Az önfeladásról, a közösségről és a spirituális születésről
Kérdés: Mit tegyek, ha alig tudom folytatni a tanulást, és úgy érzem, mintha egyszerűen kilöknének?
Válasz: Felülről megkapjuk a szív elnehezítését, a csalódottsággal és az egoista panaszokkal együtt. Lejjebb kell adnunk a követeléseinkből. Ha már a földön fekszünk, nincs hová tovább esnünk.
Ha valaki úgy dönt, hogy semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy az adakozás minőségében maradjon, akkor ebből az állapotból nem lehet kivetni. Lenullázta a Malchutját (egoista vágyait), és a Binához (az adakozáshoz) tapadt.
Olyan, mint az embrió az anyaméhben, aki beleegyezik abba, hogy a felső továbbra is azt tegyen vele, amit csak akar.
Ekkor a felső egyre nagyobb mértékben kezdi kifejleszteni benne az adakozás minőségét, egészen a spirituális születésig.
Rav Dr. Michael Laitman, felkészülés a napi kabbalaórára, 2009. október 7.
Önfeladás és spirituális növekedés
a környezet anyaméhében
Eljön egy pillanat a spirituális úton, amikor az ember kezdi megérteni, hogy a következő lépést nem lehet egyedül megtenni.
Addig azt hihetjük, hogy a spirituális fejlődés elsősorban a tudásunktól, érzékenységünktől, fegyelmünktől vagy személyes erőnktől függ. Felismeréseket gyűjtünk, vizsgáljuk belső állapotainkat, és megpróbálunk korlátaink fölé emelkedni. Végül azonban olyan határhoz érkezünk, amelyet semmilyen egyéni erőfeszítés nem képes átlépni. Az önmagáért való kapni akarás – ösztönös önérdekünk – nem tudja önmagát felemelni egy olyan valóságba, amelyet a szeretet és az adakozás irányít.
E küszöbnél az út rendkívül gyengéd és erőteljes képet tár elénk: a spirituális várandósságot.
A spirituális környezet anyaméhvé válik, annak pedig, aki be akar lépni a spirituális világba, olyanná kell válnia, mint az embrió benne.
Ez nem azt jelenti, hogy passzívvá, gyengévé vagy jelentéktelenné válunk. Az önfeladás sem a személyiség eltörlését, az egészséges szükségletek elfojtását vagy saját ítélőképességünk másoknak való átadását jelenti. A spirituális önfeladás az ego azon követelésének tudatos elengedése, hogy mindent a saját javára irányítson. Készség arra, hogy fejlődésünk irányát egy magasabb elv – a kapcsolódás, a mások iránti szeretet és az adakozás minősége – határozza meg.
Az ember nem tűnik el. Éppen ellenkezőleg: az igazi ember ekkor kezd először formát ölteni.
A spirituális élet első pontja
Minden fogantatás egy ponttal kezdődik.
A spirituális fejlődésben ez a pont az önfeladás első őszinte cselekedete: az a pillanat, amikor az ember beismeri: „Egyedül nem tudok belépni az adakozás minőségébe. Egy nagyobb edény részévé kell válnom.”
Ez az ibur, a spirituális fogantatás vagy várandósság kezdete. Az ember beviszi a szívében ébredő apró szikrát a környezetbe, és engedi, hogy az megtartsa. A „Mit kapok én ebből?” kérdés helyett azt kezdi kérdezni: „Hogyan tartozhatok a közös vágyhoz? Hogyan segíthetem, hogy megszülessen közöttünk a kapcsolat?”
A csoportot azért nevezik anyaméhnek, mert képes olyan feltételeket biztosítani, amelyeket egy még fejletlen spirituális vágy önmaga számára nem tud megteremteni. Meleget ad, amikor az egyén kihűl; fontosságot, amikor a cél elveszíti ragyogását; irányt, amikor az elme összezavarodik; és védelmet, amikor az ego el akarja húzni az embert.
Az embrió nem választ az anyjáétól különálló életet. Mindent az anyaméhen keresztül kap. Ugyanígy a spirituális embrió beleegyezik abba, hogy az út értékeit, irányát és fenntartó erejét a környezeten keresztül fogadja be.
Ezt a beleegyezést nem elég egyszer megadni. Újra és újra meg kell újítani.
A nyomás, amely növekedésre késztet
Az anyaméh a védelem helye, a spirituális várandósság azonban nem menekülés a nehézségek elől. Éppen az az erő válik az embrió növekedésének anyagává, amely azzal fenyeget, hogy kilöki az embert a spirituális környezetből.
Az ego felébred és ezt suttogja: „Nem tartozol ide. Ezek az emberek nem értenek téged. A kapcsolat mesterséges. Már elég sokáig próbálkoztál. Semmi sem történik. Menj el.”
Eleinte ez az ellenállás annak bizonyítékának tűnik, hogy valami elromlott. A spirituális várandósság tanítása azonban éppen az ellenkezője. Az ellenállás nem feltétlenül jelenti azt, hogy az anyaméh elutasított bennünket. Lehet, hogy éppen ez a fejlődéshez szükséges nyomás.
Valahányszor az egoista vágy kifelé taszítja az embert, lehetősége nyílik mélyebben belépni a kapcsolatba. Ha felülemelkedik az elutasításon – nem úgy, hogy megsemmisíti, hanem úgy, hogy megújítja betagozódását a környezetbe –, akkor maga a vágy, amely el akarta választani, a fejlődő spirituális test részévé válik.
A tegnapi elutasítás a mai kapcsolat anyagává válik.
Így növekszik az embrió. Az egoizmus új rétege jelenik meg; az ember távolságot, nehézséget, közönyt, bírálatot vagy kétségbeesést érez. Ezután a környezet segítségével visszatér a közös szándékhoz. Az ellenállást az adakozás új viszonya alá rendezi. Ami egykor kifelé taszította, azt most befogadja és átalakítja.
A spirituális növekedés tehát nem abból áll, hogy egyre inkább megszabadulunk a zavaró tényezőktől. Hanem abból, hogy megtanulunk minden zavart a mélyebb összetapadás anyagaként használni.
Az anyaméh nem távolítja el az egót. Arra tanít, hogyan viszonyuljunk hozzá helyesen.
Az önfeladás nem önmagunk eltörlése
Az önfeladás nyelve ijesztően hangozhat. Úgy tűnhet, mintha azt követelné, hogy az egyén szűnjön meg létezni. A valódi spirituális önfeladás azonban nem pusztítja el az egyéniséget. Felszabadítja azt az önszeretet rabszolgaságából.
Az ember nem törli el egyedi tulajdonságait, tehetségét, vérmérsékletét vagy felelősségét. Senki más nem foglalhatja el a helyünket a közös lélekben. Sajátos korrekciónkat senki nem végezheti el helyettünk. A környezet nem tesz mindenkit egyformává; különböző embereket kapcsol össze egyetlen élő testté.
A test egy sejtje nem válik haszontalanná azért, mert az egészet szolgálja. Éppen szolgálata teszi lehetővé, hogy egyedisége beteljesedjen. A testtől elszakítva a sejt elveszíti célját és életét is. A testbe foglalva pótolhatatlanná válik.
Ugyanígy az önfeladás azt jelenti, hogy elengedem azt a követelést, hogy az egész engem szolgáljon, és így felfedezhetem, miként szolgálhatom én az egész életét.
Ezért az alázatnak és a felelősségnek együtt kell növekednie. Ha az önfeladás közönyössé, hangtalanná vagy felelőtlenné tesz valakit, akkor félreértette azt. A spirituális önfeladás érzékenyebbé tesz bennünket arra, hogyan hatunk másokra. Kezdjük érezni, hogy még egy rövid belső visszahúzódás is befolyásolja a közös légkört, miközben minden visszatérési erőfeszítés mindenkit megerősít.
A spiritualitásban nincs magánszámla. Egyetlen edényként lépünk be.
A környezet mint élő anya
A spirituális környezet nem pusztán hasonló eszméket valló emberek összejövetele. Csak akkor válik anyaméhhé, ha tagjai olyan légkört teremtenek, amely mindenkit újra és újra visszavezet a célhoz.
Ez a légkör szavak nélkül azt mondja:
„Nem vagy egyedül a zavarodottságodban.
Kétségbeesésed nem tesz méltatlanná.
Gyengeségedet megtarthatja közös erőnk.
Térj vissza. Ha ezerszer tértél is vissza, térj vissza még egyszer.”
A környezet tagjainak nem kell spirituálisan tökéletesnek lenniük. Az anyaméh nem azért működik, mert minden egyes sejtje önállóan érti a fejlődés teljes folyamatát, hanem azért, mert valamennyi rendszere együtt dolgozik az élet fenntartásán.
Ugyanígy a környezet akkor válik spirituális értelemben anyává, amikor mindenki egy kevés gondoskodással fordul a többiek felé. Az egyik ember vágyakozást hoz, a másik állhatatosságot, a harmadik örömöt, a negyedik komolyságot, az ötödik imát. Ami egyenként lehetetlen, az egymásba foglalódásuk révén lehetségessé válik.
Lehet, hogy valakiben csak parányi szikrája él a mások iránti szeretetnek. Egyedül ez a szikra könnyen kialszik. Ha azonban sok ilyen szikra egyesül, közös tűzzé válnak. Mindenki a környezetből kapja meg azt az erőt, amely egyénileg hiányzik belőle.
Ennek feltétele a kölcsönös önfeladás: mindenkinek készen kell állnia arra, hogy helyet adjon a többieknek.
Kétségbeesés a bejáratnál
A spirituális születéshez való közeledést gyakran nem magabiztosság, hanem kétségbeesés kíséri.
Az ember kapcsolódni próbál, és elutasítást tapasztal. Imádkozni próbál, és nem érez választ. Szeretetet próbál ébreszteni, és hideg szívre talál. Minél több erőfeszítést tesz, annál fájdalmasabbnak tűnhet a látszólagos távolság.
Ennek a kétségbeesésnek célja van. Fokozatosan feltárja, hogy a spirituális életet nem hozhatja létre az ego értelme vagy ereje. Az embernek valódi segítségszükséglethez kell eljutnia – olyan szükséghez, amely mélyebb az udvarias kérésnél és őszintébb a spirituális lelkesedésnél.
A kabbala bölcsessége egy irgalmas törvényt ír le: amit az értelem nem tud véghez vinni, azt az idő elvégzi. Minden erőfeszítés számít. Minden visszatérés egy elszakadás után, minden próbálkozás, hogy a barátokra gondoljunk, minden pillanat, amikor az ember a közöny fölé emelkedik és újra belép a közös irányba, felhalmozódik.
Egy fillér újabb fillérhez adódik, míg nagy összeggé nem válnak.
Semmi sem vész el.
Nem tudjuk, melyik erőfeszítés tölti ki a mértéket. Az utolsó próbálkozás talán semmiben sem különbözik az azt megelőző több száztól. Az ember nem jelentheti be előre: „Most használom fel az utolsó erőmet.” Amikor azonban összegyűlt a szükséges vágy – amikor minden kilépés, visszatérés, könny, csalódás és megújulás teljes edényt formált –, a zárt ajtó kinyílik.
Ami ismételt elutasításnak tűnt, előkészületként tárul fel. A távolság fájdalma a jövőbeli összetapadás mélységévé válik.
A teljes ima
Az önfeladás végül imává válik.
Kezdetben az ember talán azért akarja feladni az egót, mert ez békét, elérést vagy spirituális élvezetet ígér. A kérés azonban fokozatosan teljessé válik: „Add meg nekem a vágyat, hogy úgy tartozzam az adakozáshoz, hogy közben semmit se tartsak vissza titokban magamnak. Segíts, hogy a közös lélek életét előbbre valónak tartsam egóm uralmánál.”
Ezt nevezik teljes imának – nem azért, mert az ember szép szavakat mond, hanem mert az ellentmondás megérett. A szív érti, mit kellene akarnia, mégis felfedezi, hogy valójában nem akarja. Az ember meglátja, hogy még az önfeladás iránti vágyat is egy magasabb erőtől kell megkapnia.
Ez a felismerés nem kudarc. Ez a hiteles függés kezdete, olyan, mint az embrió függése az anyjától.
Az ima nem a spirituális valóság törvényeinek megváltoztatására irányul. Nem követelhetünk feltárulást, miközben megtagadjuk annak a kapcsolódási edénynek az előkészítését, amelyben a feltárulás megtörténhet. A spirituális törvények olyan szilárdak, mint a gravitáció: ahol létrejön a formaazonosság az adakozással, ott a spirituális fény feltárulhat.
Imánk ezért a megváltozásunkra irányuló kérés: váljunk képessé a kapcsolódásra, sajátítsuk el az adakozás szándékát, és helyesen válaszoljunk minden kapott állapotra.
Könnyek a kapunál
Vannak a kétségbeesésnek és vannak az örömnek könnyei. Mindkettő megjelenhet ezen az úton.
Néha az ember önsajnálatában sír, elborítja a távolság és a tehetetlenség. Máskor azért fakadnak könnyek, mert a szív olyasmit érintett meg, ami túl nagy ahhoz, hogy magába fogadja. A fájdalom és a fény túlcsordul az érzékelés megszokott edényein.
Ezek a könnyek kapuvá válhatnak.
Elmossák azt az illúziót, hogy a spirituális fejlődés pusztán intellektuális gyakorlat. Feltárják a magyarázatok mögötti lecsupaszított embert – azt, aki szeretni vágyik, de nem tud; aki kapcsolatban akar maradni, mégis újra meg újra eltávolodik; aki érzi, hogy az élet mérhetetlen célt rejt, de még nem képes megtartani azt.
Amikor ezt a sebezhetőséget bevisszük a környezetbe, ahelyett hogy önmagunkba fordítanánk önelmerülésként, a kapcsolódás forrásává válik. Könnyeim megszűnnek csupán az enyémek lenni. Belépnek a közös szükségbe, a közös szükség pedig imaként emelkedik fel.
A fő cselekvés a szívben történik
Az összejövetelek, énekek, étkezések, ölelések, a tanulás és a közös fizikai cselekvések erőteljes egységérzést ébreszthetnek. Értékesek, mert az embernek kézzelfogható emlékeztetőkre van szüksége egy belső valóságról.
A lényegi cselekvés azonban a szívben történik.
Az ember állhat ezrek között, belül mégis külön maradhat. Másvalaki egyedül ülhet, fizikailag távol a csoporttól, mégis részt vehet a közös erőfeszítésben azzal az intenzív vággyal, hogy annak részévé váljon. A fizikai közelség segíthet, a spirituális távolságot azonban a szándék méri.
A kérdés nem csupán az, hogy együtt vagyunk-e egy helyen. Hanem az, hogy megpróbálunk-e egyetlen vágyat formálni, amelyben a szeretet és az adakozás minősége lakozhat.
Ezért minden külső cselekvésnek befelé kell vezetnie. Az ének lágyítsa meg a szív határait. Az étkezés emlékeztessen arra, hogy azért fogadjuk be az életet, hogy fenntartsuk a közös munkát. Az ölelés fejezze ki a vágyat, hogy az elutasítás fölé emelkedjünk. A tanulás adjon nyelvet és irányt az egység iránti vágyakozásnak.
Belső szándék nélkül bejárhatjuk az egész világot, és érintetlenek maradhatunk. A helyes szándékkal még egy csendes szoba is hatalmas spirituális munka helyszínévé válhat.
A születés mindenkié
Az embrió nem csupán önmagáért születik. Fejlődése az őt hordozó egész testhez tartozik.
Ugyanígy a spirituális elérés sem magántulajdon. A csoport, a tágabb emberi család és a közös lélekbe foglalt valamennyi vágy részt vesz a születésben. Minden ember egyformán fontos, mert a spirituális teljesség nem osztható fel eldobható részekre.
Ez a kölcsönös függés eleinte nyomásnak tűnhet. Többé nem engedhetek szabadon minden belső visszahúzódásnak úgy, mintha csak engem érintene. Ugyanez a törvény azonban mélységes vigasz is: spirituális életem nem kizárólag egyéni erőmtől függ.
Amikor nem tudom megtartani a szándékot, mások megtarthatják helyettem. Amikor valaki elesik, gondoskodásom segíthet hordozni őt. Felváltva vagyunk azok, akiket megtartanak, és azok, akik segítenek megtartani. A gondoskodás e körforgásában válik a környezet anyává.
Itt éri el az önfeladás a legszebb jelentését. Nem azért válok kicsivé, mert értéktelen vagyok, hanem mert bele akarok férni a közös lélek ölelésébe. Lehalkítom az önmagammal való törődés zaját, hogy meghallhassam mások vágyát. Feladom képzelt függetlenségemet, és mélyebb szabadságot fedezek fel – a szeretet szabadságát.
A spirituális születés nem akkor kezdődik, amikor erősnek érezzük magunkat. Akkor kezdődik, amikor készek vagyunk engedni, hogy a kapcsolat hordozzon, tápláljon és formáljon bennünket.
Az ego ismét kifelé taszít majd. A szív ismét kihűl. Az út ismét üresnek látszik. Most azonban felismerhetjük ezeket a pillanatokat a fejlődés összehúzódásaiként. Visszatérünk az anyaméhhez, a barátokhoz, a közös szándékhoz és az imához, hogy a szeretet ereje bevégezze azt, amit mi magunk nem tudunk.
Még egyszer visszatérünk – aztán még egyszer.
Míg mindezek a visszatérések új testté nem válnak.
Míg a közöttünk lévő, egykor távolsággal telt tér jelenléttel nem telik meg.
Míg a spirituális környezet anyaméhéből meg nem születik egy ember.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás