„A teremtés két oldalt, két tulajdonságot igényel, amelyek nélkül nem tudja megkülönböztetni magát a Teremtőtől. Csak azt érzékeli, ami önmagán belül létezik, ezért nincs Teremtő a teremtésen kívül. Csak az első aktus, a teremtés a semmiből, volt látszólag külső, az örök, tökéletes lényegből eredő. Így tárják fel a kabbalisták ezt az üzenetet: az adás tulajdonsága megteremtette a teremtés fekete pontját, valami olyat, ami önmagán kívüli. Minden ezt követő cselekvés a teremtésen belül, magában abban a pontban zajlik. Benne kezd terjedni a fény; az adás tulajdonsága kezd megnyilvánulni, és ehhez képest a teremtés megismeri önmagát, érzékeli a kapás és az adás közötti különbséget. Miután felismerte természetét, a teremtmény természetszerűleg mérhetetlen vágyat érez a javítás, a maximális egyenlőség és az eredeti adás tulajdonságához való hasonulás elérése iránt. E folyamat egy része kényszerűen zajlik. Két egymással szemben ható ellentétes tulajdonság a világok leszállását okozza, amíg egymáshoz való viszonyuk valami különlegeset nem szül — egy közbenső tulajdonságot, semlegeset, amely nem tartozik sem a kapáshoz, sem az adáshoz, sem a Teremtő, sem a teremtmény tulajdonságához. A teremtményen belül, a tisztátalanság és a szentség között keletkezik a Klipa Noga — egy semleges rész. Ez az új valóság önállóságot ad a teremtménynek, a képességet arra, hogy kifejezze önmagát. Sőt, a teremtmény most nem csupán képes, hanem köteles eldönteni, hogy mi ő, és mihez tartozik. Ez különleges munkát igényel, mert a teremtménynek mindkét ellentétes erőt egyformán el kell fogadnia. De hogyan határozhatja meg akkor, mi a jó és mi a rossz? Ez a dilemma tükröződik bennünk; fényként és sötétségként, érzések zavarosaként, értelem feletti hitként, valamiként, ami megjelenik és elillan. Ez a középső tulajdonság gondolatainkban és vágyainkban nyilvánul meg, míg végül nem jutunk egy önálló álláspontra, hogy saját döntésünkkel kinyilvánítsuk benne a független létezésünket. Ez rendkívül nehéz. A természet arra készít fel minket, hogy önmagán kívül, a teremtésen kívül váljunk önállóvá. Ekkor mind a Teremtőt, mind a teremtményt, az egész univerzumot kívülről fogjuk szemlélni. Erre készít fel minket a két ellentétes erő. A középső tulajdonság alapján magunkba foglaljuk mind az afölött lévő szentséget, mind az alatta lévő tisztátalanságot, hogy teljes szellemi Partzufként építsük fel magunkat. Benne a Teremtő és a teremtmény eggyé olvad, mindkét erő helyes alkalmazásán keresztül, és magába foglalja az egész teremtést.” Rav Dr. Michael Laitman — Napi Kabbala lecke, 2011. március 27., „A globális nevelés elvei”
Első pillantásra úgy tűnik, az ember teljes állapotban születik.
Testtel, személyiséggel, tehetségekkel, gyengeségekkel, vágyakkal, félelmekkel, véleményekkel, ösztönökkel és megszámlálhatatlan örökölt tulajdonsággal születünk. Életünket azzal töltjük, hogy ezekkel a tulajdonságokkal azonosítjuk magunkat. Azt mondjuk: Ilyen vagyok én.
Mégis, mélyebb perspektívából nézve, ezek egyike sem alkotja az igazi embert. Ezek csupán nyers anyag. A tényleges teremtmény — az önálló lény, amelyet a teremtés szándékszik létrehozni — még nem született meg.
A Teremtő nem hozott létre egy kész teremtményt. Egy vágyat teremtett. Semmi többet. A vágy automatikusan reagál a gyönyörre és a szenvedésre. Olyan, mint egy érzékelő, amely a beteljesülést és az ürességet méri. Amikor beteljesülés érkezik, jól érzi magát. Amikor beteljesülés távozik, rosszul érzi magát.
Nincs ebben szabadság. Nincs önállóság. Nincs én. Csak reakció van. A teremtmény teljes útja ebből a szinte lehetetlen pontból indul: abból az állapotból, amelyben nincs valódi, saját azonossága.
A teremtés nagy kérdése tehát ez lesz: Hogyan válhat valami, ami csupán reagál, olyasmivé, ami megért? Hogyan válhat valami, ami csak kap, olyasmivé, ami választ? Hogyan válhat egy teremtett lény tudatossá Teremtőjével szemben, és hogyan alakíthat ki Vele önálló kapcsolatot?
A válasz abban a hosszú és fájdalmas folyamatban rejlik, amelyen keresztül a Teremtő fokozatosan felébreszti a teremtményt. Nem azzal, hogy beteljesülést ad neki. Hanem azzal, hogy megtagadja azt tőle. Nem azzal, hogy feltárja önmagát. Hanem azzal, hogy elrejti önmagát. Nem azzal, hogy kielégíti a vágyat. Hanem azzal, hogy elviselhetetlen vágyakozást teremt benne.
Minden zavar, minden csalódás, minden szorongás, minden félelem, minden tehetetlenség érzése ezt a célt szolgálja. A hétköznapi szem számára ezek az állapotok véletlenszerűnek tűnnek. A fejlődő lélek számára meghívásokká válnak. Minden megzavartatás mögött egy rejtett kérdés áll: „Ki küldi ezt?” A teremtmény fejlődése pontosan abban a pillanatban kezdődik, amikor elkezdi feltenni ezt a kérdést.
Amíg az ember az életet véletlenszerű körülményeknek, embereknek, szerencsének, politikának, gazdaságnak, egészségnek vagy személyes pszichológiának tulajdonítja, fogva marad az eredeti vágy automatikus reakcióiban. Ösztön teremtménye marad. Következmények teremtménye. Reakciók teremtménye.
Ám lassan, számtalan tapasztalaton keresztül egy másik lehetőség kezd feltünedezni. Talán egyetlen forrás áll minden mögött. Talán minden nyomás, minden hiány, minden félelem, minden csalódás szándékosan van elrendezve. Talán maga a sötétség szól. Talán maga az elrejtőzöttség tartalmaz egy üzenetet. Itt kezdődik a tudatosság.
A teremtmény elkezd valami olyat felépíteni, ami korábban nem létezett. Egy kapcsolatot. Nem a gyönyörhöz való kapcsolatot. Nem a szenvedéshez való kapcsolatot. Egy kapcsolatot Ahhoz, Aki ezeket küldi. Ez a kapcsolat a lélek születése.
A lélek nem maga a vágy. A vágy kezdettől fogva jelen volt. A lélek az a viszonyulás, amely a vágy felett fejlődik ki. A lélek a teremtmény válasza a Teremtőre.
És ezt a választ nem lehet Felülről beültetni. Fel kell építeni. Az élet újra és újra ugyanazon választás elé állítja a teremtményt. Sok okot látsz majd? Vagy egyetlen okot? Véletlenszerű események világát látod majd? Vagy egyetlen erő által irányított világot? A képen belül maradsz? Vagy a kép mögött keresed a Festőt?
Ez a küzdelem nem alkalomszerű. Ez a szellemi élet maga az anyaga. Minden leszállás ezt szolgálja. Minden emelkedés ezt szolgálja. Minden öröm ezt szolgálja. Minden szenvedés ezt szolgálja.
A Teremtő ismételten visszavonja kinyilvánult jelenlétét, hogy a teremtmény kialakíthassa saját önálló vágyakozását Iránta. Ha a Teremtő nyíltan megnyilvánulva maradna, soha nem alakulhatna ki önállóság. A teremtmény egyszerűen elveszne az Ő nagyságában. Automatikusan engedelmeskedne. Függő, passzív és tudattalan maradna.
Ezért az elrejtőzöttség a szeretet tette lesz. A távolság a nevelés tette lesz. A hiány az az eszköz, amelyen keresztül végül megszerzik az igazi jelenlétet.
A szellemi fejlődés paradoxona az, hogy minél jobban halad az ember, annál inkább felfedezi tehetetlenségét. Minden új fokon felismeri, hogy kevesebbet irányít, mint képzelte. Egyre tudatosabbá válik a Teremtőtől való függése. Gyengesége egyre nyilvánvalóbbá válik. Képtelensége egyre nyilvánvalóbbá válik. Szükséglete egyre nyilvánvalóbbá válik.
Mégis, pontosan ezen növekvő függésen keresztül születik meg az önállóság egy teljesen új formája. Az önállóság nem a Teremtőtől való elszakadásból fakad. Abból fakad, hogy választják Őt. Újra. És újra. És újra.
Minden alkalommal, amikor megjelenik a sötétség. Minden alkalommal, amikor eltűnik a megértés. Minden alkalommal, amikor összeomlik a magabiztosság. Minden alkalommal, amikor összekuszálódik a világ. A teremtmény újabb lehetőséget kap arra, hogy a Forrást válassza.
Ez az ismételt választás fokozatosan egy teljesen új lényt alakít ki. Nem olyat, aki csupán kap. Nem olyat, aki csupán reagál. Hanem olyat, aki tudatosan viszonyul. Aki igazol. Aki keres. Aki vágyakozik. Aki szeret.
Az eredeti én, amelyet ösztönös reakciók és önfenntartás épített, lassan kezd feloldódni. Egy új én jelenik meg. Egy kapcsolatból felépített én. Egy szándékból felépített én. Egy adhézióból felépített én.
És ez a folyamat az egész szellemi úton végigkísér. A teremtmény fokozatosan felfedezi, hogy valódi egyénisége nem tehetségeiben, véleményeiben, emlékeiben vagy külső jellemzőiben rejlik. Valódi egyénisége abban az egyedi kapcsolatban rejlik, amelyet a Teremtővel alakít ki. Ott, és csakis ott létezik valódi énség. Ott, és csakis ott létezik valódi szabadság. Ott, és csakis ott válik a teremtmény igazán élővé.
A teremtés célja sohasem egy tökéletesített szolga előállítása volt. Egy önálló szerető előállítása volt. Egy olyan lény, aki képes a Teremtővel szemben állni, szabadon felismerni Őt, tudatosan választani Őt, és örök kapcsolatba lépni Vele.
Ez az önálló teremtmény nem egyetlen pillanatban születik meg. Lassan formálódik minden emelkedésen és minden leszálláson, minden kinyilatkoztatáson és minden elrejtőzöttségen, minden sírásban és minden válaszban keresztül. És amikor a folyamat befejeződik, a teremtmény felfedezi, hogy minden, amit átélt — a sötétség, a zavar, a félelmek, a kétségek és a végtelen keresés — nem akadályok voltak az úton. Maga az út volt. Mert rajtuk keresztül alakított a Teremtő egy passzív vágyból önálló lelket.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás