„Egy kérdés, amit kaptam: Van-e valami optimista oldala a jelenlegi válságnak?
A válaszom: Én vagyok a legnagyobb optimista a válságot illetően. A kabbalisták ezt az emberiség javulásának kiindulópontjának és minden szerencsétlenségünk végének tekintik.
A jelenlegi válság megmutatja nekünk, mennyire elszakadva élünk egymástól. Az egység hiánya szinte mindenben megnyilvánul: a gazdaságban, a kereskedelemben, valamint minden társadalmi és politikai kapcsolatban.
Még mindig nincs közös megértésünk arról, hogy az egoizmus minden gonoszság oka, de egyre több ember kezd ráébredni arra, hogy a probléma gyökere az emberek közötti kapcsolatokban rejlik, ami azt jelenti, hogy nem csupán megfelelő gazdasági vagy más, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat kell kiépítenünk. Ebben a globális világban szívből jövő kapcsolatokat kell kialakítanunk, és pontosan ezt követeli tőlünk és írja elő számunkra a Természet.
Meg kell értenünk, hogy egymástól függünk, és hogy ennek a kölcsönös függőségnek a felismerése lehetővé teszi számunkra a szeretet elérését. Természetesen ez egy fokozatos folyamat, de a jelenlegi válság csupán a kezdete. Ez az a szakasz, amikor a betegség tünetei nyilvánvalóvá válnak, és a diagnózist felállítják. Meg kell mutatnunk, hogy valójában mennyire helytelen a kapcsolatrendszerünk. Ez lesz az utolsó szakasz, az emberiség szenvedéseinek vége.
Az emberiség korábbi fejlődési szakaszai gyakorlatilag az ember személyes részvétele nélkül zajlottak le. Csak most jött el az idő, hogy a Kabbala kiderüljön a javítás eszközeként, és csak most lesz képes az ember saját maga befolyásolni a sorsát. Egészen a közelmúltig nem volt lehetőségünk semmit sem megváltoztatni.
Ez a 20. század közepéig tartott, amikor először kezdett kiderülni a lelkek rendszerének összekapcsoltsága. Ez a kinyilatkoztatás fokozatosan és a legkellemetlenebb formában történik – hogy megértsük a javítás szükségességét.”
Rav Dr. Michael Laitman blogjából, 2009. június 26.
Minden betegség tünetekkel kezdődik.
Fájdalom. Láz. Kitartó köhögés. Egy furcsa érzés, hogy valami nincs rendben.
A bölcs ember nem gyűlöli ezeket a tüneteket. Nem átkozza őket. Nem próbálja elhallgattatni őket, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Megérti, hogy a tünet nem maga a betegség. A tünet egy hírnök. Egy figyelmeztetés. A test figyelemfelhívó kiáltása.
A tragédia akkor kezdődik, amikor a tünetet figyelmen kívül hagyják.
A tragédia akkor kezdődik, amikor az ember azt mondja:
„Valószínűleg majd elmúlik.”
„Nem komoly.”
„Minden rendben van.”
És miközben megnyugtatja magát, a betegség a felszín alatt tovább fejlődik.
Ugyanez a törvény érvényes a spirituális életben is.
Minden gondolat, vágy, félelem, csalódás, irigység, gyűlölet, büszkeség, önigazolás, lustaság, zavarodottság, közöny és kétségbeesés, ami bennünk felébred, egy tünet. Ez az összetört lélek egy újabb töredékének kinyilatkoztatása, amelyet helyre kell hozni.
A probléma nem a tünet.
A probléma az, hogy mit kezdünk vele.
A legtöbb ember úgy képzeli el a szellemi fejlődést, mint kellemes érzések, inspiráló felismerések, felemelő élmények és megnyugtató megerősítések halmozódását, amelyek arról tanúskodnak, hogy jó irányba haladnak.
De a helyrehozás útja gyakran pontosan ellenkező módon bontakozik ki.
A fejlődést az alapján mérjük, ami kiderül.
Az ember nem azért fejlődik, mert hirtelen igazságossá válik. Hanem azért, mert a korábban rejtett romlás láthatóvá válik.
Egy újabb réteg kerül napvilágra.
Egy újabb törött tulajdonság kerül elő.
Egy újabb vádló emelkedik fel belülről.
És ez a kinyilatkoztatás már önmagában is egyfajta irgalom.
A Teremtő nem tárja fel azt, amit még nem lehet kijavítani.
Minden zavar meghívásként érkezik.
Minden belső ellentmondás lehetőségként érkezik.
Minden fájdalmas felismerés az átalakulásra szóló felhívásként érkezik.
Az ego azonban másképp értelmezi ezeket a kinyilatkoztatásokat.
Az ego nem akar javulást.
Az ego kényelmet akar.
Az ego stabilitást akar.
Az ego megnyugvást akar.
Az ego pontosan olyan akar maradni, amilyen.
Ezért azonnal védekezni kezd.
Mint egy ügyes ügyvéd, aki a bíróság előtt érvel, a befogadási akarat bizonyítékokat gyűjt saját ártatlanságára.
Magyarázkodik.
Igazolja magát.
Racionalizálja a dolgokat.
A körülményeket hibáztatja.
Más embereket hibáztat.
A sorsot hibáztatja.
A környezetet hibáztatja.
Maga a Teremtőt hibáztatja.
Bármit, csak magát nem.
Az egyetlen célja az, hogy meggyőzzön minket arról, hogy nincs szükség alapvető változásra.
Az ego kedvenc üzenete megdöbbentően egyszerű:
„Maradj ott, ahol vagy.”
„Jól csinálod.”
„Nincs semmi sürgős.”
„Van időd.”
„Másoknak rosszabb.”
„Minden megoldódik magától.”
„Csak folytasd.”
Ezek a suttogások sokkal veszélyesebbek, mint a félelem.
A félelem legalább figyelmeztet bennünket, hogy valami nem stimmel.
A fájdalom legalább arra kényszerít, hogy keressünk.
A szenvedés legalább imádságra ébreszt.
De a kényelem gyakran elaltat minket.
Éppen ezért a látszólagos nyugalom időszakai veszélyesebbek lehetnek, mint a válságok.
A szenvedés alatt az ember sír.
A szenvedés alatt keres.
A szenvedés alatt kérdéseket tesz fel.
A szenvedés alatt hajlandóvá válik a változásra.
De amikor az élet kényelmessé válik, az ego gyorsan a kényelmet mutatja be annak bizonyítékaként, hogy minden már rendben van.
A tünet eltűnik a tudatból.
A diagnózist elfelejtik.
A munkát elhalasztják.
A cél háttérbe szorul.
A Teremtőt felváltja az önbizalom.
Az utat felváltja a rutin.
A belső kiáltást felváltja az elégedettség.
És a spirituális fejlődés megáll.
Az ego legnagyobb fegyvere nem a kísértés.
Hanem a megnyugtatás.
A legveszélyesebb vádló nem az, aki megijeszt minket.
A legveszélyesebb vádló az, aki mosolyog.
Az, aki azt mondja nekünk, hogy már nincs szükségünk korrekcióra.
Az, aki meggyőz minket arról, hogy már elértük a célt.
Az, aki rábeszél minket, hogy a holnap valahogy majd megoldódik magától.
Ezért igényel a spirituális munka rendkívüli éberséget.
Minden tünetet komolyan kell venni.
Nem pánikkal.
Nem önutálattal.
Hanem felelősséggel.
Amikor megjelenik az irigység, az nem ok a kétségbeesésre.
Hanem egy tünet.
Amikor a gyűlölet felbukkan, az nem ok a bűntudatra.
Ez egy tünet.
Amikor a büszkeség felbukkan, az nem ok az önvádra.
Ez egy tünet.
Amikor a lustaság felbukkan, az nem ok a feladásra.
Ez egy tünet.
Amikor a közöny felbukkan, az nem ok a leállásra.
Ez egy tünet.
A tünet megjelenése máris a gyógyulási folyamat része.
Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor tagadjuk a tünet létezését.
Képzeljünk el egy beteget, akinek a vizsgálata feltárja, hogy rák alakul ki benne.
A diagnózis ijesztő lehet.
De legalább most már kezelhető a betegség.
Hasonlítsuk ezt össze egy olyan beteggel, akinek a betegsége rejtve marad.
Ő jól érzi magát.
Minden normálisnak tűnik.
Gondtalanul éli tovább az életét.
A betegség csendben terjed.
Melyik helyzet a valóban veszélyesebb?
Lelki szempontból ugyanaz az elv érvényes.
A gonosz felismerése nem a betegség.
A gonosz felismerése a diagnózis.
A betegség az, ha az ego irányítása alatt maradunk, miközben azt hisszük, minden rendben van.
A betegség az, ha elfogadjuk az ego javaslatát, hogy maradjunk a helyünkön.
A betegség az, ha továbbra is ugyanazzal az elmével gondolkodunk, ugyanazzal a szívvel vágyakozunk, ugyanazokkal a számításokkal ítélünk, és más eredményeket várunk.
Minden feltárult vádló ezért felhívás arra, hogy emelkedjünk az értelem fölé.
Miért az értelem fölé?
Mert maga az értelem is megromlott.
Az az eszköz, amelyen keresztül a valóságot megítéljük, a kapni akaráshoz tartozik.
Természetesen mindent egyetlen kérdés szerint értékel:
„Mit nyerek vele?”
Amíg ez a kérdés irányítja az észlelésünket, az objektivitás lehetetlen.
Az ego képes a mérget gyógyszerré, a gyógyszert pedig méreggé alakítani.
Képes a javítást fenyegetőnek láttatni.
A pusztítást előnyösnek tüntetheti fel.
A szellemi fejlődést feleslegesnek tüntetheti fel.
Ezért más mércére van szükség.
Az ésszerűség feletti hit azt jelenti, hogy az ember az adás irányát választja akkor is, ha az ego nem ért egyet vele.
A kapcsolatot választja, amikor az elválasztás indokoltnak tűnik.
Az egységet választja, amikor a kritika ésszerűnek tűnik.
A célt választja, amikor a kényelem az alvásra csábít.
A Teremtő útját választja, amikor minden belső számítás ellene szól.
Ez nem azt jelenti, hogy vakká válunk.
Azt jelenti, hogy felismerjük: a vakság már létezik.
Azt jelenti, hogy megértjük: az ego következtetéseiben nem bízhatunk meg pusztán azért, mert meggyőzőnek tűnnek.
A tünet azt mondja:
„Csak magadra gondolj!”
Az értelem feletti hit így válaszol:
„A kapcsolódásra fogok gondolni.”
A tünet azt mondja:
„Védd meg magad!”
Az értelem feletti hit így válaszol:
„Az adakozás felé fogok haladni.”
A tünet azt mondja:
„Maradj ott, ahol vagy.”
Az ésszerűség feletti hit így válaszol:
„Előre kell haladnom.”
A tünet azt mondja:
„Minden rendben van.”
Az ésszerűség feletti hit így válaszol:
„A célt még nem értük el.”
Minden ilyen választás vonzza a magasabb erőt.
Minden ilyen erőfeszítés meghívja a gyógyulást.
Minden ilyen, az adakozás felé tett lépés vonzza a megújító Fényt.
A Fény végzi el azt, amit az egyén önmagában nem tud véghezvinni.
A tünet azonosítja a betegséget.
Az ésszerűség feletti hit alkalmazza a gyógyszert.
A Fény végzi el a gyógyítást.
Ez a vádlók valódi jelentése.
Ők nem ellenségek, akiket azért küldtek, hogy elpusztítsanak minket.
Ők annak a kinyilatkoztatásai, ami még javításra szorul.
Ők a megtört lélek sürgős figyelmeztetései.
Ők a spirituális életünk műszerfalán villogó figyelmeztető lámpák.
A bölcs sofőr nem törik össze a figyelmeztető lámpát.
Megáll, és megvizsgálja a motort.
Hasonlóképpen, a bölcs kereső nem fojtja el a gonosz kinyilatkoztatását.
Használja azt.
Tanulmányozza azt.
Hálát ad érte.
Mert minden helyesen diagnosztizált tünet közelebb viszi őt a gyógyuláshoz.
Minden helyesen azonosított vádló közelebb viszi őt az igazsághoz.
Minden megfelelően használt zavar a javulás felé vezető lépéssé válik.
A veszély soha nem maga a tünet volt.
A veszély abban rejlett, hogy hittünk az ego megnyugtató hangjának, amely azt mondja:
„Nincs semmi baj.”
„Maradj ott, ahol vagy.”
„Minden rendben lesz.”
Mert pontosan akkor kezdődik el az igazi gyógyulás, és nyílik meg végre előttünk az út a Teremtő felé, amikor már nem hallgatunk arra a hangra, és minden kinyilatkoztatást az ész feletti hit felé vezető hívásként kezdünk kezelni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás