„Ha az ember cselekedetei a barátokkal való kapcsolódás irányába mutatnak, nagyon hamar felismeri a Teremtővel való közvetlen kapcsolat szükségességét, akinek segítenie kell ebben a kapcsolódásban. Minden cselekedetnek az eltörés javítását, köztünk lévő egységet kell céloznia, és csak akkor nyilvánul meg benne a Teremtő működésének szükségessége: az adás és a szeretet minősége.
Ekkor tárul fel állapotunk három összetevője: Tóra, Izrael és a Teremtő.
A Tóra az az erő, amely vágyat teremt (a világ a Tóra által teremtetett), az az erő, amely korrigálja a vágy szándékát (a reformáló Fény), és az az erő, amely betölti a vágyat (öröm és bölcsesség, a teremtés célja).
»Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« — ez a Tóra általános szabálya. »Izrael« (a Teremtőre törekvő, a lélek) a közös Kli (a lelkek kapcsolódása, a Shechina). A Tóra a Fény, a korrigáló erő. A Teremtő ennek az erőnek a belső forrása.
Együtt megteremtjük az egység és a kölcsönös kezesség feltételét, előkészítjük a Teremtő kinyilatkoztatásának helyét. Egészen odáig, hogy »Izrael fiai segítségért kiáltottak a munkából«, amikor igazán szükségünk van az Ő segítségére.
A Tóra szinte minden leírásában látjuk a társadalom és a Teremtő összehasonlítását. Társadalom nélkül nem juthatunk el a Teremtőhöz. Ezért az eszköz a csoport. Ő a Shechina, a Knesszet Jiszraél, azoknak a lelkeknek a gyülekezete, akik nem akarnak a porban maradni (az egoizmusban). Minden írás erről szól.
Az ember elfelejti a kapcsolódás szükségességét a Teremtővel, mert ez ellenkezik természetével, de ez a kapcsolódás megjelenik természetünkben, ha csoportban egyesülünk. Ha nem vagyok kapcsolódva a csoporthoz, nem irányzott és nem találom meg az irányt a Teremtő felé.” — Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbalah lecke, 2010. 07. 19., Rabash írásai
Minden ember meggyőződéssel kezdi az életét, hogy önmagán belül létezik. Érzi saját gondolatait. Érzi saját vágyait. Érzi saját fájdalmait és örömeit.
Természetszerűleg arra a következtetésre jut, hogy a spirituális elérésnek is valahol benne kell megtörténnie. Ha van lélek, annak benne kell lennie. Ha van Teremtő, valahogyan saját szívében kell megtalálnia. Ha van igazság, az végső soron saját megértésében fog megjelenni.
Mégis a spirituális fejlődés teljes útja lassan lebontja ezt a feltételezést. Az élet újra és újra olyan helyzetekbe hozza az embert, amelyekben felismeri, hogy saját érzékelése megbízhatatlan. Csak a külső képet látja. Automatikusan reagál az örömre és a szenvedésre. Aszerint ítéli meg a valóságot, mi előnyös és mi káros számára. És emiatt újra és újra elveszíti azt a fonalat, amely minden eseményt igaz Forrásához kapcsol.
Az igazi kérdés soha nem az: „Miért szenvedek?” Az igazi kérdés: „Ki küldi nekem ezt az érzést?” „Mit akar velem felfedeztetni általa?” „Milyen kapcsolódást próbál megteremteni velem?”
A nehézség nem maga a szenvedés. A nehézség az, hogy emlékezzen: van valaki mögötte. Ezért nem tud senki egyedül haladni. Magára hagyva az ember heteket, hónapokat vagy éveket tölthet a külső képbe merülve.
Elfelejt. Belemerül a körülményekbe. Elfoglalják az emberek, az események, a sikerek, a kudarcok, az érzelmek, az aggodalmak, a tervek és a csalódások. A Teremtő eltűnik a kulisszák mögött.
És pontosan ezért létezik a spirituális csoport. A csoport célja nem a társaság. Nem barátság a szó szokásos értelmében. Nem érzelmi támasz. Célja a valóság helyes érzékelésének megőrzése.
Minden barát emlékeztetőként szolgál, hogy van egy Forrás minden esemény mögött. Minden barát élő ébresztőóraként működik, amely felkelti az embert a spirituális álomból. Ilyen emlékeztetők nélkül az ember addig vár, amíg az Ég maga ébreszti fel újra. Velük felgyorsíthatja fejlődését. Ezt nevezik a környezet megválasztásának.
A szabad akarat nem azokban az eseményekben létezik, amelyek velünk történnek. Nem is azokban a tulajdonságokban, amelyekkel születtünk. A szabadság egyetlen dologban létezik: Kinek engedjük meg, hogy hasson ránk?
Nap mint nap számtalan hatást kínál a világ. Újságok. Televízió. Politika. Filozófiák. Közvélemény. Személyes ambíciók. Társadalmi elvárások.
Az ember folyamatosan választja, mi fog rá benyomást tenni. És ami benyomást tesz rá, az lesz az ura. Amit csodál, az kezdi formálni a gondolatait. Amit értékel, az kezdi meghatározni a jövőjét. A következő spirituális fokozat mindig abban a környezetben rejtőzik, amelyet az ember választ.
Ezért a spirituális munka a radikális önmegsemmisítés tettével kezdődik. Az embernek meg kell tanulnia a barátokat önmagánál nagyobbnak látni. Semmi sem természetellenesebb ennél. Minden bennünk lévő lázad ellene.
Az ego állandóan suttogja: „Te jobban értesz hozzá.” „Te többet tudsz.” „Te többet fektettél bele.” „Te fejlettebb vagy.”
De a spiritualitás pontosan ott kezdődik, ahol ez a hang elveszíti tekintélyét. Mert ha egyetlen barát is valódi vágyakozást hordoz a Teremtő iránt, akkor olyasmit hordoz, ami másnak nincs. Lélekgyökere egyedi. Hiányossága egyedi. Jövőbeli elérése egyedi. A Teremtővel való kapcsolata egyedi.
Senki nem helyettesítheti. Senki nem reprodukálhatja. Senki nem örökölheti. Minden lélek pótolhatatlan szerv Ádám HáRison testében. Ezért minden barát olyan kincset hordoz, amely a teremtésben sehol máshol nem létezik.
Abban a pillanatban, amikor az ember ezt érezni kezdi, valami rendkívüli történik. A barátok megszűnnek emberek lenni. Kapukká válnak. Mindegyikük belépővé válik a valóság egy olyan részébe, amely önmaga révén elérhetetlen. Mindegyikük olyasminek a kinyilatkoztatásává válik, ami hiányzik saját lelkéből.
Ez természetszerűleg vonzódást teremt. Nem testi vonzódást. Nem személyes preferenciát. Hanem belső vágyakozást a kapcsolódásra. Mert a lélek ösztönösen érzi, hogy kiteljesedése önmagán kívül van.
És itt rejlik a spirituális munka legmélyebb titka: A spirituális edény nem épül meg senkiben. Közöttünk épül meg. Nem bennem. Nem benned. Közöttünk.
Ha önmagamban maradok, fekete pont maradok. Hiányosság. Vágyakozás. Semmi több. De amikor felemelkedem önmagam fölé és egy másik lélekre irányítom figyelmemet, valami teljesen új jelenik meg. Egy híd. Egy kapcsolódás. Az adás tere. Egy hely, amely korábban nem létezett.
Ezt az új valóságot nevezzük spirituális edénynek. Ezt nevezzük léleknek. Ezért a barátság szeretete nem csupán lelkesítő gondolat. Nem erkölcsi tanítás. Nem választható lehetőség. Ez az a laboratórium, amelyben a lélek felépül.
Nélküle nincs edény. Edény nélkül nincs kinyilatkoztatás. Kinyilatkoztatás nélkül nincs spiritualitás. Minden ezen múlik. Minden szép jövő ezen múlik.
A megdöbbentő felfedezés az, hogy a Teremtő elrejtette önmagát ebben a rendszerben. Az ember eleinte azt képzeli, hogy más emberekkel kapcsolódik. Később egészen mást fedez fel. A Teremtő számtalan lélekbe osztotta szét önmaga érzékelését. Elrejtette magát bennük. Mögéjük helyezte önmagát. Képviselőivé tette őket.
Ezért minden kapcsolódás egy másik lélekhez valójában Hozzá való kapcsolódás. Minden adási cselekvés egy másik lélek irányába valójában Feléje irányul. Minden erőfeszítés, amely önmaga fölé emel, erőfeszítéssé válik a Hozzá való közeledésre. Ezért nem tárulhat fel a Teremtő az elszigetelt önben. Az önben csupán hiányosság van. Csak sötétség. Csak vágyakozás. A kinyilatkoztatás csak ott következik be, ahol az ember kilép önmagából.
Csak az adásban. Csak a kapcsolódásban. Csak abban a térben, amely lelkek között jön létre. Ez a tér válik Shechina-vá. Az Isteniség lakhelyévé. Az összes lélek közös edényévé. És ebben az edényben a Teremtő kinyilatkoztatottá válik.
Ez megváltoztatja az élet teljes értelmét. A barátok megszűnnek útitársak lenni. Maguk az út lesznek. A csoport megszűnik keret lenni. A kinyilatkoztatás helyévé válik.
A zavaró tényezők megszűnnek ellenségek lenni. Mélyebb kapcsolódásra való meghívásokká válnak. Az irigység megszűnik romboló lenni. A spirituális növekedés üzemanyagává válik. Minden barát sikere ajándékká válik. Minden barát vágyakozása erőforrássá válik. Minden barát példája felfelé vezető létrává válik.
A legnagyobb ajándék, amelyet egy barát adhat a másiknak, nem pénz, tanács, tudás vagy segítség. A legnagyobb ajándék az ihletés. Példájával megmutatni a cél nagyszerűségét. Felébreszteni a vágyakozást. Növelni a fontosságot. Erősíteni a hitet, hogy a Teremtő valóban elérhető. Mert egyetlen szó, egyetlen tett, egyetlen példa felébreszthet egy lelket a spirituális álomból.
És ez az ébredés egy egész sorsot megváltoztathat. Az ember végül olyasmit fedez fel, amire soha nem számított. A Teremtőt önmagában kereste. Befelé nézett. Elemezte önmagát. Vizsgálta önmagát. De a Teremtő máshol várt.
A kapcsolódásban várt. A barátokban várt. Abban a helyen várt, ahol az egyik szív teret enged a másiknak. És ott, a kölcsönös adásból épített hídban a rejtett Jelenlét fényleni kezd.
Nem egyetlen lélekben. Hanem az összes lélek között. Nem elkülönülésben. Hanem egységben. Nem befogadásban. Hanem a szeretetben. Ott, és csakis ott vár a Teremtő arra, hogy megtalálják.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás