A spiritualitásban nincs kényszer

„….. ‘Bölcsességet ad a bölcseknek.’ Megkérdezte: ‘Azt kellett volna mondani: Bölcsességet ad a bolondoknak.’ És azt felelte: ‘Közismert, hogy a spiritualitásban nincs kényszer.’ Mindenki a saját kívánsága szerint kap. Az ok az, hogy a spiritualitás az élet és az öröm forrása. Hogyan lehet tehát kényszer egy jó dologban? Ha tehát azt látjuk, hogy amikor kényszeredetten foglalkozunk Tórával és micvákkal – vagyis le kell győznünk a testet, mert az nem ért egyet, mivel nem érez örömöt ebben a munkában –, ez azért van, mert nem érzi bennük a spiritualitást, mint ahogy mondtuk, hogy a spiritualitás az élet és az öröm forrása, ahogyan a Zohárban írva van: ‘Ahol munka van, ott van a Szitra Áchrá [más oldal].’ Ezért csak a bölcseknek adható bölcsesség, mert a bolondoknak nincs szükségük bölcsességre. Csak a bölcseknek adható bölcsesség természetüknél fogva. Ez azt jelenti, hogy aki bölcs, az szereti a bölcsességet, és ez az egyetlen kívánsága. A ‘vágy előtt nincs akadály’ szabályt követve mindent megtesz a bölcsesség megszerzéséért. Ezért végül megkapja a bölcsességet. Aki tehát szereti a bölcsességet, az ‘bölcsnek’ nevezhető, a végéről…’” — Baal HaSulam, Shamati 145. Mi az, hogy bölcsességet ad kifejezetten a bölcseknek

Talán nincs megdöbbentőbb elv a spirituális fejlődésben, mint ez a kijelentés: „A spiritualitásban nincs kényszer.”

Első pillantásra teljesen ésszerűtlennek tűnik.

Ha az ember önszeretetbe merülve születik, ha minden gondolat ösztönösen a személyes haszon körül forog, ha a valóság teljes felfogásunkat ez a kérdés szűri át: „Mit nyerek ebből?”, akkor a Teremtőnek egyszerűen ki kellene javítania minket.

Miért vár? Miért hagyja az emberiséget zűrzavarban, csalódásban, ürességben és megszámlálhatatlan belső küzdelemben bolyongani? Ha a Teremtő minden jóság forrása, miért nem alakít át minket azonnal olyan lényekké, amelyek képesek érezni ezt a jóságot? A válasz magának a spiritualitásnak a természetében rejtőzik.

A Teremtő mindent megtehet, kivéve egyet: Nem kényszeríthet senkit a szeretetre. Nem kényszeríthet senkit arra, hogy hasonlítson Rá. Nem kényszeríthet senkit arra, hogy az adakozást kívánja. Nem kényszeríthet senkit arra, hogy spirituális értelemben emberré váljon. Mert abban a pillanatban, amikor kényszerre kerül sor, megszűnik spiritualitás lenni.

Állapotunk tragédiája az, hogy a Teremtővel ellentétesen születünk. A Teremtő természete az abszolút adás. A mi természetünk az abszolút befogadás. A Teremtő csak másokra gondol. Mi csak önmagunkra gondolunk. A Teremtő minden személyes haszon számítgatásán túl létezik. Mi egyetlen mozdulatot sem tehetünk anélkül, hogy előbb ne számítanánk ki, milyen haszon jöhet nekünk belőle.

Ez az ellentét nem felszíni. Nem viselkedési probléma. Nem etikai kérdés. Nem oldja meg a nevelés. Nem oldja meg a fegyelem. Nem oldja meg a filozófia. Még az őszinte vallási megtartóztatás sem oldja meg.

Az ellentét lényünk gyökerében rejlik. Maga a szívünk olyan anyagból épül fel, amely ellentétes a Teremtő természetével. Ezért az igazi javítás nem fejlődés. Átalakítás. Egy természet felváltása egy másikkal. Új születés.

Ezért ragaszkodnak minden valódi spirituális szöveg ahhoz, hogy az ember nem tudja kijavítani önmagát. Az ego nem gyógyíthatja meg az egót. A fogoly nem szabadíthatja ki magát a börtönből. A sötétség nem világíthatja meg önmagát.

Csak a Fény tudja elvégezni a javítást. Csak a Teremtő tudja megváltoztatni az emberi szívet. Csak a Fény tudja a befogadást adakozássá alakítani. Csak a Fény képes szeretetet teremteni ott, ahol korábban csak önérdek volt. Csak a Fény adhat az embernek új természetet.

Mégis itt merül fel egy még mélyebb kérdés. Ha csak a Fény javíthat ki minket, akkor pontosan mi a mi szerepünk? Miért minden erőfeszítés? Miért a küzdelem? Miért a keresés évei? Miért a végtelen vizsgálódások? Miért a felemelkedések és esések? Miért az imák? Miért a csalódások? Miért a tehetetlenség érzése?

Mert bár csak a Teremtő végzi a műtétet, a betegnek bele kell egyeznie a műtétbe. És ez a beleegyezés minden.

Képzeljünk el egy szörnyű betegségben szenvedő embert. A sebész teljes tudással rendelkezik. A műtő előkészítve. A gyógyszer megvan. A gyógyulás elérhető. Semmi sem hiányzik, kivéve egyet. A beteg megtagadja, hogy belépjen a műtőbe.

A sebész nem tud operálni. Nem azért, mert hiányzik az ereje. Nem azért, mert hiányzik a tudása. Hanem azért, mert beleegyezés nélkül a műtét megsértené a beteg szabadságát.

Ugyanez a törvény létezik a spiritualitásban. A Teremtőnek megvan a Fénye. A Teremtőnek megvan a javítása. A Teremtőnek megvan a gyógyszere. De vár.

Vár arra, hogy egy ember valóban kívánni kezdje azt, amit adni akar. Nem intellektuálisan. Nem szóban. Nem érzelmileg néhány pillanatra. Hanem egész szívvel. Egész élettel. Egész lénnyel.

És itt válik a nehézség szinte elviselhetetlenné. Mert a műtét, amelyet a Teremtő elvégez, nem kellemes az egónak. Nem kozmetikai. Nem kisebb igazítás. Nem apró javítás. Az identitás teljes átalakítása. Az ego nézőpontjából halálnak érződik.

Fel kell forgatni azt az egész struktúrát, amelyre jelenlegi életünk épül. Mindent, amit természetesen szeretünk. Mindent, amit természetesen hajszolunk. Mindent, amit ösztönösen igazolunk. Mindent, amit ösztönösen védünk. Mindent, amit „önmagamnak” nevezünk. Mindez vizsgálat alá kerül.

Az ego hall a mások szeretetéről, és fenyegetve érzi magát. Hall az adakozásról, és kifosztva érzi magát. Hall az önmegsemmisítésről, és megalázva érzi magát. Hall a Teremtővel való egyenértékűségről, és megrémül. Mert az ego valami nagyon világosan megért: Ha a Teremtő tulajdonságai valóban belépnek egy emberbe, az ego többé nem fog uralkodni. Ezért teljes erejével ellenáll.

Ezért érződik a spirituális fejlődés sokszor úgy, mintha érzéstelenítés nélküli életmentő műtéthez közeledne az ember. Egy részünk kétségbeesetten gyógyulást akar. Egy másik részünk kétségbeesetten menekülni akar. Egy részünk az igazságra vágyik. Egy másik részünk kényelmet akar. Egy részünk a Teremtőt akarja. Egy másik részünk önmagát akarja. És a harc évről évre folytatódik.

A Teremtő nem siet. Vár. Türelmesen. Szeretettel. Tökéletesen. Addig vár, amíg az ember valódi döntésre jut.

Olyan döntésre, amely nem félelemből születik. Nem nyomásból születik. Nem társadalmi befolyásból születik. Nem bűntudatból születik. Nem szokásból születik. Hanem felismerésből születik.

Annak felismeréséből, hogy a Teremtő természete végtelenül magasabb rendű a sajátjánál. Annak felismeréséből, hogy minden egoisztikus beteljesülés végül ürességben végződik. Annak felismeréséből, hogy az önszeretet soha nem tudja kielégíteni a lelket. Annak felismeréséből, hogy csak a Teremtőhöz való hasonlóság tárhatja fel a valóságot úgy, ahogyan valójában van.

Emiatt a spirituális munka nem a javítás kényszerítéséről szól. Az ember nem tudja kényszeríteni a javítást. Az ember nem gyárthat szeretetet. Az ember nem hozhat létre adakozást. Az ember nem alakíthatja át saját szívét.

Az egyén szerepe más. Az egyén szerepe az, hogy eljusson a Teremtő tulajdonságainak olyan értékeléséhez, hogy önként helyezi magát a spirituális műtőasztalra. Hogy azt mondja: „Végezd el a műtétet.” „Változtass meg.” „Beleegyezem.” „Még ha jelenlegi természetem ellenáll is.” „Még ha nem értem is.” „Még ha mindent elveszítek is, amit jelenleg önmagamnak nevezek.” „Eleget láttam a saját természetemből.” „Láttam, hová vezet az önszeretet.” „Láttam a korlátait.” „Láttam az ürességét.” „A Te tulajdonságaidat jobban akarom, mint a sajátjaimat.”

Ez a pillanat nem kényszeríthető ki. Nem kölcsönözhető másoktól. Nem örökölhető. Nem kényszeríthető rá. Belülről kell fakadnia. És pontosan azért, mert belülről kell fakadnia, vár a Teremtő.

Ez a titok a kijelentés mögött, hogy a bölcsesség csak a bölcseknek adatik. Nem azért, mert már rendelkeznek bölcsességgel. Hanem azért, mert eljutottak a bölcsesség szeretetéhez. Nem azért, mert már ki vannak javítva. Hanem azért, mert eljutottak oda, hogy mindenek felett a javítást kívánják. Nem azért, mert már hasonlítanak a Teremtőre. Hanem azért, mert a Teremtőhöz való hasonlóság a legnagyobb kincsükké vált. A legmélyebb vágyukká. A legmagasabb értékükké. A legfőbb törekvésükké.

Ekkor csoda történik. Az ember, aki éveket töltött azzal, hogy megpróbálta megváltoztatni önmagát, végül megérti, hogy nem tudja. És pontosan ott, ahol a saját ereje véget ér, egy új kapcsolat kezdődik. Már nem próbálja kényszeríteni önmagát. Már nem próbál szentséget gyártani. Már nem próbál spiritualitást teremteni csupán erőfeszítéssel.

Ehelyett minden erejét egyetlen célra fordítja: Növelni a Teremtő tulajdonságainak fontosságát a saját szemében. Növelni az igazság fontosságát. Növelni a szeretet fontosságát. Növelni az adakozás fontosságát. Növelni a Teremtővel való egyenértékűség fontosságát.

Míg végül a vágy valóságossá válik. Míg végül a beleegyezés teljessé válik. Míg végül maga a szív kiált az átalakulásért.

És ekkor a Fény elvégzi azt, amit egyetlen ember sem tud elvégezni. A műtét megkezdődik. A Teremtő megváltoztatja azt, amit a teremtmény soha nem tudott volna megváltoztatni. A szív fokozatosan új hajlamokat sajátít el. Új értékek bontakoznak ki. Új felfogások ébrednek. Új valóság válik láthatóvá.

Az ember elkezdi érezni, hogy maga az adakozás tartalmaz életet. Hogy maga a szeretet tartalmaz bölcsességet. Hogy a Teremtőhöz való hasonlóság végtelen beteljesülést tartalmaz. És ekkor megérti, miért nem lehet kényszer a spiritualitásban. Mert a teremtés végső célja nem csupán az, hogy kijavítsanak minket. A végső cél az, hogy önként hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz. Tudatosan válasszuk az Ő tulajdonságait a sajátjaink felett. Szabadon szeressük azt, amit Ő szeret. Szabadon kívánjuk azt, amit Ő kíván.

És ezen a szabad választáson keresztül elérni az egyetlen jóakaratú erő teljes kinyilatkoztatását, amely az egész valóság mögött működik. Csak ekkor ismerhetjük meg igazán a Teremtőt. Csak ekkor igazolhatjuk Őt igazán. Csak ekkor teljesítheti be a teremtés a célját. És csak ekkor válik teljessé a műtét.