Egy kapott kérdés: Vajon a Kabbala a zsidó nemzetet Isten választott népének tekinti?
Válaszom: A választott nép olyan emberek csoportja, akiknek lehetnek bármilyen földi tulajdonságaik vagy jellemzőik. A lényeges az, hogy létezik szívben lévő pont a szívükben – törekvés a teremtés céljára: a Teremtőhöz való ragaszkodásra a tulajdonságok egyenértékűsége által. Ennek a csoportnak éreznie kell a küldetését is: elsajátítani a korrekció módszerét, és megtanítani azt az egész világnak.
A csoportot Izraelnek nevezik (az Isra – egyenes és az El – Teremtő szavakból), mert “egyenesen a Teremtő felé” irányul – az adás és a felebaráti szeretet felé. Mindenki, aki ebben az állapotban van, Izraelnek neveztetik, és “kiválasztott”.
Mindannyian az ókori babiloni civilizációból származunk – egyetlen nemzet. Az ókori Babilonban az emberek egy része elfogadta azt a korrekciós módszert, amelyet Ábrahám mindenkinek felajánlott, és a szándékuk miatt ezt a csoportot Izraelnek nevezték.
Ma – az egész emberiség – felismeri, hogy zsákutcába jutottunk az egoista fejlődés során, amely 4500 éve, az ókori Babilon ideje óta tart. Ez a felismerés arra fog késztetni minket, hogy felülemelkedjünk az egoismusunkon, és együtt elérjük a Teremtő szintjét. Ez a Természet terve.
Akik érzik és felismerik ezt a hívást, azok feladata az, hogy vezessék az egész emberiséget, az egész Babilont. Ez teszi őket kiválasztottá. Íme, amit Baal HaSulam ír „Az Arvut (Kölcsönös Kezesség)” cikkének 19. pontjában:
Rabbi Elázár, Rabbi Simon fia, A Zohár könyvének szerzője, még tovább pontosítja ezt a fogalmat azzal, hogy nem elegendő, ha egész Izrael felelős egymásért, hanem az egész világnak bele kell tartoznia ebbe a kötelékbe… A világ korrekciójának vége akkor érkezik el, amikor a világ összes népe egyesül a Teremtőre való törekvésben. Ő ekkor megmutatkozik mindenkinek, ahogyan a bölcsek mondták: „Az Örökkévaló király lesz az egész föld felett. Azon a napon az Örökkévaló egy lesz és neve egy. És a föld megtelik az Örökkévaló ismeretével, és minden nép hozzá áramlik.”
Izrael szerepe a világgal szemben az, hogy kötelesek szellemileg emelkedni és felkészíteni az egész emberiséget, hogy elfogadja a „felebaráti szeretet” magasztos munkáját, amely eszköz, létra a teremtés céljához – a Teremtőhöz való ragaszkodáshoz.
Rav Dr. Michael Laitman, 2008. szeptember 26.
Van egy kérdés, amely végigkísérte a zsidó népet az egész történelmen át.
Miért?
Miért foglal el ez a kis nép ilyen aránytalan helyet az emberiség tudatában?
Miért szeretik és gyűlölik, csodálják és utasítják el, védik és üldözik?
Miért élt túl minden birodalmat, amely el akarta törölni?
És talán a legfontosabb:
Miért képtelen a világ közönyös maradni iránta?
A szokásos válaszok a történelemről, a politikáról, a kultúráról, a vallásról, a gazdaságról vagy a szociológiáról szólnak.
Egyikük sem éri el azonban a gyökeret.
Van valami mélyebb.
Valami, ami kezdettől fogva kíséri ezt a népet.
Valami, amit nem lehet megmagyarázni a megszokott történelmi kategóriákkal.
Mert Izrael legmélyebb értelme sohasem volt pusztán nemzeti jellegű.
Szellemi rendeltetésű volt.
Maga a név is a céljára mutat.
Izrael – Jashar-El.
Egyenesen a Teremtő felé.
Nem faj.
Nem etnikum.
Nem útlevél.
Nem kultúra.
Irány.
Hivatás.
Funkció az emberiségen belül.
Ez megdöbbentő gondolat.
Azt jelenti, hogy Izraelt nem az határozza meg, hogy valaki milyennek született.
Izraelt az határozza meg, hogy mivé hivatott válni.
Az emberi szív természete szerint tartozni akar valahova.
Azonosságot keres.
Gyökereket keres.
Otthont keres.
A szellemi azonosság azonban nem örökölhető.
Megszerezhető.
Újra és újra az élet egyetlen kérdést tesz fel:
Mi a szíved iránya?
Önmagad felé?
Vagy az élet Forrása felé?
A szétválasztódás felé?
Vagy a kapcsolódás felé?
A múlandó felé?
Vagy az örök felé?
Izrael ott kezdődik, ahol ez a kérdés egy ember létezésének középpontjává válik.
A történelem tragédiája az, hogy az emberiség legtöbbször csak a külső burkot látja.
A világ testeket lát, nemzeteket, határokat, politikát, konfliktusokat, győzelmeket és vereségeket.
A belső rendszer azonban egészen más törvények szerint működik.
Az emberiség lelke egyetlen test.
Részei csak azért látszanak különállónak, mert az összeköttetés köztük el van rejtve.
Minden gyűlölet, minden háború, minden megosztottság, minden vád végső soron ennek a megszakadt kapcsolatnak a tünete.
És ebben a megtört testben létezik egy különleges felelősség.
Nem felsőbbrendűség.
Felelősség.
A felelősség, hogy úttörője legyen a kapcsolódásnak.
A felelősség, hogy megtestesítse az egységet a megosztottság felett.
A felelősség, hogy kinyilatkoztassa: minden ember egyetlen lélek részei.
Ez a felelősség nem kiváltság.
Ez teher.
Egy szent teher.
Mert abban a pillanatban, amikor elfeledik, zavar lép be a rendszerbe.
Abban a pillanatban, amikor a belső cél eltűnik, a külső formák üresen maradnak.
Egy nép megőrizhet hagyományokat.
Megőrizhet nyelvet.
Megőrizhet rituálékat.
Megőrizhet emlékeket.
És mégis elveszítheti annak a célnak a látásmódját, amelynek létezéséért van.
A legnagyobb veszély nem az, hogy elfeledjük, kik vagyunk.
A legnagyobb veszély az, hogy elfeledjük, miért vagyunk itt.
A szellemi út ezért egy fájdalmas felismeréssel kezdődik.
A külső cselekedetek önmagukban nem gyógyíthatják meg a lelket.
A külső struktúrák önmagukban nem teremthetnek egységet.
A külső eredmények önmagukban nem tölthetik be a célunkat.
A korrekciónak magán a vágyon belül kell megtörténnie.
A szándékban.
A szívben.
Az emberiség nem azért szenved, mert hiányzik a technológia.
Nem azért, mert hiányzik az információ.
Nem azért, mert hiányzik az erő.
Az emberiség azért szenved, mert hiányzik a kapcsolódás.
A kapcsolódást nem lehet törvénybe iktatni.
Nem lehet kikényszeríteni.
Fel kell építeni.
Szívről szívre.
Kapcsolatról kapcsolatra.
Az önérdek feletti emelkedés egyik tettéről a másikra.
Ez a belső munka.
Az a munka, amelyet senki sem lát.
Az a munka, amelyért nem jár taps.
Az a munka, amely belülről változtatja meg a valóságot.
Minden generáció ugyanazt a meghívást kapja.
Hogy ne kifelé keresse a megoldást.
Hogy ne keressen másik helyet, másik rendszert, másik ideológiát, másik külső választ.
Hanem ehelyett kérdezze meg:
Mit kell bennünk korrigálni?
Mi a hiányzó kapcsolódás?
Mi az elfelejtett cél?
A történelem ismételten bizonyítja, hogy nincs hova menekülni e kérdés elől.
Minden menekülési kísérlet végül visszavezet ugyanahhoz a ponthoz.
Mert a probléma sohasem földrajzi.
Szellemi.
Az igazi szülőhaza nem csupán egy hely a térképen.
Az igazi szülőhaza egy olyan állapot, amelyben összhangban vagyunk azzal a céllal, amelyre teremtettünk.
Egy ember fizikailag állhat a föld legszenteltebb helyén, és mégis belső száműzetésben maradhat.
Egy másik állhat messze, és máris a hazavezető úton járhat.
Az út befelé vezet, mielőtt kifelé irányulna.
A visszatérés szellemi, mielőtt fizikai lenne.
Ezért az emberiség jövője elválaszthatatlan a kapcsolódás jövőjétől.
A világ öntudatlanul vár egy példára.
Nem az erő példájára.
Nem a gazdagság példájára.
Nem az intellektuális teljesítmény példájára.
Hanem az egység példájára a különbözőség felett.
A szeretet példájára az elutasítás felett.
A felelősség példájára az önérdek felett.
Az emberi lények példájára, akik egyetlen testté válnak végtelen sokféleségük ellenére.
Ez az értelem, amely el van rejtve az Izrael névben.
Nem egy cím, amelyet el kell sajátítani.
Nem egy státusz, amelyet örökölni kell.
Hanem egy feladat, amelyet teljesíteni kell.
A szív iránya.
Elkötelezettség arra, hogy a Teremtőt keressük minden megosztottság felett.
Elkötelezettség arra, hogy összekapcsoljuk, ami megtört.
Elkötelezettség arra, hogy csatornává váljunk, amelyen keresztül az egész emberi família felfedezheti elfelejtett egységét.
És talán ezért folytatódik a történet.
Mert a cél még nem teljesedett be.
Mert az emberiség még nem vált eggyé.
Mert a hívás még mindig visszhangzik minden lélekben.
És mert a jövő nem azon múlik, hogy minek nevezzük magunkat, hanem azon, hogy azzá válunk-e, amire mindig is rendeltettünk:
Egyenesen a Teremtő felé.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás