„Kérdés: Mi az a MAN és a MAD?
Válasz: A MAN (Mayin Nukvin) bizonyos vágyak felkeltése; ezek a Teremtőhöz való fordulás. A MAD pedig a Teremtőtől kapott válasz a kérésünkre.
A MAN-nak és a MAD-nak összhangban kell lennie. Minél jobban összehangolódnak, annál helyesebben fordulok a Teremtőhöz.
A MAN akkor alakul ki, amikor másokért kérem. És csak másokért! Ekkor vágyom mások kielégítésére, és azt kérem a Teremtőtől: „Adj nekem lehetőséget, hogy kielégítsem őket”, azaz mások érdekében fogadjak.
Egy ilyen kérés a Teremtőhöz MAN-nak hívják, a Teremtő válasza pedig, hogy gyakorlatban is kielégíthessem őket, MAD-nak hívják.”
Rav Dr. Michael Laitman a KabTV „A Kabbala alapjai” című műsorából, 2019. április 1.
Minden igazi spirituális keresés során van egy pillanat, amikor az ember valami megdöbbentőre bukkan:
A probléma soha nem az volt, hogy a Menny hallgatott.
A probléma az volt, hogy még nem tudta, hogyan kell hallgatni.
Évekig azt képzeli, hogy a spiritualitás a tudás felhalmozásának, a betekintések gyűjtésének, a rendszerek megértésének, az elképzelések elsajátításának és a rejtélyek megoldásának útja. Hiszi, hogy ha eleget tanul, elég mélyen gondolkodik és elég fogalmat tisztáz, végül eljut az igazsághoz.
Mégis apránként rájön, hogy a megértés nem a cél.
A megértés csak előkészület.
Az igazi cél egy kiáltás.
És ezt a kiáltást nem lehet előállítani.
Nem lehet könyvből felolvasni.
Nem lehet más embertől lemásolni.
Nem lehet akaraterejével kikényszeríteni.
Meg kell születnie.
És mint minden születés, ez is hosszú és fájdalmas terhességet igényel.
A szív hosszú nevelése
Az ember úgy kezdi az életét, mint egy lény, aki ösztönösen az öröm felé rohan és a fájdalom elől menekül.
Minden benne ennek az egyszerű törvénynek megfelelően szerveződik.
Az érzései döntenek.
Az értelme csupán ezeket az érzéseket szolgálja.
Az elme engedelmes szolgává válik, akinek egyetlen feladata kiszámítani, hogyan szerezhet édességet és kerülheti el a keserűséget.
Még a legragyogóbb értelem is fogságban maradhat ebben a rendszerben.
Elemezhet, összehasonlíthat, számolhat és számtalan részletet rendszerezhet, mégis teljes mértékben egyetlen célnak szenteli magát:
„Hogyan érezhetném magam jobban?”
Ez még nem szabadság.
Ez csupán a rabszolgaság kifinomult formája.
A spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember elégedetlen lesz ezzel a létezéssel.
Valami ébred benne, ami nem hajlandó kizárólag az öröm és a fájdalom irányítása alatt állni.
Felmerül egy kérdés.
Nyugtalanság.
Vágy valami után, amit nem tud megfogalmazni.
Úgy érzi, hogy valami lényeges hiányzik, de nem tudja megnevezni.
Ezt a kis vágyat nevezzük kezdetnek.
Egy pont.
Egy mag.
Egy suttogás egy másik valóságból.
És attól a pillanattól kezdve megkezdődik egy láthatatlan tanulás.
Az első ajándék: a kérdések
A legtöbb ember úgy képzeli el a Fentről érkező segítséget, mint inspirációt, vigaszt, bizonyosságot vagy sikert.
De a Menny gyakran másképp működik.
Az első segítség általában zavarodottság álcájában érkezik.
Csalódásként.
Nehézségként.
Kudarcként.
Kérdések formájában.
Az ember lelkesen indul el.
Tanul.
Halad előre.
Magabiztosnak érzi magát.
Aztán hirtelen minden összeomlik.
Olyan gondolatok merülnek fel benne, amelyek korábban soha nem fordultak meg a fejében.
Kétségek.
Félelmek.
Szorongások.
Hidegség.
Távolság.
Úgy érzi, mintha visszafelé haladna.
Mintha az eddigi összes előrelépés eltűnt volna.
Mintha elhagyták volna.
De mi van, ha ez nem elhagyás?
Mi van, ha ez segítség?
Mi van, ha éppen azok a kérdések, amelyek úgy tűnnek, hogy eltávolítják őt, valójában közelebb vonzzák?
Egy gyermek nem tud megtanulni járni anélkül, hogy többször is elveszítené az egyensúlyát.
Egy mag nem válhat fává anélkül, hogy előbb szétnyílna.
A növekedés mindig pusztításnak tűnik, ha a folyamat belsejéből nézzük.
Az ember sötétséget lát.
A Teremtő fejlődést lát.
Az ember kudarcot lát.
A Teremtő előkészülést lát.
Az ember távolságot lát.
A Teremtő közeledést lát.
Az ember akadályt lát.
A Teremtő meghívást lát.
A nagy felfedezés
Végül az ember kezd észrevenni egy mintát.
Minden bukást mélyebb megértés követett.
Minden zavarodottság új edényt teremtett.
Minden csalódás rejtett függőséget tárt fel.
Minden sötétség új szükségletet fedett fel.
Semmi sem ment kárba.
Semmi sem volt véletlen.
Semmi sem volt büntetés.
Ugyanaz az erő, amely felemelte, az volt az is, amely leeresztette.
Ugyanaz a kéz, amely megvigasztalta, az volt az is, amely megzavarta.
Soha nem voltak két erő.
Csak egy.
Csak a szeretet végtelen nyomása, amely megpróbálja felébreszteni az alvó lelket.
A Teremtő soha nem hagyta abba a segítséget.
Egyetlen pillanatra sem.
A nehézség csak abban rejlett, hogy felismerje a segítséget.
Megtanulni keresni azt, aki minden mögött áll
Először az ember csak eseményeket lát.
Kellemes eseményeket.
Fájdalmas eseményeket.
Sikeres eseményeket.
Fájdalmas kudarcokat.
Ennyi az egész.
Aztán új munka kezdődik.
Más kérdést kezd el feltenni.
Nem:
„Miért érzem ezt?”
Hanem:
„Ki küldi ezt?”
Nem:
„Hogyan meneküljek ki ebből az állapotból?”
Hanem:
„Hol van az, aki ezt az állapotot elrendezte?”
Nem:
„Hogyan távolítsam el a sötétséget?”
Hanem:
„Hogyan fedezzem fel azt, aki a sötétségben rejtőzik?”
Ez mindent megváltoztat.
Maga a helyzet pontosan ugyanaz maradhat.
A fájdalom megmaradhat.
A zavarodottság megmaradhat.
A bizonytalanság megmaradhat.
De most már van irány.
Most már van egy keresés.
Most az ember elkezd keresni az ajándék mögött álló Adakozót, sőt, még az ajándék látszólagos hiányának mögött is.
És ez a keresés fokozatosan minden élményt találkozási hellyé alakít.
Miért tart olyan sokáig az imádság
Az emberek gyakran csodálkoznak azon, hogy miért olyan nehéz az igazi imádság.
A válasz egyszerű.
Mert az igazi imádsághoz igazi szükség van.
Az igazi szükség pedig nem kölcsönözhető.
Lehet, hogy az ember szép szavakat mond.
Ismételhet szent mondatokat.
Olvashat szentek által írt imákat.
De ha a szív nem igényli igazán azt, amit a száj mond, akkor még nem történt meg semmi lényeges.
Az igazi ima akkor kezdődik, amikor megjelenik a szükség.
Amikor a lélek végre felfedez valamit, ami nélkül nem tud élni.
Ez a felfedezés évekig tart.
A Teremtő lassan formálja a vágyat.
Türelmesen.
Gyengéden.
Kitartóan.
Mint egy apa, aki neveli a gyermekét.
A gyermek játékokat kér.
Az apa bölcsességet akar adni.
A gyermek azonnali örömöt kér.
Az apa valami örökkévalót akar adni.
Így az élet tanteremmé válik.
Néha kedvességgel.
Néha csapásokkal.
Amíg fokozatosan a gyermek elkezdi azt akarni, amit az apa végig adni akart.
A csoda akkor történik, amikor a fogadó vágya és az adó vágya végre találkozik.
Abban a pillanatban a válasz már létezik.
A kapu kinyílik.
Az ima és a válasz eggyé válnak.
A csoport titka
Van azonban egy dolog, amit az ember szinte soha nem fedez fel egyedül.
Nem tudja önmagában felfedezni valódi hiányosságait.
Ha magára marad, védi magát.
Elbújik.
Kényelmes helyzetben marad.
Elkerüli azokat a kérdéseket, amelyek felfedik gyengeségét.
Ezért válik elengedhetetlenné a csoport.
Nem azért, mert kényelmet nyújt.
Nem azért, mert társaságot nyújt.
Hanem azért, mert feltárja az igazságot.
Többek között az ember rájön, milyen gyenge valójában.
Mennyire képtelen szeretni.
Mennyire képtelen adni.
Mennyire képtelen egyedül elérni a célt.
És ez a felismerés fáj.
De ez egy szent fájdalom.
Mert csak ebből a fájdalomból fakadhat igazi kiáltás.
Szükség nélkül nincs ima.
Ima nélkül nincs válasz.
A csoport nélkül gyakran nincs szükség.
Ezért válik a csoport az a műhely, ahol a lélek formálódik.
Az a kemence, ahol a vágy megtisztul.
Az a hely, ahol a Menny lassan megtanítja az embernek, mi hiányzik belőle valójában.
A személy helyett a lélek látása
Először mindenki különállónak tűnik.
Különböző személyiségek.
Különböző vélemények.
Különböző karakterek.
Különböző testek.
Különböző arcok.
De ahogy a belső munka elmélyül, valami rendkívüli kezdődik.
Az ember kezdi érezni, hogy saját lelkének darabjai másokban rejtőznek.
Kezdi érezni, hogy ami hiányzik belőle, az bennük létezik.
Hogy ami számára értékes, az közöttük szétszóródott.
Hogy nélkülük nem válhat teljessé.
És akkor a külső formák lassan elveszítik jelentőségüket.
Az arc másodlagossá válik.
A személyiség másodlagossá válik.
A szokások másodlagossá válnak.
A lélek válik elsődlegessé.
Az ember már nem csupán egy másik embert lát.
Kezdi látni saját örök énjének egy élő darabját.
És ebből a felismerésből egy újfajta szeretet születik.
Nem szentimentális szeretet.
Nem érzelmi függőség.
Hanem annak a felismerése, hogy egymáshoz tartozunk.
Hogy soha nem voltunk külön.
Hogy mindig is egy összetört lélek részei voltunk, amely az újraegyesülésre vágyik.
Egy új vágy születése
Aztán, számtalan kérdés, számtalan leereszkedés, számtalan tisztázás után valami teljesen új jelenik meg.
Az ember rájön, hogy már nem csupán kapni akar.
Már nem csupán a szenvedés enyhítését akarja.
Már nem csupán a lelki örömöt akarja.
Valami sokkal furcsábbat akar.
Úgy akar érezni, ahogyan az Adakozó érez.
Azt akarja élvezni, amit a Teremtő élvez.
Úgy akar szeretni, ahogy a Teremtő szeret.
Részt akar venni az adás örömében.
Ez a vágy nem hasonlít semmihez, amit a hétköznapi szív megérthet.
Egy másik világhoz tartozik.
Egy új érzékelés.
Egy új érzés.
Egy teljesen más érzés.
És ebből az érzésből fakad a legmélyebb ima.
Nem: „Add nekem.”
Hanem: „Engedd, hogy hozzád hasonlóvá váljak.”
A folyamatos segítség
A legnagyobb kinyilatkoztatás az, hogy a Fentről jövő segítség soha nem hiányzott.
A segítség jelen volt minden kérdésben.
Minden csalódásban.
Minden félelemben.
Minden kudarcban.
Minden leereszkedésben.
Minden elrejtésben.
Minden találkozásban.
Minden barátban.
Minden vágyakozásban.
Minden könnyben.
A Teremtő egy edényt formált.
Hiányt teremtett.
Imát formált.
Olyan szívet készített elő, amely képes befogadni azt, amit Ő a kezdetektől fogva adni kívánt.
És amikor az ember végül visszatekint az útra, látja, hogy semmi sem volt véletlen.
Minden seb útmutatás volt.
Minden sötétség tanítás volt.
Minden bukás előrelépés volt.
Minden kérdés meghívás volt.
Minden sírás felkészülés volt.
És minden lépés, még a legfájdalmasabb is, segítség volt a Magasságból.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás