Bizonyosságot akarunk. Azt akarjuk, hogy a világegyetem feltárja előttünk a titkait. Azt akarjuk, hogy a Teremtő töltse be azt az ürességet, amelyet a hétköznapi élet nem tudott kielégíteni.

Ez a vágy természetes. Senki sem az egón túl kezdi. Az őszinteség azonban megköveteli, hogy valódi nevén nevezzük: még nem magát a spiritualitást akarjuk. Nagyobb élvezeteket akarunk azoknál, amelyeket korábban megtapasztaltunk.

A spiritualitás egészen más.

Az az állapot, amelyben a vágyam már nem kizárólag önmagáért él. Az „énem” megszűnik minden számítás középpontjában állni. A vágyam belép a másik ember vágyába, érzi azt, szolgálja azt, és annak beteljesítéséért dolgozik. Az én fizikailag nem törlődik el, ám egoista önkényuralma semmissé válik.

Ezt nevezzük adásnak.

Valóban ezt akarjuk?

Elmondhatjuk-e, hogy azért szenvedünk, mert még nem tudjuk minden vágyunkat másoknak és a Teremtőnek szentelni? Megszakad-e ettől a szívünk? Vagy egy pillanatra gondolunk rá, aztán könnyedén visszatérünk megszokott gondjainkhoz?

A kérdés azért fájdalmas, mert lehántja a költőiséget, és szembesít bennünket tényleges vágyunkkal.

A spiritualitást nem érthetjük meg, mielőtt el nem érjük

Meg akarjuk érteni a spiritualitást, mielőtt beleegyeznénk, hogy belépjünk abba. Világos magyarázatot, vonzó képet és garanciát kérünk arra, hogy a cél megéri majd az árát.

Az alacsonyabb fokozat azonban jelenlegi értelmével nem képes magába foglalni a magasabb fokozatot.

A hétköznapi vizsgálódás során egy tárgyat beemelünk az értelmünkbe. Elemezzük, részekre bontjuk, összevetjük korábbi tudásunkkal, és elhelyezzük meglévő tudatunkban. Úgy érezzük, hogy a megértés azt jelenti: megragadunk valamit, és az elme fennhatósága alá vonjuk.

Ez a megközelítés a spiritualitásban kudarcot vall.

A magasabb fokozat nem csupán nagyobb a jelenleginél, hanem minőségében ellentétes vele. A jelenlegi értelem a befogadás szerint számol; a magasabb értelem az adás szerint. Ami az alacsonyabb fokozatról nézve értékesnek tűnik, a magasabbról nézve értéktelen lehet. Ami az ego számára veszteségnek látszik, éppen az lehet a spirituális élet kapuja.

Hogyan értékelhetné az alacsonyabb fokozat azt a valóságot, amely olyan szándékra épül, amellyel ő maga nem rendelkezik?

Sehogy.

Nem érthetjük meg az adást, amíg mindent a személyes haszon mércéjével mérünk. Nem foghatjuk fel az önmagunk semmissé tételét, miközben azt követeljük, hogy továbbra is az ego legyen a bíró. Nem érzékelhetjük a magasabb fokozatot úgy, hogy megpróbáljuk az alacsonyabb fokozat edényeibe préselni.

Az új valósághoz új edények kellenek.

Előbb az edény, azután a megértés

A spirituális rendet ezek a szavak fejezik ki: „Megtesszük, és meghalljuk.”

A „megtesszük” azt jelenti, hogy még azelőtt beleegyezünk a korrekció munkájába, mielőtt megértenénk azt a spirituális valóságot, amelyet a korrekció feltár majd. Azt jelenti, hogy a jelenlegi ego ítélete fölött teszünk erőfeszítést – nem azért, mert elutasítjuk az értelmet, hanem mert jelenlegi értelmünk teljes egészében az önmagunkért való befogadásra épül.

A „meghalljuk” azt jelenti, hogy miután az edények kijavultak, lehetővé válik a valódi érzékelés. A „hallás” nem információgyűjtés, hanem belső elérés az adás tulajdonságaiban.

E tulajdonságok megszerzése előtt magyarázatok ezreit hallhatjuk, mégis kívül maradhatunk azon a valóságon, amelyet leírnak. A szavak bejutnak az értelembe, de a spirituális jelentés elérhetetlen marad. Olyanok vagyunk, mint aki vizet kér anélkül, hogy tudná, mi a víz, miközben titokban olyan édes italra számít, amely megfelel a már ismert ízlésének.

A korrekció nem azt adja az egónak, amit elképzelt. Olyasmit ad, amit az ego nem is tudott volna kérni: szabadságot az ego saját uralma alól.

Ez szinte árulásnak tűnhet. Beteljesülést várva teszünk erőfeszítést, és csak később fedezzük fel, hogy a folyamat fokozatosan eltörli a sóvárgásunkat, hogy mind ezt a világot, mind az eljövendőt birtokoljuk. Azzal a vággyal közeledünk, hogy mindent megkapjunk, a korrigáló erő pedig tanítani kezd bennünket arra, hogyan adjunk oda mindent.

Még sincs megtévesztés. Ahogy a szívben lévő pont növekszik, új önazonosság születik bennünk. A kapni akarást úgy kezdjük látni, mint ami bennünk működik, nem pedig úgy, mint lényünk egészét. A szívben lévő pontból szemlélhetjük az egót, megítélhetjük követeléseit, és végül vágyhatunk a korrekciójára.

Végül mi magunk kiáltunk azért az átalakulásért, amely valaha lehetetlennek tűnt.

A régi forma halála

Minden magasabb fokozatra való felemelkedés megköveteli a jelenlegi forma feladását.

A földbe vetett mag nem úgy válik hajtássá, hogy tökéletesen megőrzi önmagát. Külső formája széthullik. Megpuhul, lebomlik, és úgy tűnik, elveszíti önmagát. Csak akkor kezd előtörni a benne rejlő új élet, amikor a korábbi forma már nem tud tovább fennmaradni.

Így van ez a spirituális születéssel is.

Az ego hall az önmaga semmissé tételéről, és megsemmisülést képzel maga elé. Attól fél, hogy ha lemond az irányításról, semmi sem marad. Még nem tudhatja, hogy amit „önmagamnak” nevez, csupán a vágyak és szándékok jelenlegi elrendeződése. Nem látja az ezen az elrendeződésen túl várakozó új ént – azt az ént, amely képes a kapcsolódásra, a szeretetre és az egész életében való tudatos részvételre.

Ahhoz, hogy belépjünk a következő fokozatba, a jelenlegi fokozatnak bele kell egyeznie, hogy eltemessék.

Értelme nem maradhat mindenek felett álló. Sikerről alkotott meghatározásai nem maradhatnak feltétlen érvényűek. A spiritualitásról alkotott képe nem maradhat sértetlen. Még azokat a dolgokat is, amelyeket jelenleg szentnek tekint, talán újra meg kell vizsgálnia egy magasabb szándék szemszögéből.

Ez nem öncélú pusztítás, hanem a születéshez szükséges lebomlás.

A mag nem ismeri a hajtás alakját. Nem tud leveleket, ágakat, virágokat vagy gyümölcsöt elképzelni. Nincs képe a benne várakozó életről. Csupán jövőbeli állapotának néma lenyomatát hordozza, és válaszol a rá ható erőkre.

Mi is megkapjuk a következő fokozat halvány érzetét – a Körülölelő Fény benyomását. Ez érkezhet vágyakozásként, nyugtalanságként, szégyenként, vonzásként vagy egy még láthatatlan valóság finom rezdüléseként. Ez a benyomás elég ahhoz, hogy összehasonlítást ébresszen. Távoli jóságának hátterében feltárulnak jelenlegi állapotunk korlátai.

Nem kell látnunk az egész utat. Arra van szükségünk, hogy készek legyünk megváltozni.

A rossz feltárulása meghívás

A rossz felismerése nem azt jelenti, hogy értelmünkkel egyetértünk abban: az egoizmus rossz. Azt jelenti, hogy a jelenlegi életformát elviselhetetlennek érezzük, mert elválaszt bennünket az adástól, a kapcsolódástól és a Teremtőtől.

Eleinte ez a felismerés talán nem nemes. Lehet, hogy az ember egyszerűen borzalmasan érzi magát. Még nem a következő fokozatot akarja, csupán menekülni szeretne a jelenlegiből. Megbánhatja, hogy elkezdte a keresést, neheztelhet az egész folyamatra, és visszavágyhat egy egyszerűbb életbe.

Ez is az úthoz tartozik.

A fájdalom leleplezi, hogy a jelenlegi vágy képtelen kielégíteni önmagát. Azután fokozatosan megjelenik egy magasabb állapot benyomása. Az ember összehasonlítani kezd. A kérdés így változik meg: „Hogyan szüntethetem meg a szenvedésemet?” helyett „Minek kell megváltoznia bennem?”

A korrekció iránti valódi kérés csak akkor születik meg, amikor belátjuk, hogy a külső körülmények átrendezése nem oldja meg az alapvető problémát. A nehézség nem pusztán az, hogy a világ nem teljesíti be az egót. A nehézség az, hogy az ego szándéka önmagunkba zár bennünket.

A rossz felismerése ezért nem öngyűlölet. Maga a vágy a teremtés anyaga. A rossz az egoista használatában rejlik – abban a szándékban, hogy mindent kizárólag önmagunk számára fogadjunk be.

A vágyat nem kell elpusztítani. Át kell alakítani.

A növekvő ego paradoxona

Minél tovább halad valaki, annál több vágy tárul fel. Ez visszafelé haladásnak tűnhet. Azt várnánk, hogy a spirituális fejlődés kisebbé, csendesebbé és könnyebben kezelhetővé teszi az egót. Ehelyett mélyebb követelések, számítások, neheztelések és becsvágyak emelkednek a felszínre.

Egy hajtás azonban nagyobb kapni akarást tartalmaz, mint egy mag.

A növekedéshez több vágy kell, nem kevesebb. A nagyobb spirituális edényhez erősebb anyagra van szükség. Ezért az egoizmus növekszik, láthatóvá válik, bizonyos mértékig kijavul, majd ismét növekszik. Minden új fokozat egy mélyebb réteget tár fel, amellyel korábban még nem lehetett dolgozni.

Paradox módon egy nagyobb ego segíthet kilépnünk egy kisebb egoista állapotból. Az új vágy nem hajlandó megelégedni a tegnapi válaszokkal. Kimozdít a belenyugvásból, leleplezi annak elégtelenségét, amit elértünk, és megadja a következő felemelkedéshez szükséges energiát.

Az akadály és a haladás anyaga ugyanaz a vágy.

Ezért a spirituális fejlődés nem ítélhető meg abból, hogy egyre tisztábbnak érezzük-e magunkat. A haladást gyakran nagyobb tisztátalanság feltárulásaként éljük meg. A sötét szobába belépő fény nem teremti a port; csupán láthatóvá teszi azt, amit korábban nem láthattunk.

A feltárulás nem ellenünk szóló ítélet. Annak bizonyítéka, hogy új korrekció vált lehetővé.

A Tóra mint élő erő

A Tóra ereje nem pusztán tudás a spirituális valóságról. Az az erő, amely kijavítja a kapni akarást.

Ha a vele való foglalkozás nem alakítja át a szándékot – ha nem indít el az önmagunkért való befogadástól az adás felé –, akkor spirituális célja még nem valósult meg. A Tórával való első valódi találkozásunk a megjavító Fénnyel való találkozás.

Előbb jön a korrekció, utána a beteljesülés.

A kijavított vágy olyan edénnyé válik, amelyben feltárulhat a spirituális valóság. Ekkor a Tóra már nem az emberen kívül álló információ. Élő eléréssé válik: a Teremtő neveivé, tulajdonságaivá és cselekedeteivé, amelyek az adás szándékán belül tárulnak fel.

A felső erőhöz két alapvetően különböző módon közelíthetünk. Kérhetjük, hogy javítson ki bennünket, vagy megpróbálhatjuk saját egoista céljainkra használni. Kereshetjük az átalakulást, vagy kereshetünk spirituális hatalmat, jutalmat, felsőbbrendűséget, védelmet és önigazolást.

Ugyanaz a felső erő iránti vágyakozás lehet szentség vagy héj (klipa), a szándéktól függően.

A döntő kérdés nem csupán az, hogy keressük-e a Teremtőt, hanem az is, hogy miért.

Azt akarjuk, hogy Ő szolgálja a mi akaratunkat, vagy azt akarjuk, hogy változtassa meg azt?

A spirituális edény a vágy fölött épül

Az élvezet természetes vágya önmagában nem spirituális edény. Ez a nyersanyag.

A spirituális edény a vágy fölé épített kapcsolat – az a szándék, amely meghatározza, hogyan használjuk a vágyat. Ezt nevezzük ernyőnek (Maszachnak) és Visszavert Fénynek.

Az ernyő nem a vágy elfojtását vagy az érzéketlenné válást jelenti. Azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy a gyönyörhöz fűződő viszonyt az automatikus önérdek irányítsa. A Visszavert Fény az a szándék, hogy befogadásunkat az adás és a kapcsolódás felé irányítsuk.

A korrekciót a Teremtő végzi el, az embernek azonban vágynia kell rá. A Fény adja az erőt, az embernek viszont hiányt kell kialakítania erre az erőre. A Teremtő hozza létre a kapni akarást, felébreszti a szívben lévő pontot, és elrendez minden állapotot; az ember tudatos viszonyulással járul hozzá ahhoz, ami történik.

Ez a viszonyulás minden.

Amikor önként csatlakozunk a fejlődés irányához, többé nem a fájdalom hajt bennünket öntudatlanul. Saját átalakulásunk társaivá válunk. Valódi kérést emelünk fel: nem azt, hogy „Töltsd be jelenlegi természetemet”, hanem azt, hogy „Adj nekem új természetet. Adj erőt ahhoz, hogy valami önmagamon túliért éljek.”

A spiritualitás ott kezdődik, ahol az elszigetelt „én” véget ér

A spiritualitás nem követeli meg a személyiség, az egyediség, az értelem vagy az érzelem eltűnését. Az egoista elszigeteltség végét követeli meg.

A hétköznapi „én” saját vágyába zárva érzi magát. Mindent, ami rajta kívül van, aszerint értékel, hogy örömöt vagy fájdalmat, előnyt vagy veszteséget hoz-e. Még a szeretet is az önmagunkért való befogadás kifinomult formájává válhat: azt szeretem, ami örömet ad, támogat, vagy megerősíti létezésemet.

A spiritualitásban a másik ember vágya ugyanolyan fontossá válik, mint a sajátunk – végül pedig fontosabbá, mint egoista számításunk. Az ember az életet már nem az elszigetelt én szűk határán belül, hanem a kapcsolódásban kezdi érezni.

Ezért önmagunk semmissé tétele nem halál. Az elkülönülés a halál. Önmagunk semmissé tétele megnyitja a zárt edényt, és lehetővé teszi, hogy részt vegyen egy nagyobb életben.

Az ego azt kérdezi: „Ha nem önmagamért élek, mi marad belőlem?”

A spiritualitás így válaszol: „Most fogod először felfedezni, ki vagy.”

Nem fogsz eltűnni. Felébredsz abból az illúzióból, hogy életed abban foglaltatik, amit megszerezhetsz és megőrizhetsz. Felfedezel egy ént, amely adás, kapcsolódás és a Teremtővel való összetapadás által létezik.

Egy valóság, amelybe be kell lépni

A spiritualitást nem lehet biztonságos távolságból csodálni. Nem egy szép eszme, amelynek az a feladata, hogy feldíszítse az ego életét. Azt követeli, hogy az érzékelés alapja teljesen felforduljon.

Arra kér, hogy a befogadástól az adás felé, a birtoklástól a részvétel felé, az irányítástól a beleegyezés felé mozduljunk; hogy a jelenlegi edényeken belüli megértés helyett teljesen új edényeket szerezzünk.

Arra kér, hogy engedjük a magot a földbe kerülni.

Arra kér, hogy maradjunk meg abban a sötétségben, amelyben a régi forma lebomlik, az új pedig még nem látható.

Arra kér, hogy jobban higgyünk a magasabb fokozat halk rezdülésének, mint a jelenlegi ego hangos követeléseinek.

Arra kér, hogy tegyük meg azt a csekély erőfeszítést, amely valóban a miénk: válasszuk azt a környezetet, amely felébreszt bennünket; keressük a megjavító Fényt; vizsgáljuk meg a szándékunkat; és őszintén kérjük a korrekciót.

Ekkor, fokról fokra, kívánatossá válik a lehetetlen. Ami egykor megsemmisülésnek tűnt, szabadságként tárul fel. Ami önmagunk elvesztésének látszott, egy határtalan életbe való belépéssé válik. Amit az ego megadásként félt, az összetapadásként, szeretetként és a Teremtő tulajdonságában való részvételként tárul fel.

Mi a spiritualitás?

Nem az, hogy a régi én többet kapjon.

Egy új én születése.

A vágy átalakulása az elkülönülés eszközéből a kapcsolódás edényévé. Az a pillanat, amikor a szív többé nem azt kérdezi, hogyan szolgálhatná őt az egész valóság, hanem azt kezdi kérdezni, hogyan szolgálhatná ő az egész valóságon átáramló életet.

Az a szándék halála, hogy csak önmagunkért éljünk – és egy határok nélküli élet első lélegzete.